Orbán Viktor második országlásának fő motívuma a rendszerváltás ideológiájának megtörése. Erről szól minden, amit mond, és erre irányulnak cselekedetei is. Az elmúlt húsz év meghatározó gondolata a "modernizáció" volt, melynek hátterén a "szuverenitás" nem volt több káprázatnál. Ahogy ennek egyik apologétája, Gombár Csaba írta, napjainkban "a territoriális állam képzetéhez kapcsolódó osztatlan szuverenitás helyét" hatalmi központok hálózata veszi át. Orbán második kormánya ezt az állapotot sem tényként, sem célként nem fogadja el. Az "elmúlt nyolc év" során szétbomlasztott főhatalmat újraépíti, annak külső és belső viszonyaiban pedig dominánsként próbál fellépni. És mert a "modernizáció" az európai és globális gazdasági rend kényszereinek megfelelően folyt, Orbán nem építhet új politikát a régi gazdasági alapokon.
A cél
Az Orbán-projekt célja a magyar kapitalizmus megteremtése - Matolcsy látszólag háborodott gazdaságpolitikája csak a kulisszát adja és némi muníciót biztosít a (még mindig) uralkodó gazdasági hatalmi hálózat lebontásához. A miniszter szakmai félműveltsége így nem hátrány, épp ellenkezőleg: a jobboldali közgazdászok többségével ellentétben ő sohasem piacgazdaságban, hanem kapitalizmusban gondolkodott. A többi már automatizmus: magyar kapitalizmus nem létezhet magyar tőke, kivált magyar pénztőke nélkül.
A szinte az utolsó szögig privatizált magyar pénzügyi szektorban Orbán a kormányváltáskor még hiába kereste szövetségeseit. Eleve nem lehet könnyű feladat a közismerten szagtalan pénz "magyarságát" megállapítani: amikor a miniszterelnök a minap arról értekezett, hogy kormányának csak a magyar bankokat kell megvédenie, szó szerint is említette az OTP-t és az FHB-t - homályban hagyva azt, hogy mi adja a francia Groupama biztosítóval és a Rahimkulov testvérek érdekeltségeivel összefonódott, háromnegyed részben külföldi tulajdonosok kezében lévő OTP magyarságát. Vagy azt, hogy mennyiben tekinthető "külföldinek" valamely kiterjedt belföldi lakossági és vállalati ügyfélkörrel, sokezernyi magyar munkavállalóval működő nagy kereskedelmi bank. Mély filozófiát itt hiába is keresnénk: a magyar tőke Orbán rendszerében az, ami hajlandó együttműködni a - ma még - bizonytalan kontúrokkal rendelkező magyar kapitalizmus kialakításában.
A cég
Ahhoz, hogy legyen magyar pénzügyi kapitalizmus, legelőször is a megtámadható piacok "megszállását" végrehajtó intézmények kellenek - bankok és biztosítók. Ilyenekre zöld- vagy barnamezős beruházásokkal lehet szert tenni; hadrendbe állításukkal párhuzamosan a piac addigi szereplőinek puhítása kezdődik. A folyamat egyelőre improvizatív és töredékes, de hogy ne lenne célra tartó, csak a vak nem látja.
A szervezeti bázis kiépítésének első lehetősége a már meglévő intézmények bevonása a "nemzeti együttműködés rendszerébe". A kulcs itt az ár, más akadály nincs: a modern liberális gazdasági szemlélet atyja, Adam Smith például sehol nem említette, hogy csakis német vagy osztrák bankok vásárolhatnak fel magyarokat, fordítva coki. Itt kezdetben kudarcok kísérték Orbánék útját - emlékezzünk az MKB körüli puhatolózásra. Ám még ez a roham sem ért véget - ráadásul az MKB tulajdonosi összetétele is inspirálhatja Orbánékat. A Bayerische Landesbank regionális kormányzati bankként jött a világra, fő részvényese a mai napig a Bajor Szabadállam, de tulajdonosai közt vannak a bajor takarékszövetkezetek is. A nyerő formula! Pro forma a Magyar Fejlesztési Bank is jól illik a képbe, ám nincs tapasztalata a lakossági ügyfelek körében. Így egyelőre zöldmezős, azaz új alapítású pénzügyi intézményekkel vetheti meg a lábát a szektorban a Fidesz. Ezeket - és ez sem idegen a német-osztrák mintától - rendre miniszterelnöki bizalmasok vezetik, legyen szó a CIG Pannónia Biztosítóról (Járai Zsigmond), a Gránit Bankról (Demján Sándor) vagy a Széchenyi Bankról (a legújabban az államadósság kezelésére is kiszemelt Töröcskei István). Fontos szerepet játszhatnak a takarékszövetkezetek a maguk kiterjedt hálózatával, és olyan jolly jokerek is előkerülhetnek, mint a napokban megpendített "félig állami webbank", mely a végtörlesztési "hitelszövetségnek" adhatna államilag támogatott forinthitelt. Hogy mindezt elhamarkodottság lenne nyomban összeesküvés-elméletnek minősíteni, arról Matolcsy György állásfoglalása tanúskodik. A gazdasági miniszter úgy saccolja, a devizahitelesek 10-15 százaléka él majd a végtörlesztés lehetőségével, ami várhatóan 500-750 milliárd forintnyi hitelkiváltást jelent. Ennek az összegnek a meghitelezésében - így a miniszter - akár egy állami alapítású lakossági bank is szerepet kaphat. Eközben pedig "a még működő állami tulajdonú pénzintézeti kör" feltőkésítése is megtörténhet.
A vezér seregei tehát számos hadszíntéren törnek előre - aztán az ellenfél reakciójától függően valahol majd kialakul a fő frontvonal. Nem kizárt, hogy ez épp az OTP környékén lesz: Csányi Sándor cégét Orbán jelenleg se kiköpni, se lenyelni nem tudja; és hogy az Orbán-projekt gazdasági-politikai hatalmi elitjén belül melyik csoport lesz a domináns, az még a jövő zenéje. Az egyelőre autonóm módon fejlődő kisebb intézmények a főnök szúrós tekintetét csak akkor vonják majd magukra, ha a távlati célt veszélyeztetik. De akkor az isten irgalmazzon nekik: jön majd a Simicska-féle "finom" nyomásgyakorlás összes formája. Vagy egy jó kis állami "kivásárlás". Vagy a "lex Mal" beélesítése. Vagy valami más: a kétharmad eszközei szinte korlátlanok.
A piac és a tőke
De ha az intézmények meg is lennének - vajon honnan lesz elég tőke a piac elfoglalásához? Hol van, és honnan lesz az a pénz, amit a "magyar" kézbe vont, magyar erkölcsű pénzügyi szolgáltató szektor hitel formájában ki tud majd helyezni? Kinek a pénze lesz az?
Piacot a főhatalom birtokában relatíve könnyű teremteni vagy likvidálni: kérdezzék csak a magánnyugdíjpénztárakat. Szintén segít, ha a "hazai" versenyző kellő előnyt élvez a közbeszerzéseken vagy az adószabályozásban (lásd például a takarékszövetkezetek - és majdnem Járai biztosítójának - bankadókönnyítését). A cafeteriabizniszt is adminisztratív segítséggel nyúlja le a Magyar Posta (amely Magyar Postának az eredeti, ezredfordulós Orbán-projekt az akkor még állami kézben lévő Postabank átvételével kulcsszerepet szánt). Az állami támogatásokkal elérhető növekedési remények fényében nem véletlen, hogy a CIG Pannónia például lakástakarékot indít. A lépésről lépésre megerősített intézmények piacszerzéséhez újabb lehetőséget a végtörlesztés biztosít. Az államnak számos eszköze van arra, hogy rontsa a versenytársak pozícióit, s ezzel a "magyar" bankok karjaiba kényszerítse a végtörlesztő tömegeket. A nemzetközi hátterű szereplőkre a PSZÁF tavaly ősz óta egyre nagyobb előszeretettel ró ki büntetéseket. A pénzintézeti különadó pedig jelenlegi formájában nettó tőkeapportra szorít nem egy külföldi anyabankot. (Amire megjön az obligát uniós rovó, már lehetetlen lesz az eredeti helyzet helyreállítása: mint a magánnyugdíjpénztárak esetében.)
Az akadályok azonban az erős kormányzati hátszél ellenére is számosak. Az elérhető árú forinthitelek kihelyezésére elég pénze egyelőre nincs a magyar kapitalizmus letéteményeseinek. (Arról pedig, hogy például a vállalati szféra hitelezését a "magyar" kapitalizmus intézményei vállalják magukra, kitúrva ebből az üzletből a nemzetközi versenytársaikat, álmodozni sem érdemes.) A "külföldi" bankok itt előnyben vannak, és a hírek szerint néhányan vonzó konstrukciókkal terveznek piacra lépni. A friss szereplők betétgyűjtés vagy tőkeemelés révén szállhatnának be: csakhogy a lakosságnak nincs mit megtakarítani, az állam maga is masszív hitelfelvevő, a vállalatok nyakig úsznak az adósságban. Ebben a helyzetben olyan külföldi - netán hazai - befektetőkre van szükség, akik meggyőzhetők az Orbán-projekt üzleti tervének kivitelezhetőségéről - és meglepődnénk, ha ilyesmi nem került volna elő Orbán és Fellegi szaúd-arábiai és kínai turnéján. A kormány utolsó lehetősége a teljesítmény nélküli kilábalásra a bevételek fel- és az adósság elinflálása lenne. Ez azonban lehetetlen helyzetbe hozná a sok százezer devizahiteles céget és háztartást: mintha a limonádéból próbálna citromot csinálni a kormány.
A hatalom
Hogy a fent sorolt hajszálerek kikezdhetik-e a mai magyar pénzügyi szektor tulajdonosait védő sáncokat annyira, hogy azok leomoljanak, s hogy ennek mi lenne a következménye - túlélné-e ezt a fordulatot a magyar gazdaság -, ma még nem látható. Az idő mindenesetre Orbánéknak dolgozik - ők nem mehetnek innen sehova. Ha a nagy terv elbukik, a magyar szuverén adósság küszöbön álló leminősítését újabbak követik, az államkötvény-aukciók már nem csak átmenetileg fagynak be, a jóval 300 forint fölött stabilizálódó euró és a 250-es svájci frank pedig végleg beteszi az ajtót az ezer főre jutó ezer devizahiteles országában. Ha sikerül, úgy olyan gazdasági falanx jön létre az Orbán Viktor után következő és vele szemben álló politikai hatalommal szemben, amely kormányozhatatlanná teszi az országot. Felelős politikusok pedig ebben a helyzetben nem tehetnek majd mást, mint hogy engedményeket tesznek és kiegyeznek e leválthatatlan gazdasági hatalommal.
A többek között e lapban is folyó vita Orbán és a Fidesz elküldésének a lehetőségéről ezért el is megy a lényeg mellett. Még ha ez valaminő politikai összefogás vagy alkotmányos kvázi puccs segítségével lehetséges is volna, a győzelem gyümölcseit szinte egy percig sem élvezhetné a megreformálatlan baloldal. A mára összenőtt posztkádárista és neoliberális elit az elmúlt húsz évben nem látta másban a feladatát, mint hogy a lehető legjobban kiszolgálja a multinacionális tőke érdekeit, s ezért anyagi és erkölcsi támogatást kapjon a Nyugattól. Evvel a defetizmusra épülő túlélési stratégiával szemben az Orbán-projekt részben megalapozottan, részben megalapozatlanul olyan jövőképet kínál, ami ezerszer jobban passzol az alárendeltségbe belefásult magyarok lelkivilágához.
Az Orbán-projekttel tehát elsősorban nem az a gond, amit az apolitikus üzleti vezetők vagy a mindent túlpolitizáló baloldali és liberális elemzők felrónak neki. Már rég nem arról van szó, hogy ha kell, majd életfogytig neveznek ki alkotmánybírókat, és hogy a főosztály-vezetői szintig az államgépezetbe plántált kádereket sem lehet majd egy csapásra eltávolítani. Az igazi gond az, hogy tragikus eredménye lesz akkor is, ha elbukik, és akkor is, ha sikerrel jár.
