A vasárnapi agrármegállapodásban a kormány többet vállalt, mint amennyit eredetileg akart, a parasztok pedig kevesebbet kaptak, mint amennyiért február 21-én traktorra kaptak. Mondhatjuk: mindkét fél felnõttként viselkedve a kölcsönösen elfogadhatóra törekedett. A tervezett agrárköltségvetést nem átlépve, forrásátcsoportosítással (jelentsen ez bármit is) jut támogatás a sertés- és baromfitermelõknek, továbbá a 2003-as fagy- és aszálykárok miatt felvett összességében 50 milliárd forintnyi hitel futamidejét öt évvel meghosszabbítják - ebben az állam engedett. Nincs szó viszont az elõször 12 pontban összefoglalt gazdapetíció tételei közül az áfa-visszaigénylési határ eltörlésérõl (az ún. õstermelõknél), a kritikus helyzetû agrárágazatok "rendezésérõl" és konszolidációjáról, egy "Gazdabank" alapításáról, az uniós pályázatoknál az áfakötelezettség megszüntetésérõl, vagy arról, hogy az intervenciós felvásárlások idõpontja az unió déli államaiéval egy idõben történjék. (Úgy tûnik, elvérzett a petíció elsõ pontja is "a gazdákat lejárató sajtókampány" beszüntetésérõl.)
A kompromisszumos szöveg döntõ része a meglévõ - vagy éppen most alakuló - agrár-intézményrendszer életszerûbbé, egyáltalán: mûködõképesebbé tételével foglalkozik. E téren az állam trehányul viselkedett, és ha ez megváltozik, akkor a demonstrálók valóban eredményt értek el. Az uniós támogatások, pályázatok kezelésére hivatott szervezeteket Orbánéknak kellett volna felállítani és beüzemelni, ám õk munka helyett szívesebben szavaltak a vidék nagy álmairól. A 2002 óta hivatalban lévõ adminisztráció pedig oly hévvel hivatkozott Orbánék mulasztásaira, hogy közben elfeledkezett a mulasztás pótlásáról.
Pedig részben a rendszer katasztrofális fungálása - a föld alapú támogatások kifizetésének akadozása - hozta a bajt a kormányra és a traktorokat a Felvonulási térre meg az utakra. Másrészt az ostoba, 1998 óta egyre nagyobb teret hódító kamupolitizálás, amely többek között permanens ígérgetésekben realizálódik: az agrárügyben oly módon, hogy a kormány, talán még mindig a jobboldal törzsközönségének számító mezõgazdaságból élõk meghódításának reményében, az áprilisi határidõnél korábbra ígérte a támogatások folyósítását. Ez öngól volt, hiszen az eredeti dátum is alig tartható. Várható volt, hogy a jobboldal a kormány kínálta ziccert kihasználva hevesen aggódni kezd a vidéken élõk "gondjai" miatt.
yilván kevesen gondolják azt, hogy a Fidesznek semmi köze az agrártiltakozás látványos részéhez, a Budapest-járáshoz. A demonstráció paraszt hangadóinak a legtöbbje fideszes káder, a megmozdulást "ideológiailag" Orbán Viktor elõ-évértékelõ körútja készítette elõ. Továbbá: nemcsak a kormány kifárasztásos taktikája miatt (meg azon megfontolása miatt, hogy március 15. elõtt klassz médiaesemény egyezséget aláírni) húzódott a megállapodás aláírása: a gazdatüntetés politikai hozadékát maximálisan kihasználni akaró jobboldali erõk is ezt akarták. Egy ponton túl azonban e magatartás kontraproduktív lett. Egyes agrárszervezetek látták is ezt, s már napokkal ezelõtt a tárgyalások eredményessé nyilvánítását szorgalmazták. Vasárnapra azon álláspont kerekedett fölül a demonstrálók körében, hogy elérték a maximumot, az ellenállás innen már könnyen öncélú dacoskodásnak hathat, és végérvényesen pártpolitikai akcióvá degradálja a megmozdulást. Nem tudjuk, a kisebbik ellenzéki párt álláspontja befolyásolta-e bármennyire is a tüntetõket, de az MDF közleménye, miszerint a gazdák a kicsikart kompromisszumot ne veszélyeztessék felelõtlen kuruckodással, legalábbis jelezte: vétek aszerint viselkedni, hogy mit diktálnak a Fidesz érdekei.
A megállapodás másnapján történtek visszamenõleg is igazolják azokat, akik szerint a Fidesz a helyzet eszkalálódására játszott, s nem a tisztességes megegyezésre. A miniszterelnök vasárnapi napkeltés interjúja szolgáltatta az ürügyet arra, hogy a fideszista agrárvezetõk legott a Budapestre visszatéréssel kezdjenek fenyegetõzni, mondván, Gyurcsány Ferenc megsértette õket, amikor azt mondta: a gazdák meghátráltak, mert belátták, a költségvetés keretei nem tágíthatók. Ezen az alapon a gazdák is belegyalogoltak a kormány lelkivilágába akkor, amikor gyõztesnek hozták ki magukat az aláírást követõ gyûlésükön és nyilatkozataikban. A Fidesz is újult erõvel szajkózza "a kormány megint hazudik, de felszólítjuk, hagyja abba" típusú "médiaüzenetét", a köztudottan pártsemleges Magyar Nemzet online kiadása pedig "Jönnek vissza a gazdák!" címû vezetõ anyaggal fokozta a forradalmi hangulatot, feltesszük, március 15. tiszteletére. (No és az MSZP sem bírt nyugodtan ülni a valagán: még meg sem száradt a tinta a megállapodáson, máris gyõzelmi jelentésekkel bombázta a nagyérdemût.)
Pedig a baj sokkal, de sokkal nagyobb. A casus belli az uniós támogatás elhúzódó kifizetése volt (jóllehet még most is jóval a törvényes határidõn belül vagyunk), ám a gazdakövetelésekben meg az õket heccelõ fideszes retorikában ez csak egy és nem is a legfontosabb elem. Ugyanaz folytatódik, kicsit más szavakba csomagolva, mint amit a maga teljességében elõször 1997 februárjában láthattunk. Akkor az õstermelõk szálltak harcba "jogaikért", azaz hogy mentesüljenek bizonyos közterhek (például a tb-járulék) fizetése alól, vagy legalábbis könnyebb feltételek vonatkozzanak rájuk. A most nem teljesített feltételek pedig azt célozták, hogy a mindenkire érvényes kötelezettségek az agrár-kisvállalkozókra ne vagy lazábban legyenek érvényesek - az állam viszont fizessen nekik, mint a katonatiszt. Amikor az egyik nagyokos (Boros Imre) most azzal jött, hogy a gazdák tulajdonképpen csak a befizetett adójukat akarják vissza, ne mosolyogjunk, mert a lényegre tapintott.
A mezõgazdaság konszolidációjára a jelenlegi struktúra hatékonytalansága és versenyképtelensége miatt semennyi pénz nem volna elegendõ. Felelõs szakelemek - köztük néhány politikus is - minimum egy évtizede hajtogatják: a magyar mezõgazdaság ebben a formájában életképtelen, évrõl évre tízezrek lesznek kénytelenek belátni, hogy nem tudnak belõle megélni; az ágazatba pumpált százmilliárdok a struktúra érintetlenül hagyása mellett semmi másra nem jók, mint ennek az elhibázott szociális ellátórendszernek, valamint a belé kódolt problémáknak és feszültségeknek a konzerválására. A hazudozást a magyar föld érinthetetlenségérõl, a kisbirtokosok kivételes nemzetmegtartó minõségérõl meg a hasonlókról egyszer abba kell hagyni. Gyurcsány a jelek szerint ebbe az irányba tett egy óvatos lépést. A kormánynak most mindenesetre nem volt arra utaló gesztusa, hogy a korábbi kabinetekhez hasonlóan az agrártámogatásnak nevezett szociális segélyekkel kívánná megvásárolni a "vidék" jóindulatát és odázni az elkerülhetetlent - annál is inkább, mert az agrárdotáció finanszírozhatatlansága miatt az unió is lassan rászánja magát a fájdalmas reformokra (a támogatások leépítésére).
Elvben van persze másik út: továbbra is különféle jogcímeken nyomni a pénzt a veszteséges agrárvállalkozásokba. De akkor már ne diszkrimináljunk! Az állampolgári jogegyenlõség nevében kaphassa vissza mindenki a befizetett adóját! Javasoljuk továbbá minden hazai termék még erõteljesebb szubvencióját és ártámogatását! Terjesszük ezt ki az iparra is, nyissuk meg a bezárt bányákat, támasszuk föl a vaskohászatot! A buszjegy legyen újra 10 forint! Ha elfogy a lé, kérjünk kölcsön! És hogy ne végezzünk félmunkát, szóljunk az oroszoknak, ugyan jönnének már vissza, és lennének szívesek végérvényesen megdönteni a tõkés társadalmi rendet! A mûsort pedig konferálja Kudlik Júlia!
