Az, hogy a visszalépő amerikai védelmi miniszter, Chuck Hagel helyére Barack Obama nem nevezett ki azonnal mást, arra utal, valószínűleg nem az elnök kezdeményezte a távozást. Feltehetően Hagel fölmérte, ma már nem azt várják tőle, mint amiért 2013 februárjában a Pentagonba szerződtették. Sőt komolyan kritizálták azért, hogy nem tudta kezelni az Iszlám Állam (IS) jelentette újfajta közel-keleti kockázatot.
Kérdés, másfél évvel ezelőtt vajon egyértelmű volt-e a miniszter megbízásába belefoglalt számos elvárás? Hagel kinevezését eleve számos kétely övezte, s ezekre a Fehér Háznak már akkor sem voltak teljesen kielégítő válaszai.
| ||
Melyek voltak Obama elnök elvárásai a második elnöki ciklusa legelején kiválasztott Hagellel szemben? Hagelnek meg kellett volna alkotni egy teljesen újrapozicionált Közel-Kelet-politikát. A politikus korábban, tizenkét éven keresztül a republikánusok Nebraskában megválasztott szenátoraként kritizálta George W. Bush újrarendezési elképzeléseit, s az ezekkel szorosan összefüggő offenzív magatartást. Obama joggal várhatta tőle, hogy a dolgok nem ott folytatódnak, ahol Bush távozásával abbamaradtak. Hagel ezt bizonyos értelemben „teljesítette” is, ám már közben látszott, számításai nem fognak beválni. Egyrészt az általa megfogalmazott Közel-Kelet-politika magára hagyta Izraelt, s az addig követett prioritás helyett, amely Washington és Jeruzsálem kapcsolataiban mindent meghatározott, az „arab világgal” keresett ugyancsak egyenlő felekben gondolkodó bizalmi és stratégiai megállapodást. Ez azért is illúziónak bizonyult, mert egységes arab világról, így egységes arab álláspontról beszélni már akkor sem lehetett. Ráadásul az „arab tavasz” nem hogy megváltoztatott volna mindent, de még inkább bebetonozta a térség muszlim közösségeinek problémáit azáltal, hogy alaptalan reményeket, megvalósíthatatlan illúziókat keltett. Az Obama első ciklusában Kairóban meghirdetett új Közel-Kelet-politikához az Egyesült Államoknak nem volt arab partnere, s közben – például Kairó vagy Jordánia biztonsági stratégiája – jobban kötődött az Izraellel háttérben tető alá hozott külön alkukhoz, mint azokhoz az ajánlásokhoz, melyeket Hagel katonailag, John Kerry pedig politikailag szeretett volna arab partnereivel elfogadtatni. Ezredszerre vált ismét nyilvánvalóvá: a Közel-Kelet törékeny egyensúlya inkább múlik a zsidó állam és a térség befolyásos középhatalmain, így elsősorban Egyiptomon, mint azon, hogy Washington megtalálja-e a közös hangot a többi arab kormányzattal.
A Hagel vizionálta stratégiai perspektívákon gyorsan túllépett a formálódó iráni–amerikai viszony is; bár Hagel elképzelései között is szerepelt a kiegyezés Teheránnal, de a jelek szerint a politikus ezért cserében legfeljebb az amerikai–izraeli kapcsolatokat áldozta volna fel, amire Obama nem vállalkozhatott. A Teheránnal folyó tárgyalásokat azóta új irányba vitte, hogy a közel-keleti helyzet 2013 óta megváltozott – például az Iszlám Állam nevű új, terrorista alakulat feltűnésével.
Hagel kinevezéséhez Obama nagy reményeket fűzött a geopolitikai kapcsolatok újrahangolásában is, elvégre Washington már egy évtizede azzal szembesül, hogy alapvetően módosítania kell délkelet-ázsiai biztonsági doktrínáját, elvégre Kína katonai befolyásának növekedése a térségben új helyzetet teremtett. Új szövetségesi rendszer formálódik, ha egyelőre még csak az igények szintjén is, amely Délkelet-Ázsia népeinek fokozódó aggodalmát türközi Kínával szemben. Washington nyilvánvalóan szeretné elkerülni, hogy a térségben olyan ellenséges viszony alakuljon ki Pekinggel szemben, amilyen a második világháború előtt a nyersanyagforrásokban szűkölködő Japán és Kína, illetve a világháború után a nyugati imperializmus kiürült tereit elfoglalni akaró akkori Szovjetunió és Kína között. Ám ez nemcsak rajta múlik, hanem a térség kisebb államainak – közöttük számos ázsiai kistigrisnek – gyakran indokolt félelmein is. Hagel képességei nem voltak elégségesek ahhoz, hogy új szellemet és kreatív akaratot vigyenek az új stratégiákba.
Ám ha tényleg igaz az a feltételezés, hogy nem az elnök elégelte meg az oly látványossá váló tehetetlenséget, hanem maga Hagel, akkor jelentékenyebb a baj, mint hinnénk. Ez esetben nagyobb átalakításra lesz szükség, mint csak a Pentagon csúcsán történő személycserére, s a jelek szerint ez meghaladja a jelenlegi amerikai stratégiai tervezés kapacitásait. Teljes irányváltásra van ez esetben szükség nem csak a hadügyekben, de a külügyekben is.
Számos szakelemzés egyetért abban, hogy Washington számára az elmúlt, Hagel által meghatározott periódus után szükség lenne a radikális irányváltásra. A teljesség igénye nélkül az alábbiakban összefoglalom ezeknek az elemzéseknek a lényegi üzenetét.
A Közel-Kelet viszonyainak újraértékelése
(1) Nem folytatható tovább olyan politika, amelyet a Jeruzsálemmel szembeni teljes bizalmatlanság itat át, miközben az Egyesült Államok nem hajlandó tudomásul venni a mind inkább kibontakozó harmadik palesztin intifádát, s tétlenül szemlélni, hogy a palesztin ügy álarca alatt olyan új iszlamista kötelékek jöjjenek létre – főként Gáza, Ramallah és az IS viszonylatában –, melyek nem egyszerűen a zsidó állam ellen irányulnak, hanem valamennyi térégbeli szekuláris, de legalábbis mérsékelt arab állam ellen is.
(2) Felül kell vizsgálni azt a politikát, melynek eddigi céljai kimerültek abban, hogy Amerikának távoznia kell a Közel-Kelet legforróbb válságzónáiból. Új, az eddiginél szigorúbb szövetségesi politikával, beleértve az Európai Uniót, az arab államokat, sőt Iránt is, biztonságot és adminisztratív működőképességet kell teremteni Irak és Szíria, valamint Afganisztán egész területén, s ehhez nem a nyugati államműködési standardokat kell a megoldás minimumának tekinteni, csak a közös érdekeken alapuló megbízhatóságot, kiszámíthatóságot és szekularitást.
(3) Kezelni kell a kiszámíthatatlan pakisztáni helyzet miatti kihívást. Ez a széthulló állam nemcsak a szélsőségesek hátországává vált mára, hanem teljes térségi kockázattá, amely leginkább az Egyesült Államok geopolitikai érdekeit sérti.
(4) Nem folytatható olyan amerikai politika, amely kimerül a szaúdi vezetéssel szembeni eddigi, láthatóan nem túl hatékony nyomásgyakorlásban azért, hogy az még határozottabban és nemzetközi együttműködés keretében lépjen fel a szaúdi elit szélsőségesekkel történő összejátszása ellen.
(5) Washingtonnak felül kell vizsgálnia eddigi elnéző kapcsolatait Ankarával, s ennek következményei kell, hogy legyenek a török–NATO-kapcsolatokban is. Törökország a Nyugat számára nem hogy előnytelen, de kifejezetten káros politikai irányt vett, s ekként a NATO számára eddigi megbízható partnerből bizonytalan, kiszámíthatatlan tényezővé vált.
Távol-Kelet
(1) Peking nem a szovjet Moszkva, láthatóan egyelőre nem geopolitikai kihívóként tekint az Egyesült Államokra, csak helyi pozícióit és nyersanyagforrásait igyekszik biztosítani. Ennek megfelelő differenciált megközelítést kíván a vele fenntartott kapcsolatrendszer, amely nem nélkülözheti a kölcsönös bizalomépítő együttműködést.
(2) Ezzel párhuzamosan szükség van a térség Kínától tartó kisebb államaival való biztonsági partnerség megszilárdítására, s egy olyan szerepre, melyben az Egyesült Államok közvetítő partnerként tűnik fel minden tényező számára.
Harmadik világ
Vlagyimir Putyin egyértelművé tette: ha az Egyesült Államok nem hajlandó egyenlő, a koncon a klasszikus – azaz szovjet – módon osztozkodó partnerként tekinteni rá, akkor ismét exportálni fogja a harmadik világ válságzónáiba a maga válságfokozó politikáját, miként tette azt a volt Szovjetunió. Csakhogy a mai harmadik világ nem azonos azzal, mint ami egykor a gyarmati rendszerekből kiszabadult. Jobb is, rosszabb is a helyzet az akkorinál. Jobb, mert immáron kész államalakulatokkal kell számolni, rosszabb, mert már nem állnak rendelkezésre a gyarmati időszakban viszonylag jól kiképzett, az intézmények működtetésére alkalmas helyi elitek. A radikális iszlám feltűnése ugyan tovább komplikálja a helyzetet, de ezt Moszkva képtelen lesz a maga javára fordítani. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem egyedül néz szembe e kihívásokkal, hisz Kína az elmúlt húsz esztendőben kiterjesztette érdekeltségeit a harmadik világban, s általában nem a Nyugat hatalmi konkurenseként lép fel, mint az egykori Szovjetunió, hanem potenciális vagy reális gazdasági partnerként.
A legtöbb elemző egyetért abban: eddigi teljesítményéből ítélve az Obama-adminisztráció aligha lesz alkalmas rá, hogy a szükséges irányváltást e komplex problémarendszerben megtegye. Optimális az lenne, ha legalább az amerikai–izraeli viszony normalizálódna, s a legveszélyesebb iszlamista kihívásokra megszületne a határozott, gyors katonai válasz. Ám ehhez elengedhetetlen lenne a védelmi miniszteri poszton egy olyan utód, aki nem a múltban él, s nem olyan jövőt vizionál, mint Chack Hagel. Talál-e Obama ilyen embert?
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
