Az anyag borítóján három sebességváltó látható – talán az anyagot jegyző új államtitkár előéletéből származó asszociáció lenne ez a „fokozatváltás” fogalmára. (Palkovics László gépészmérnök, az Emmi felsőoktatásért felelős államtitkára korábban a Knorr-Bremse fékrendszereket gyártó német nagyvállalat fejlesztési igazgatója volt – a szerk.) Az oktatáskutatással foglalkozók számára viszont inkább a magyar oktatáspolitikát jellemző, őrült tempójú reformálási száguldásnak a jelképe ez. Az elmúlt 25 évben a különböző kormányok három-négy évente meg akarták reformálni a felsőoktatást. A három felsőoktatási törvényt (az 1993-ast, a 2005-öst és a 2011-est) 22 év alatt közel százszor módosították, átlagosan évente 4,5-szer. A legfrissebb kiadvány a 2011-es törvény újabb módosításait helyezi kilátásba – amely törvényt azóta már 18-szor változtatták meg. Ezzel a kormányzat azt vallja be: a háromnegyedes parlamenti többség által négy évvel ezelőtt elfogadott felsőoktatási törvény kudarcot vallott.
Hamis diagnózis, rossz terápia
Már az új stratégiában felvázolt diagnózis is nyilvánvalóan téves.
Nem igaz az az állítása, hogy a magyar felsőoktatásban nincs verseny – van verseny, csak éppen az állami beavatkozás, az oktatásirányítás önkénye és az agyonlobbizott Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) torzítja.
Nem igaz, hogy a diploma értéke és társadalmi megbecsültsége csökkenne. Magyarországon a fejlett országok között az egyik legmagasabb a diplomások bérelőnye a középfokúakhoz képest. Nálunk az egyik legalacsonyabb a diplomások munkanélkülisége, és az egyik legmagasabb az egyéni és a társadalmi megtérülési rátája a felsőoktatásnak. (Erről lásd korábbi cikkünket: Berlinger Edina: Vödör a fejre, Magyar Narancs, 2011. október 20.)
Téves továbbá a radikális demográfiai visszaesés hatásáról beszélni, hisz a merítési bázis az érettségizettek száma, ami lényegesen kisebb mértékben csökkent eddig. (Jóllehet a gimnáziumi beiskolázási arány visszafogása – amit az anyag elhallgat – néhány év múlva csakugyan drasztikus merítésibázis-csökkenést okozhat.) De a fiatalok számának csökkenésével párhuzamosan a fejlett világ felsőoktatása mind szélesebbre tárja kapuit az ún. nem tradicionális hallgatók előtt, s ennek nyomán a hallgatói létszám éppenséggel növekszik.
Egyértelmű, hogy itt a miniszterelnök gondolatait üdvözölhetjük a romkocsmákban darvadozó munkanélküli diplomásokról meg a szakképzés mindennél fontosabb voltáról. Pedig a legjobb szakmunkásképzés átlagos munkanélkülisége is jelentősen magasabb, mint a leggyengébb felsőoktatásé. De ott is az orbáni gondolatok bukkannak fel, amikor az anyag az önfenntartó felsőoktatás vízióját felvillantva arról ír, hogy az ösztöndíjnál a diákhitel célorientáltabb módja a hallgatói támogatásnak. Egyértelműen téves, s valószínűleg szándékosan félrevezető módon hangsúlyozza, hogy amennyiben a hallgatók részt vállalnak a képzésük költségeiből, akkor nő a diplomások aránya a társadalomban. Számos kutatás bizonyítja ennek éppen az ellenkezőjét.
Az anyag félrevezet akkor is, amikor a megatrendekből a felsőoktatás-fejlesztési célokra következtet. Nem csak akkor, amikor a demográfiai folyamatokból látszólag logikusan vetíti előre a hallgatólétszám-csökkenést. Egyértelmű megtévesztés a társadalmi igényekből a felsőoktatási „profiltisztítást” levezetni; az pedig már nevetséges is, amikor az energiaforrások szűkülésével indokolja az intézményirányítási rendszer átalakítását.
Miközben a stratégia azt hangsúlyozza, hogy a gazdaságnak egyre több diplomásra van szüksége, így nem indokolt a felvettek számának korlátozása, 2011 óta csökkent a felvettek száma; és a követelmények szigorítása nyomán tovább fog csökkenni. Miközben a tudásalapú gazdaság diplomásigényéről ír a tervezet, a hazai felsőfokú végzettségűek aránya jelentősen elmarad az EU 2020 stratégia ajánlott értékétől, hiszen Magyarország az EU által ajánlott 40 helyett 2020-ig 30,3 százalék diplomásarányt vállalt a 30–34 éves korosztályon belül (bár az anyag azzal büszkélkedik, hogy 2023-ig 35 lesz).
A stratégia a felsőoktatási célkitűzések között a képzési szakstruktúra unásig ismételgetett átalakítását emlegeti (a hatékonyságnövelés és a munkaerő-piaci elvárásokhoz való igazodás érdekében); a munkaerőpiacon felmerülő igények becsatornázását a képzésbe, továbbá a gyakorlatorientált képzések erősítését és a duális képzési forma bevezetését. Ezek mind a gazdaság rövid távú igényei alá rendelnék a felsőoktatást. Az anyag lépten-nyomon a gazdaság, a kis- és középvállalkozások szükségleteit hangoztatja, s azt, hogy a felsőoktatási képzés tartalmát és szerkezetét ehhez kell igazítani. Alighanem szándékosan elhallgatja azt, hogy a gazdasági szférát, a megrendelői oldalt rövid távú és önös érdekek vezérlik: kiszolgáltatott rabszolgákat akar, azonnal alkalmazható tudással. A felsőoktatásnak a szakképzéshez hasonló elvek szerinti átalakítása nem az ország felzárkózását, hanem jóvátehetetlen leszakadását fogja eredményezni. A magyar gazdaság nagyobbik része elmaradott és fejletlen, az ehhez igazított szakképzés és felsőoktatás ugyanilyen színvonalú kibocsátást fog eredményezni.
Az írás tele van minőséghalandzsával. A szerzők – miközben maguk is „közösségi főiskolák” bevezetéséről és a hátrányos helyzetű régiók tanulóinak bevonásáról beszélnek – nem akarják tudomásul venni, hogy a kiterjedt felsőoktatás minőségileg is sokszínű. Az anyag által oly sokszor hangsúlyozott világszínvonal (másutt, megengedőbben: „közép-európai vezető szerep”) csak egy-két elit egyetem esetében lehet reális célkitűzés, s azoknál is csak jelentős anyagi áldozatok, kiemelkedő többlettámogatás árán.
A stratégiában ambiciózusak a felsőoktatási kutatásra, fejlesztésre, innovációra vonatkozó elképzelések. Csakhogy ez a rész sem meri érinteni a tabutémának számító akadémiai kutatóhálózatot, de még a felsőoktatási intézmények és e kutatóintézetek együttműködését sem. Talán ez a felsőoktatási k+f+i fejlesztés lehet a mézesmadzag; a stratégia írója ezzel venné meg a felsőoktatási oktatókat, kutatókat. Létszámuk másfélszeresre növelését, a felsőoktatási kutatási kiadások megduplázását, a szabadalmak számának majd’ kétszeresre emelését tűzi ki célul. Ezek nyilvánvalóan álmok, vagy inkább szándékos megtévesztés, melynek címzettje főleg a műszaki, természettudományos értelmiség.
Az anyag előrevetíti az intézményvezetés radikális átalakítását is. Úgy ítéli meg, hogy hiába a kancellári rendszer, az egyetem legfelsőbb szervének döntéseiben a fenntartó képviselője továbbra sem jelenik meg; a fenntartó így sem kap elég beleszólási lehetőséget az egyetemi gazdálkodásba. Ezért két új testület létrehozását ígéri: a rektorból és a kari képviselőkből álló Magisztrátus az akadémiai ügyekben lesz illetékes, míg a kancellár elnökletével, a fenntartó által delegált gazdasági-társadalmi megbízottak részvételével létrejövő Konzisztórium a gazdaságiakban. A szenátus a két testület együttese lenne – kiegészülve a hallgatók, a dolgozók és az egyéb szervezeti egységek (például klinika, köznevelési intézmény, könyvtár, kollégium) képviselőivel –, amely „az egész intézményre tartozó stratégiai és bizonyos szabályozási, valamint személyi ügyekben lenne jogosult döntéshozatalra”. A szenátus így lényegében elvesztené eddigi döntési jogosultságainak döntő részét, dísztestületté válna. A szerzők azt is egyértelműen leszögezik, hogy a kancellári pozíció létrehozásával a felsőoktatási intézmények irányítási modellje lényegileg megváltozott, hiszen a kancellár jelentős funkciókat vesz át a rektortól. Ezért szükségessé válik a rektori tevékenységi kör újraszabályozása, és az is, hogy kialakítsák azt az új rendszert, amelyben mindkét funkciót a fenntartó irányítja. Bérezésüket célkitűzésen alapuló ösztönző bérrendszerré kell alakítani (a bérplafon feloldásával). Az egyetemi autonómia tehát tovább szűkül, hiszen két, a fenntartó által kiválasztott, irányított, ösztönzött vezető fogja az intézményt igazgatni. Az egyetem autonómiáját eddig jelképező szenátusi hatáskörök pedig lényegtelenre szűkülnek.
A tervezet az intézményhálózat átalakításával kapcsolatban meglehetősen zavaros. A racionalizálás szükségességéről és „egy hierarchikus, Magyarország tér-, gazdaság- és társadalomszerkezetéhez igazodó, versenyhelyzetet teremtő, hatékony intézményrendszer” kialakításáról ír – bármit is jelentsen ez. Egyetemek, tudományegyetemek, tudományt alkalmazó egyetemek (ez a főiskolák új neve – vajon hol hívják még ezeket így a világon?), és közösségi főiskolák alkotják majd az egészet. Több helyen szól a „profiltisztításról”, és az „értelmetlen rivalizálás” helyett az együttműködést és – nem fogják elhinni – a versenyt szorgalmazza.
Pénz az nem lesz
Az anyag egyértelműen leszögezi, hogy az elkövetkező években a felsőoktatás közvetlen állami támogatása jelentős mértékben nem növelhető. Önköltség-számításra épülő finanszírozást vázol fel, ami bár egységes elveken alapul, de előre meghatározott teljesítménymutatók alapján, intézményenként differenciáltan korrigálnak majd, s a „társadalmi szempontból kiemelt feladatokra” kiemelt támogatásokat fognak nyújtani. Ez a kormányzati befolyásolás, a kézi vezérlés lehetőségét vetíti előre.
A stratégia tartalmaz néhány pozitívan megítélhető kezdeményezést is. Az egyik jelentős lépés, hogy kötelezővé tenné az idegen nyelven is meghirdetendő kreditek mennyiségét (minimálisan 10 százalék). Fontos a felsőoktatási szakképzés felsőfokú végzettséggé nyilvánítása – ez lassan 25 éve húzódó probléma – és az ún. oktatói kiválóság célkitűzése. Ez utóbbi a bérezés teljesítményarányos átalakítását és a foglalkoztatás rugalmasságának növelését célozza. (Persze ebben komoly veszély is rejlik – a politikai alapú „elitcsere” előmozdításának is lehet kiváló eszköze.) Végül pedig igen pozitív a gazdálkodási szabadság szorgalmazása. A stratégia visszaadná a 2011-es felsőoktatási törvénnyel elvont – vállalkozási szabadságot és a saját bevételek felhasználási jogát, lazítaná az államháztartási gazdálkodási kötöttségeket, s lehetővé tenné a vállalatok és a helyi közösségek „tulajdonosi” szerepét.
A felsőoktatási stratégia – nem meglepő módon – csak az orvosképzéssel, a természettudományos, műszaki és informatikai képzéssel, az agrárképzéssel, a pedagógusképzéssel és a gazdaságtudományi képzéssel foglakozik (az előbbiekkel mint fejlesztendő, ez utóbbival pedig mint átalakítandó képzéssel). Jellemzően nem esik szó a bölcsészettudományi, a társadalomtudományi és a jogászképzésről, jóllehet az összes hallgató mintegy negyede ezeken tanul. E képzések nyilván nem elégítenek ki társadalmi, gazdasági szükségletet a munkaalapú társadalomban. A stratégiai anyag borítóját alaposabban megnézve, mintha az egyik sebességváltó rükvercben lenne. Mindent összevéve alighanem az szemlélteti legjobban a magyar felsőoktatás jövőjét.
A szerző oktatáskutató.
