Szűcs Attila

Az okozat és az ok

Járványnapló

  • Szűcs Attila
  • 2020.05.23 14:04

Publicisztika

„Az Auschwitzot járt asszony egyszer minden átmenet nélkü̈l azt találta nekem mondani, hogy a művészeten kívül az égvilágon semminek nincs értelme.” Nádas Péter: Arbor mundi/ Barbara Klemm mágikus feketéje

Most, hogy a legfőbb tartótiszt (már nem először) kimutatta a foga fehérét, és beláthatatlan időre rendeleti kormányzást vezetett be, senki számára nem lehet kétséges, hogy új idők jönnek. Nemcsak a turizmusnak, de úgy általában a parlamentáris demokráciának is „kampó”. A Covid-19 vírus persze idővel levonul, de a demokráciadeficit és az elszegényedett, vagyonukat vesztett emberek tömege velü̈nk marad. Az mindenesetre nyugtalanító, hogy e sorok írója a járvány kihirdetése óta arra jártában minden alkalommal kígyózó sort lát az Attila úti fegyverbolt előtt. Valamitől ezek az emberek félnek, valamilyen „eshetőségtől” tartanak.

Sokan kérdezték tőlem mostanában, hogy milyen változást hozott a munkámban a karantén. Nos, az elvonulást illetően nem sokat; napjaim nagy részét eddig is egyedül, önkéntes magányban töltöttem a műtermemben. Gondolom, ezzel hasonlóan van a képzőművész-társadalom többsége. A napok, hetek kissé összemosódnak. Hosszúra nyúlt hétvége lett az időből; általános gyakorlattá vált a fotelben, olvasással eltöltött nap. Azt látom, hogy ismeretségi körömben mindenki több időt fordít olvasásra. A karantén egyértelműen pozitív hozadéka a szövegekkel való intenzívebb kapcsolat.

Hogyan jelenik meg a változás a műtermi munkában? Festészeti programomnak régóta visszatérő eleme a disztópikus jövő jelenbe vetítése. Ez most kapott egy apokaliptikusabb felhangot. Ugyanakkor azt nem állítanám, hogy közvetlen, kronológiai összefü̈ggés mutatkozna mű és készü̈lésének ideje és/vagy környezete között. A hatások áttételesen, időben eltolódva, sokszor lóugrásszerűen jelentkeznek. Mi több, a művészetben, bármilyen hihetetlen is, az ok néha az okozat után kullog. Hogy csak egy példát említsek; március 7-én nyílt a balatonfü̈redi Vaszary Galériában a TOP10 Magyar Kortárs című csoportos kiállítás. Egyik résztvevőként magam is berendeztem egy termet. A kiállított festményeim között szerepel egy, még 2019 elején befejezett mű, a „katedrális”. A háttérben a kölni dóm apró buborékokká széteső tömege előtt bukolikus jelenetnek vagyunk tanúi; lengén öltözött fiatal hölgy interjúvol meg egy talpig vegyvédelmi ruházatba öltözött, gázmaszkos férfit. Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy ennek az álomszerű jelenetnek napi aktualitást kölcsönöz a Covid-19 vírus megjelenése?

A karanténban töltött első hetek kényszerű nyugalma vihar előtti csendtől terhes. Ebben a csendben számos, okosabbnál okosabb fejtegetést olvashattunk a járvány és az ezt követő gazdasági világválság okairól, következményeiről, a lecsengés utáni (hol van az még?) megváltozó életről. Időnk éppenséggel most van. Rá­érü̈nk felü̈lvizsgálni a kapitalizmus által gerjesztett fenntarthatatlan fejlődési pályát, a bővített újratermelés hamis mítoszát, a hatékonyságfetisizálást, a profitmaximalizálási kényszert, a természeti környezet számára elviselhetetlen termelés, fogyasztás és szennyezés tempóját. Továbbra is nagy kérdés azonban a sokat emlegetett Moore-törvény jelen pillanatban még éppen érvényes exponencialitása és az ebből következő technológiai szingularitás bekövetkezése. Az előzetes spekulációk szerint a mesterséges intelligencia (természetéből fakadóan) az emberiség számára nem felfogható módon veszi át az irányítást. Az egyik lehetséges (és konteóként elvetett) forgatókönyv szerint az MI már itt van; tanításának eszköze maga a vírus, célja a föld ökoszisztémájának megmentése. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e felfogni a tanulságot.

 

Neked ajánljuk