Ungváry Krisztián: Kívül maradnak

Az iszlám, a bevándorlók és Európa jövője

  • Ungváry Krisztián
  • 2015.10.20 19:34

Publicisztika

A menekültekről szóló beszédet kölcsönös rémisztgetések árnyékolják be. Az egyik oldal iszlamizálódó Európával, sarijával riogat, a másik mindezt rémképnek nevezi, és azzal érvel, hogy az iszlám korántsem homogén ideológia, és minden jel arra mutat, hogy a bevándorlók harmadik, negyedik generációja már jobban be tud illeszkedni, ráadásul az iszlám aránya még középtávú prognózisok szerint sem emelkedik egész Európában 10 százalék fölé.

A gettók

Mindkét vélekedés téves, de másképp. Való igaz, hogy Európának nem kell gyors iszlám hatalomátvételtől tartania. A most érkezők jelentős része éppen a radikális iszlám elől menekül. Szó sem lehet arról, hogy a mostani migrációs hullám mögött az iszlám tervszerű terjeszkedése állna. Ám nem az a kérdés, hogy mikor emelkedik az iszlám hívők aránya egész Európában 50 százalék fölé, hanem az, hogyan védhető meg azoknak a kultúrája, akik már jelenleg is iszlám többségű környezetben kénytelenek élni? Az iszlám migránsok területi ­eloszlása ugyanis rendkívül egyenlőtlen, és összefügg integrációjuk nehézségeivel. Zürich és Berlin villanegyedeiben vagy Párizs belső kerüle­teiben az iszlám lakosság aránya szinte nem is mérhető. Ezzel szemben Párizs bizonyos külvárosaiban vagy Berlin Neukölln kerületében gyakorlatilag arab–török gettók jöttek létre. Marseille vagy Lyon utcáinak nagy részén este nyolc után alig látni európai embert, s nem ok nélkül. A kulturális kisebbség ezeken a területeken ma is létező valóság az európai emberek számára. A demokratikus jogállamok ezt a jelenséget eddig sem tudták megnyugtatóan kezelni.

Rendőr őrködik egy berlini mecset előtt

Rendőr őrködik egy berlini mecset előtt

Fotó: MTI/AP

Hiába érkezik Európa 500 milliós lakosságára számítva évente csak fél- vagy egymillió iszlám hátterű menekült, szociológiai okokból is nyilvánvaló, hogy ők minden integrációs törekvés és hajlandóság ellenére sem fognak tudni egyenlően eloszlani az európai társadalmakban. Először is senki sem lesz közülük annyira ostoba, hogy kelet-európai országot válasszon. A nyelvi okok mellett ebben szerepet játszik ezen társadalmak jóval alacsonyabb toleranciaszintje és életszínvonala. Nem fognak kvóták szerint eloszlani az unió területén. Jelenleg Németországban a menekültstátuszt elnyert személyek teljes ellátás mellett még 143 euró zsebpénzt is kapnak. Ehhez képest egy magyar közmunkás nem kap semmilyen ellátást, az orvosit leszámítva, és a 167 eurós béréért napi 8 órát kell dolgoznia. A német bevándorlási hivatal 90 százalékukról már most is azt állapította meg, hogy nem fognak munkát találni, jóllehet a most érkezők a szír társadalom elitjét jelentik, a számok a későbbiekben tehát még rosszabbak lesznek.

A gettósodási folyamatot felgyorsítja, hogy a gettók már jelenleg is léteznek. A németül nem beszélő arab migráns hiába menekült a radikális iszlám elől, Németországban mégis arra fog kényszerülni, hogy olyan közeget válasszon magának, ahol anyanyelvén meg tudja értetni magát, és ahol van esélye arra, hogy rokoni kapcsolatait – amelyek az arab világban sokkal fontosabbak, mint Európában – működtetni tudja. Túlélésének ez lesz az egyetlen esélye, hiszen a befogadó állam polgárai kulturális és anyagi szempontból is idegen világot jelentenek számára. Ez ráadásul kölcsönös. Bármennyire is nyitott egy német család, mostanáig nem jellemző, hogy törökök és németek egymás között házasodtak volna. A németországi török nők döntő többsége török férjet választ, sőt, igen jelentős részük ezen belül is belterjesen házasodik. Kötve hiszem, hogy ennek a házassági piac szűkössége lenne az oka. Németországban ma már kétmillió török lakik, és közülük szinte senki sem él falvakban. Sokkal inkább arról van szó, hogy a török családok jelentős része negyven év Európában élés dacára sem adta fel otthoni szokásait, amelyek szerint a nőknek szüleik jelölik ki házastársukat.

A gettósodást erősíti, hogy éppen azok a helyi lakosok lesznek általában a leginkább elzárkózóak, akikkel a bevándorlók jövedelmi szempontból leginkább keveredhetnének. A legszegényebb német társadalmi csoportok már csak frusztráltságuk miatt is sokkal kevésbé befogadóak. Ehhez kulturális nyitottság is kellene, ami viszont esetükben viszonylag kisebb.

Nyelv és munka híján

Fentiekből sejthető, hogy a menekültek jelentős részének a nyugat-európai beilleszkedés nem lesz sikertörténet. A menekültek nem fogják annak átélni, még akkor sem, ha korábbi életüknél sokkal biztonságosabb körülmények közé kerülnek. Ennek a folyamatnak első jeleit már ott is látni lehet, hogy a migrációs hátterű családok második vagy harmadik generációja meglepően nyitott a re­iszlamizáció iránt, holott éppen ezekben a körökben kellene nagyobb elutasítottságot várnunk, amennyiben az integráció sikeres.

Az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy mindegyikük szorgalmas, becsületes és beilleszkedni vágyó ember. Ennek ellenére évekig túlzsúfolt menekültszállásokon  vagy migránsgettókban kell lakniuk. Nagyrészt csak a legrosszabbul fizetett állásokban és a legrosszabb körülmények között lesz munkájuk. A munkahelyi hierarchiában még a magyar, lengyel vagy bolgár vendégmunkások is felettük fognak állni. A többségi társadalom számára akkor is csak páriák lesznek, ha ezt senki sem akarja így. Azok a kulturált német Bildungs­bürgerek, akik a menekülteket örömmel fogadták, nem fognak tudni sok közös témát találni pártfogoltjaikkal. E sorok szerzője 25 évvel ezelőtt – másokkal együtt – egyszerűnek látszó feladatot kapott: pártfogolnia kellett volna egy magyar anyanyelvű moldvai csángó tanulót, akinek több társával együtt azt a feladatot adták lelkes és értelmiséget kinevelni akaró személyek, hogy nyelveket tanuljanak Budapesten. Néhány próbálkozás után be kellett látnom – és az a gyanúm, társaim is így voltak ezzel –, hogy a feladat kulturális okokból megoldhatatlan. Pártfogoltjaink egyszerű falusi emberek voltak, és arra lett volna szükségük, hogy szakmunkás-képesítést és egy jobb pesti albérletet szerezzenek. Tudtommal az ehhez hasonló, a csángó értelmiség képzését elősegíteni hivatott próbálkozások mind kudarccal jártak. Elképzelhetjük, hogy ha az ő esetükben is ennyire nehezen ment az integráció folyamata, mennyivel nehezebb lehet egy olyan személynek, akit sem anyanyelv, sem kultúra, sem vallás nem köt a befogadó országhoz.

Előre sejthető, hogy a menekültek jelentős részének rendkívül sok frusztráció jut majd osztályrészül, aminek egy része a munkanélküliségre vezethető vissza. Fokozhatja ezt a modern nyugati társadalom hihetetlen gazdagsága, amit mindegyikük közvetlen közelről láthat majd. Mindez haragot és félelmet fog szülni. Kitörésre nagyjából annyira lesz lehetőségük, mint egy cigánygyereknek egy csereháti faluból.

Amennyiben a befogadó országok a költségvetésükből nem költenek el integrációs célokra sokkal, de sokkal többet, mint eddig, akkor borítékolható, hogy a most érkező menekültek szellemi értelemben oda fognak visszatérni, ami elől menekültek: az iszlámhoz, adott esetben annak radikális változatához. Már ma is látható, hogy épp a fiatalok között a legnépszerűbb a szalafita irányzat, holott számukra a beilleszkedés lehetőségei eddig nem is voltak annyira rosszak – de legalábbis mindenképp jobbak, mint amilyen lehetőségek a most érkezőket várják. Németországon belül most még csak úgy ötezer híve van a radikális iszlámnak, de ha tekintetbe vesszük, hogy Afganisztánban és Szíriában is csak néhány tíz­ezer azok száma, akik a radikális iszlámot fegyverrel támogatják, akkor a szám elgondolkodtató. Nyilván nem a közeljövőben, de néhány évtized múlva Németországban is létrejöhet egy olyan, többmilliós és a többségi ­társadalomtól elkülönülő iszlám közösség, amely képes arra, hogy radikálisok hátországává válhasson. Ebben az esetben pedig az is kérdéses, hogy az állam meddig nem lesz képes arra, hogy ezekben a kulturális zárványokban fenntartsa a saját rendszereit a radikális iszlámmal szemben.

A European Social Survey igyekezett eloszlatni az iszlámhoz fűződő előítéleteket. Egyik állításuk szerint a migránsok második-harmadik generációja sokkal lazábban kapcsolódik vallásához, mint az első. Ez lehet, hogy a múltra igaz, de az előbbiek miatt egyáltalán nem biztos, hogy a jövőt illetően is megáll. Az igazi kérdés azonban nem az, hogy milyen vallá­súak a menekültek, hanem az, hogy eközben integráltnak érzik-e magukat, vagy sem?

Már az utolsó két-három évben érkezett több mint egymilliós menekülttömeg integrációja is eddig elképzelhetetlen nagyságú költségvetési pénzt igényel. Ez is csak töredéke annak, ami szükséges lesz, ha a beáramlás ebben az ütemben folytatódik. Egyelőre semmi jele annak, hogy Líbiában és a Közel-Keleten a konfliktus megszüntethető volna. Ellenkezőleg, arra kell számítani, hogy a bizonytalan politikai helyzet évtizedekig is eltart. Annak a ­zónának, ahonnan menekültek érkezhetnek ­Európába, Közép-Afrikával együtt már több mint százmilliós a lakossága. Közülük mindenki jogosan mondhatja azt, hogy politikai és gazdasági okokból is el akar távozni hazájából. Sokan vannak, akik az afrikai Szaharán keresztül megkockáztatják az északra vonulást, majd Líbiából lélekvesztőkön próbálnak Olaszországba jutni – a Lampedusára érkezők majdnem fele már most is ezekből az országokból menekül (2014-ben számuk úgy 70 ezer volt, a tendencia rohamosan növekvő). Mindent elmond azokról az állapotokról, amelyek Nigerben, Csádban, Eritreában és Szudánban uralkodnak, hogy egyre nagyobb tömegek választják ezt a rettenetes veszélyekkel és nélkülözésekkel tarkított utat.

Az ideológia

A menekültek rövid távon nem tudják iszlamizálni Európát. Az viszont tény, hogy az iszlám népszerűsége töretlenül és folyamatosan növekszik. Ez a vallás 200 évvel ezelőtt jóval kevésbé volt elterjedt, mint manapság. Népszerűségének elsődleges oka az, hogy az iszlám sokak számára antikapitalista, antiimperialista és antiliberális protestideológia. A globalizáció okozta szorongás és károsultság érzése miatt erre van igény. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen a liberális demokráciák a globalizácó elsődleges haszonélvezői, míg a harmadik világ lakói magukat – alappal vagy alaptalanul – inkább vesztesnek tekintik. Az iszlám népszerűsége éppen ott a legnagyobb, ahol a liberális demokráciák deficitje a legmagasabb. Ebben az értelemben az iszlám a demokratikus jogállami anomáliákra adott politikai válasz. Tüneti jelenségként ezzel találkozhatunk az Egyesült Államok fekete gettóiban vagy a francia banlieue-kben. Ugyanebben az értelemben adott az iszlám politikai választ a nyugati laicista modell alapján felépített közel-keleti diktatúrákra. Ezek a lakosságot a „szabadság”, „egyenlőség” és „testvériség” jelszavával, tehát a felvilágosodás hívószavaival nyomták el, miközben felületesen az iszlám bizonyos elemeit is integrálták. Ezeknek a diktatúráknak a katonai elitek és a titkosszolgálatok voltak a legfontosabb haszonélvezői és fenntartói. Politikai megtestesülésük a magukat szocialistának nevező közel-keleti „Bász-pártok”, illetve a líbiai „szocialista dzsamahiríja” volt. A lakosság politikai undora ezektől a politikai berendezkedésektől azok viselkedése fényében teljesen érthető, és az sem meglepő, ha az érintettek jelentős része az általuk praktizált „demokráciát” megtapasztalva antidemokratikus válaszokra lesz fogékony. Ezt a politikai választ erősíti fel a diktatúra után elszabaduló anarchia és a demokratikus önszerveződés képtelensége. Ezt a politikai választ adta Irán 1979-ben, Afganisztán 1989, Irak 2003 után és Líbia 2011-ben. Az Egyesült Államok Irakban és Afganisztánban súlyos dollármilliárdokat ölt bele abba, hogy valamilyen Nyugat-kompatibilis rendszert hozzon létre. Nem mondhatjuk, hogy a kísérlet azért vallott kudarcot, mert külső erők tették volna lehetetlenné. Minden jel arra mutat, hogy a lakosság nem érezte a felkínált megoldást a magáénak. Ezért csak részben okolható az amerikaiak által támogatott korrupt és hiteltelen rezsim, hiszen ami helyette jött, az sem folt nélküli rendszer. Sokkal inkább arról van szó, hogy a térség kulturális hagyományaira a nyugati liberális rendszerek nem adaptálha­tóak. Egyiptomban, Pakisztánban és Tunéziában létezik csak törékeny egyensúly a radikális iszlamisták és a laicista megoldásokat pártolók között. Egyáltalán nem garantált azonban, hogy ez az egyensúly fenn is marad. Felborulása esetén pedig nyilvánvaló, hogy a radikális iszlamista politikai megoldásoknak van nagyobb esélye.

Lesújtó politikai tapasztalat, hogy egyrészt ezeket az országokat (Kadhafi Líbiáját, Hu­szein Irakját vagy Nadzsibullah Afganisztánját, és a sor hosszan folytatható) nyugodtan lehetne szörnyállamoknak nevezni, hiszen diktátoraik az emberi jogokat nyíltan semmibe vették, másrészt viszont az egyszerű líbiai, afgán vagy iraki lakos számára mégis jobb, biztonságosabb és kiszámíthatóbb volt alattuk az élet, mint most. A nagyhatalmak minden bizonnyal feltámasztanák Kadhafit és Szaddám Huszeint, ha tehetnék.

*

Joseph Goebbels 1933. április 1-jén a sajtóban diadalittasan hirdette, hogy a nemzetiszocialista hatalomátvétel lényege a liberalizmus és demokrácia legyőzése: „ezzel 1798 ki lesz törölve a történelemből”. Ez a kísérlet, mint közismert, nem járt sikerrel. Ne gondoljuk azonban, hogy a történelem végéhez értünk azzal, hogy a világon többségbe kerültek a magukat legalábbis formailag demokráciának nevező országok. Az iszlám perspektívái kifejezetten előnyösek, mivel protestideológiaként egyszerű és népszerű válaszokat tud adni a közösségének, amelyben sokan a modernizáció veszteseinek tartják magukat. Az Európai Unió létezésének legnagyobb kihívása előtt áll. A demokrácia malmai lassan őrölnek, ami nem baj, ha van rá idő. Hitlerrel szemben is hat évre volt szükség, hogy a demokratikus Nyugat felismerje a megoldást, és összefogjon a Szovjetunióval, elsöpörve ezzel egy diktatúrát, és kibővítve vele egy másikat. Most se lesz könnyebb.

Neked ajánljuk