Már Merkel az ellenség

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. október 20.

Publicisztika

Vajon ki kerekedik felül: a józan megfontolás és a demokrácia, vagy pedig az a civilizációs küzdelem, amelybe Orbán szívesen belesodorná az egész kontinenst.

Már jó ideje számol a világ azzal, hogy a Fidesz módjára egyre szélsőségesebb lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) nyeri az október 25-i választásokat, ám az utóbbi napok közvélemény-kutatásai még elrettentőbb képet mutatnak. A PiS már 40 százalékos támogatottságot tudhat magáénak, míg legfőbb ellenfele, a liberális Polgári Platform (PO) mindössze 24 százalékon áll. A baloldal pedig tudvalevőleg nem is létezik.

Mi a magyarázata ennek az előretörésnek – teszik fel sokan a kérdést. Mert sem a PiS kormányfőjelöltje, Beata Szydło, sem pedig a jobboldali államfő, Andrzej Duda a kampányban nem mutatkozott túl aktívnak, egyikük szereplése sem bizonyult emlékezetesnek. A magyarázat a párt rossz szellemének, Jarosław Kaczyńskinak a magatartásában rejlik, aki az elmúlt hetekben újra és újra emlékeztette a lengyeleket arra, hogy a jelenlegi, PO által vezetett kormány „kapitulált az iszlám menekültinvázió előtt”, míg a PiS eközben a „keresztény Európát védte” kitartó igyekezettel. Szóhasználata teljes egészében követi Orbán Viktorét.

A régi ellenségekkel szemben - 2012, Budapest

A régi ellenségekkel szemben – 2012, Budapest

Fotó: MTI

A kelet-európai rendszerváltásokat követően Samuel P. Huntington megjelentette azóta klasszikussá vált könyvét A civilizációk összecsapásáról. Ebben nem a „történelem végét” vizionálja (mint Francis Fukuyama), hanem olyan új konfliktusok kitörését, melyek inkább a középkor vallásháborúira emlékeztetnek, mint a felvilágosodás nemzeti-szekuláris konfliktusaira. Ám míg Huntington az ázsiaias szláv ortodoxia és az európai kereszténység közötti civilizációs összeütközésről beszélt, addig számos kelet-európai politikusnak – Orbánnak, s nyomán most Kaczyńskinak is – sikerül e konfliktust Európán belülivé tenni. Gyakorlatilag Kelet-Európa áll ma szemben Nyugat-Európával, s magának igényli a világ megbecsülését azért, hogy megvédi az igaz kereszténységet a nyugati multikulturalizmussal szemben.

Persze, e politikai harcnak éppoly kevés köze van a kulturális önvédelemhez, mint bárminemű civilizációhoz: mind Orbán, mind Kaczyński jogot követel magának ahhoz, hogy demokrácián kívüli létet teremtsen politikai közösségének, s ezért nemcsak otthon, úgymond nemzeti szinten szakítja szét a társadalmat, hanem mindezt európai dimenziókban is meg kívánja valósítani. Ez az ő szempontjukból logikus, hisz Magyarország és Lengyelország is az Európai Unió tagja lett, így az unió által megteremtett korlátok útjában állnak politikai szándékaiknak. Orbán és Kaczyński politikája így logikusan el kell, hogy jusson az egyes nemzeteken belül keltett ellentétektől az európai szintű konfliktusokig.

Az utóbbi hetek menekültáradata, s az arra adott radikálisan eltérő nyugati – főként német – és keleti – főként a piszkos V4-es – válaszok jól láthatóvá teszik e konfliktus irányát és dinamikáját. Míg az Orbán vagy Kaczyński típusú vezetőknek kezdetben csak a baloldali és liberális politikusokkal volt vitája, jelenleg már személyes ellenfélnek tekintenek minden demokratát, beleértve a jobboldalhoz tartozókat is. Nem véletlen, hogy Orbán támadást indított Merkel ellen, s kisvártatva követte ebben Kaczyński is, akinél egyébként sem számított a Németországgal szembeni politika újdonságnak.

Az orbáni politika eredményes kritikáját eddig főként az akadályozta, hogy különböző aktuális vagy praktikus megfontolások miatt megvédték azt a jobboldali demokraták. Ám a Fidesz, és október 25. után a hozzá – valószínűleg immáron kormányzati pozícióból – csatlakozó PiS támadása a nyugati jobboldalt is szükségképpen eléri majd azon egyszerű oknál fogva, mert azok is demokraták. Érdekes és egyben sorsdöntő lesz megfigyelni, ki kerekedik felül: a józan megfontolás és a demokrácia, vagy pedig az a civilizációs küzdelem, amelybe Orbán a legcsekélyebb visszafogottságot is mellőzve szívesen belesodorná az egész kontinenst.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.