Macedóniát a macedónoknak!

publikálva
2001/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha lenne kedvünk mosolyogni, akár a sors iróniájaként is felfoghatnánk, hogy a harmadik, legutóbbi Balkán-háború utolsó felvonásaként a történelem most visszakanyarodott oda, ahonnan a múlt század elején, az első és második Balkán-háborúk idején elindult, és ahová a 80-as évek végén, a 90-es évek elején sokan az épp soron következő konfliktus gócpontját vizionálták. Macedónia e hely, ahol most éppen háború van, olyan furcsa háború, amilyenhez az elmúlt tíz év során a Balkánt figyelve akár hozzá is szokhattunk, és amelyben pár száz, jobbára kézifegyverekkel operáló harcos egy egész állam létét képes kétségessé tenni.

Ha lenne kedvünk mosolyogni, akár a sors iróniájaként is felfoghatnánk, hogy a harmadik, legutóbbi Balkán-háború utolsó felvonásaként a történelem most visszakanyarodott oda, ahonnan a múlt század elején, az első és második Balkán-háborúk idején elindult, és ahová a 80-as évek végén, a 90-es évek elején sokan az épp soron következő konfliktus gócpontját vizionálták. Macedónia e hely, ahol most éppen háború van, olyan furcsa háború, amilyenhez az elmúlt tíz év során a Balkánt figyelve akár hozzá is szokhattunk, és amelyben pár száz, jobbára kézifegyverekkel operáló harcos egy egész állam létét képes kétségessé tenni.

Ez a háború Macedóniáért más, mint az előző kettő volt, amikor 1912 és 1913 között Törökország, Szerbia és Bulgária csapott össze az országrészért, amit az akkori nagyhatalmak kínjukban ide-oda tologattak helyi vazallusaik között. A macedónokból nemzetet, a macedónból nyelvet végső soron a titói Jugoszlávia, Macedóniából önálló államot a titói Jugoszlávia felbomlása csinált (persze, persze, a nemzeti affirmáció, a bolgároktól és a szerbektől való etnikai, nyelvi és adminisztratív elhatárolódás igénye bizonyára már korábban jelentkezett, főként a macedón általános iskolai tankönyvek szerint); ez utóbbit nagy ravaszsággal és bölcsességgel vezényelte le az ország előző államelnöke, a minden hájjal megkent, és a kommunista Jugoszlávia legfelsőbb pártszerveiben edződött Kiro Gligorov. De Macedónia a 90-es években, az aktív bomlás időszakában igazából senkinek sem kellett (ha emlékszünk, a görög kormány hepciáskodott leginkább az ország neve és címere miatt, de aztán rájuk szólhattak, mert elcsöndesedtek), és az ország ügyesen tartott távolságot a milosevici Szerbiától meg az egyébként marginális bolgár irredentizmustól, és bátran védte igazát a görögökkel szemben. Mondhatni, egységesen: az ország lakosságának mintegy egyharmadát kitevő albán kisebbség az elmúlt tíz év során többnyire részt vett az ország kormányzásában, etnikai pártjaik kisebbségi koalíciós partnerként együttműködtek a volt kommunistákkal csakúgy, mint a mostani, nacionalistább kormánypárttal (jelenleg öt tárca élén áll albán miniszter a macedón kormányban).

Ennek, a tíz éve tartó macedón-albán együttműködésnek most nagy valószínűséggel vége. Hiszen eddig sem igen tartotta más össze, mint a közös félelem a milosevici Szerbiától; mert olyan a mesében sincs, hogy ha a poszt-daytoni Balkánon képződő új államocskák minden törekvése arra irányul, hogy szigorú etnikai határvonalat húzzanak maguk köré, akkor épp Macedóniában valósulna meg valamiféle társnemzeti együttélés a macedón állam kebelén az eltérő nyelvű, vallású, kultúrájú és egymástól területileg is elkülönülő két nemzet tagjai között. (Akik egyébként, és efelől ne legyenek illúzióink, többé-kevésbé eddig is potenciális etnomészárosokként tekintették és félték a másikat.) Miközben Kosovo fővárosában, Pristinában iszonyú konvulziók között, vérben és mocsokban épp most látja meg a napvilágot a térség második önálló albán állama. Ennek születését a nagyhatalmak tanácstalan, de inkább közönyös tekintete, és próféták, gengszterek, fegyveresek üdvrivalgása kíséri.

Azt a magyarázatot elfelejthetjük tehát, hogy Macedónia albánok lakta nyugati vidékét önerőből támadták meg helyi fegyveresek, hogy itt az etnikai erőszak valamiféle lokális, spontán felbuzgásáról, netán egy fékezhetetlen gerillacsapat magánakciójáról lenne szó. A kosovói albán vezetők, Ibrahim Rugova és Hasim Thaqi hangosan Macedónia föderalizálásáról gondolkodnak: de aligha kétséges, hogy az Északnyugat-Macedónia elszakításáért indított hadművelet mögött a kosovói albán metaállam vezetői állnak. És a vízió minden albán egy államban történő egyesítéséről, melynek centruma nem Tirana, hanem Pristina lenne. Macedónia pedig - az, ami a többségében albánok lakta részei nélkül megmarad belőle - legyen a macedónoké.

A lapzártánkkor érkező hírek szerint e vidékekről, köztük a két nagyobb városból, Kumanovóból és Tetovóból a macedón lakosság elmenekült: a macedón állam hadserege képtelen volt megvédeni őket. Visszatérni csak a nemzetközi közösség katonai felügyelete mellett fognak; akkor, ha a nemzetközi közösség beavatkozik. És csak akkor, ha nem a Macedónia államhatárán belül húzódó majdani demarkációs vonalra, hanem a macedón-kosovói határra telepíti csapatait. Amely esetben viszont a macedóniai albánoknak nem lesz maradásuk az országban. Lassan a helyére kerül a balkáni nemzetállami kirakós utolsó darabja is.

publikálva
2001/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk