Volt abban valami megható, ahogy Csurka és Giczy kokettáltak egymással, Courts-Mahler írt állítólag ilyeneket; kacéran szemérmes pillantások, dúltan pihegő kebel, orcapír és férfibú meg gerleburukk decibelszám, és most vége. Némi rokonsági és felettes hatósági intrika, noch dazu Bratislavából keltezve, ahonnét magyar emberre mióta, hogy semmi jó nem származott, és kész, párta és kosár, a KDNP nem lesz a MIÉP-é, viszont meg pláne nem.
Sag schon, mondja erre a magyar, továbblapoz a sportrovat felé, már meg sem ütődve nemhogy azon, hogy ha ezek a piszkos külföldiek, akik azt se tudják, eszik-e vagy isszák az árvalányhajat például, közbe nem szólnak, egy parlamenti párt, isten tudja, miféle maszkópiába keveredik ezekkel a félnótás nácikkal; de még azon se, hogy magukat komolyan vetetni szándékozó politikusok, úgy látszik, a Csók és könny sorozatból lesik el a stratégiájukat, és ennyibe múlt, hogy be nem jött nekik. (Most arról, hogy a Csók és könnyben, a Tiffanyban meg a Júliában meg a többiekben két igaz szív, intrika ide vagy oda, a végén mégis egymásra talál, inkább ne is beszéljünk. Olvassunk klasszikus szerelmi tragédiákat, azok jobban végződnek.)
