Hétfőn beterjesztette, augusztus 20-án hatályba léptetné, jövő év január 1-től pedig a gyakorlatban is alkalmazná a Fidesz a kettős állampolgárságról szóló törvényjavaslatát. Lehet bármilyen emelkedett szavakba csomagolni e javaslat indoklását, a lényeg mégis az, hogy a határon túli magyarok egyéni kérelemre úgy szerezhetnek magyar állampolgárságot, hogy nincs állandó lakhelyük Magyarországon, és az állam működéséhez sem adó-, sem járulékfizetőkként nem járulnak hozzá. Szavazati jog egyelőre nem jár, de ha valaki nagyon akarja majd, könnyen kijátszhatja e korlátozást egy bejelentett lakcímmel.
A kettős állampolgárság marginális szervezetek és a komoly pártokban perifériára szorított figurák szívügye volt mindaddig, amíg a Fidesz a kilencvenes évek közepén úgy nem gondolta, hogy e témában a szocialista-szabaddemokrata tábor sarokba szorítható. Bár arra, hogy a nemzetieskedő hőbörgés visszaüthet, Orbánék viszonylag hamar rájöhettek (a 2001-2002-es kedvezménytörvény meg magyarigazolvány idején), választást is veszítettek miatta, mégsem okultak belőle. 2004-ben pimf napi politikai megfontolásból (visszafogni Gyurcsány lendületét) újból elővették a magyarkérdést. Ugyan alulmaradtak akkor - az ország választókorú népességének az ötöde sem támogatta az automatikusan megadandó állampolgárság ötletét -, a párt, és személy szerint Orbán Viktor végleg odaragadt az "ügyhöz". Mivel az állampolgársági törvény módosításához minősített többség kell, világossá vált, hogy ha a Fidesz megszerzi a kétharmados többséget, nem bújhat ki évek óta hangoztatott ígéretének teljesítése alól.
Ha Orbán Viktor azt hitte, hogy a saját maga gerjesztette probléma egy gyors parlamenti végszavazással letudható, nagyot tévedett.
A Fidesz másfél évtizedig revolverezte politikai ellenfeleit a magyarkérdéssel. A magyarság nevében zárta ki őket a nemzetből, sőt a tisztességes emberek sorából, nyilvánította őket hazaárulónak, idegenszívűnek. Nyilván volt olyan fideszes, aki ezt meggyőződésből hirdette - ám mindez eredendően egy rideg számításokon alapuló, a lehetséges politikai nyereséget és veszteséget végiggondoló stratégia volt. De mint oly sok "zseniálisnak" hirdetett orbáni elképzelés, ez is csupán a jelenre bírt koncentrálni: végérvényesnek tekintette, hogy a jobboldal nagyját lefedő Fidesz mellett nemcsak jobbközépen, de a jobbszélen sem teremhet fű senkinek.
Hétfőn Harrach Péter (Fidesz-KDNP) bocsánatkérő hangon győzködte jobbikos képviselőtársait, hogy ne vonják kétségbe egymás őszinte elkötelezettségét a nemzet iránt. Az ám: megtört a monopólium, megjelent egy olyan erő a politikában és az Országgyűlésben, amihez képest immár a Fidesz is nemzetietlen, puhapöcsű liberálisnak tetszhet a magyarkérdésre fogékonyak szemében. Mert hogy a Jobbik szavazati jogot akar a határon túliaknak, meg Trianon-emléknapot, székely himnuszt, idővel tán rovásírást is. Ráadásul mindezt őszintén, nem csak taktikai megfontolásból, mint a Fidesz. És éppen ezért a Fidesz legfeljebb elkerekedett szemekkel védekezhet, mint Harrach képviselő, vagy toporoghat zavartan, mint a parlamenti székely himnusz éneklésekor Orbán Viktor. A magyarkérdés ugyanis nem kezelhető érvelésen alapuló meggyőzéssel (azért sem, mert a végén még kiderülne, hogy a szokott formájában semmi értelme az egésznek), hanem kizárólag kellő érzelmi hőfokkal. Az elszabadult magyarkérdés tehetetlenségi nyomatéka nem küszöbölhető ki egyetlen gesztussal, hanem újabb és újabb problémákat gerjeszt - a napokban épp ezzel szembesül a Fidesz.
