Megint nem sikerül: Adieu, Európa!

  • Haskó László
  • 2019. május 12.

Publicisztika

Mindegy, hogy azt mondjuk, nekünk nem kellenek a többiek, vagy azt, hogy mi nem kellünk nekik.

Az önmagát szétforgácsolt magyar ellenzéki oldal – minden jobb és ésszerűbb megoldás elvetése után – mozgósítással próbálkozik az uniós választásokra. És persze azt is jó bénán. Sorsdöntőnek hirdeti az e hó végi szavazást az unió jövőjét illetően. Ez persze igaz az uniós tagországok majd mindegyikére,

de Magyarország ebből a játékból már kimarad,

mi már leterítettük kártyalapjainkat. Mi magyarok – minden közvélemény-kutatás ezt igazolja – el kívánjuk hagyni az uniót. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy azt mondjuk, nekünk nem kellenek a többiek, vagy azt, hogy mi nem kellünk nekik. Tavaly tavasszal még a leadott szavazatok bő egy harmadával szerzett parlamenti kétharmadot Orbán. Jóval többen voltunk ellene, mint vele. Ősszel még a magyarok 70 százaléka akarta az unióban folytatni. Az egymás fitymálásával trollkodó ellenzéki pártocskák elérték, hogy mostanra a biztos szavazók jóval több, mint fele Orbánra szavaz majd, vagyis az unió ellen. No persze ők nem így tudják! Ők csak mennek a vezér után, akárhová meneteljen is Európa DNS-e, a labdarúgás géniusza. Épeszű ember természetesen csak álmélkodik, hogy erre a soványka ideológiára ennyien rárepülnek, de hát a tények makacs dolgok. De az ország sorsát nem ők lennének hivatottak eldönteni, annál is kevésbé, mert számszerűen még így is kisebbségben vannak. Erejük csak az egység.

Azon éppenséggel el kellene gondolkozni, hogy kiknek mekkora a felelőssége abban, hogy ismét ilyen nagyszámú honfitársunk van ebben az országrontást okozó létállapotban.

A legnagyobb felelősség természetesen azé, aki fölismerte

a helyzetet, és kihasználja azt, ahelyett, hogy tenne ellene – pont értük és az országért. Ez a vezér és szűk köre. Ők – keresztény erkölcsi tekintetben – bűnt követnek el. Hogy mekkorát, azt majd meglátjuk. Reméljük, hogy vállalt példaképeiket (Tiszát és Horthyt) nem pipálják le.

A demokrata ellenzéki pártok ebben lényegében ártatlanok. Csak annyi a bűnük, hogy nem elég szimpatikusak ahhoz, hogy a politikailag kevésbé tudatos választók nagyobb számát maguk felé vonzzák. (Igaz, ez több mint bűn: ez szarvashiba!) A felelősség oroszlánrésze az értelmiségé és a keresztény egyházaké. Az úgynevezett értelmiség – a dolog természetéből adódóan – nem egységes, ezért éppen a tömegekre nincsen hatása. A magyar római katolikus és református egyház viszont egységesen áll az orbáni hazugságok mögé.

A szerző sebész.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.