Szerintünk kicsit elkapkodta, várhatott volna még mondjuk háromszázötven évet. De mindegy. Az ugyanis, hogy rákanyarodott a témára, nem is ezért, hanem azért történt, hogy tisztára mossa magát – ahogyan nevezi – a „filozófusbotrányban”. Erre pedig azért van szüksége, mert ő maga – sokak határozott benyomása és a köznépi emlékezet szerint, amire ő is hivatkozik – teljes mellszélességgel beleállt a filozófusok elleni támadásba. Márpedig nem egyszerű dolog azon keseregni, hogy manapság beviszik a politikát egy „olyan szervezetbe, ahol semmi keresnivalója” akkor, ha ő maga az, aki bevitte a politikát egy olyan szervezetbe, ahol semmi keresnivalója sem volt. Kiváltképp, ha ez a két szervezet ugyanaz (a Magyar Tudományos Akadémia, ugyanis).
*
Persze, gondolja Pálinkás, ha nem volt fekete-fehér annak idején a dolog, akkor ő hát természetesen, izé, nem is vitte be a politikát sehova. És egyébként is csak a kötelességét teljesítette. Mindennek kapcsán – a nagyobb nyomaték kedvéért – szó szerint megismétel néhányat a filozófusüldözés során előadott korábbi képtelen állításaiból. Mint például: az egyik kutatóintézet korábbi igazgatója „saját cégének” igazolta a pályázati teljesítéseket. Eltekintve a „saját cég” hiányától és attól a metafizikai kérdéstől, hogy található-e az univerzumban annyira hülye ember, aki a saját teljesítéseit igazolja, kiváltképp, ha az illető korábban hosszú éveken át a legnagyobb felsőoktatási pályáztató szervezet igazgatója volt, és még Pálinkás egykori minisztersége idején is épített föl és bonyolított le sikeresen teljes pályázati rendszereket, nos, eltekintve ettől, az állítás egyszerű ténybeli tévedés. A teljesítéseket ugyanis a pályázatnak, amire Pálinkás feltehetőleg utal, a tudományos vezetője igazolta, aki még csak nem is dolgozott a kutatóintézetben. Miután ez utóbbi személy sem fizikailag, sem pedig jogi értelemben nem azonos a kutatóintézet egykori igazgatójával, a neve és az aláírása is különböző. Ezt a világ legegyszerűbb dolga lett volna ellenőrizni. Pálinkást azonban ez sem akkor, sem pedig most nem érdekelte. Őt kizárólag az érdekelte, hogy hivatkozhassék valamilyen „szabálytalanságra”, amit neki, sőt „nekik”, mint mondja, „kezelni kellett” (NB.: nem kellett, mert a pályázatot, amire vélhetőleg utalást tett, évekkel az ő MTA-elnöksége előtt rendben lebonyolították). Ennek érdekében még – egy hasonlóan ténybeli tévedést tartalmazó utalás részeként – azt a rémet is előrántja, amit a népnyelv „számlás kifizetés”-nek vagy minek hív. Ettől a tájékozatlan tömegeknek föláll a hátán a szőr. Ha ugyanakkor ma bárkinek, aki valaha is találkozott pályázattal, arról siránkoznának, hogy pályázati támogatásból „számlás kifizetés” történik, csak tátaná a száját, hogy mi itt a probléma.
*
Ezzel az egésszel azonban elszámította magát. A filozófusok és egyéb bölcsészek ugyanis nem akkora idióták, mint amekkorának a vágyteljesítő fantáziájában látni szeretné őket. Minden egyes följelentett és meghurcolt pályázat magas szintű jogi közreműködéssel, és ennek következtében teljesen jogszerűen zajlott le, ahogyan ezt a nyomozás eredménye is mutatja, és Pálinkás is kénytelen elismerni.
Mindennél súlyosabb és még inkább árulkodó azonban az, amivel Heller Ágnest támadja, akinek mellesleg Pálinkás legföljebb annyit árthatna, hogy elállja előle a napot. Mondhatnánk, bár nem mondjuk, mert nem szeretnénk Pálinkást a jelentéktelen Nagy Sándorhoz hasonlítani. Hellerrel kapcsolatban megjegyzi, hogy továbbra sem szeretne a védőügyvédje lenni, mint ahogyan senki másnak sem. És még azt is hozzáfűzi: „Egy kutató megfogalmazhat direkt politikai véleményt, de akkor ne lepődjön meg, ha vele szemben a politika fellép a politika eszközeivel.” Igen, jól látod, nyájas Olvasó: „a politika eszközeivel”. Úgymint: följelentés, kiemelt ügyészi felügyelettel folytatott, évekig tartó nyomozás és a kormányzati propagandamédia összehangolt, hosszas támadássorozata.
Tudjátok, nyájas Olvasók, hogy mindez mit jelent? Lefordítjuk nektek: azt jelenti, hogy ha befogta volna a pofáját, nem uszítottuk volna rá a rendőrséget és az ügyészséget. (Vagy: nem uszították volna rá, hiszen, mint tudjuk, Pálinkás ebben az egész ügyben tökéletesen ártatlan). Ez pontosan ugyanaz az üzenet, amiről az egész filozófusüldözés szólt. Sőt, ahogyan nap mint nap tapasztaljátok, ez pontosan ugyanaz az üzenet, amiről a mai Magyarország teljes működése szól. Különös, nemde?
Igaz, Pálinkás utána leszögezi, hogy abban azért talál kivetnivalót, ha a politika az „igazságszolgáltatást (…) akarja felhasználni” a politikai válasz eszközeként. Csakhogy: annak idején, amikor Pálinkás a szabálytalanságokról beszélt (amelyek a feljelentett pályázatok esetében nem bizonyultak igaznak), az általa vezetett MTA a legkevésbé sem tiltakozott a feljelentések és az ügyészségi vizsgálat ellen. Magyarán: az MTA elnöke nem alkalmazta az ártatlanság vélelmének ősi jogelvét még az olyan világhírű akadémikusokra sem, mint Heller Ágnes vagy Vajda Mihály, nem beszélve a többi kutatóról. Éppen ellenkezőleg: Pálinkás körbeszaladgálta a magyar sajtót, „adócsalás”-t és egyéb, nyilvánvalóan megalapozatlan vádakat emlegetve (ezt sem könnyű letagadni, videó- és hangfelvételek vannak róla). Neki igenis ki kellett volna állnia a filozófusok mellett egészen addig, amíg a rendőrség vagy az ügyészség bűncselekményt nem állapít meg. De ilyen nem volt: bűncselekmény hiányában lezárták a nyomozást. Nincs semmilyen emlékünk arról, hogy Pálinkás József és más akadémiai vezetők elnézést kértek volna azért, mert hitelt adtak a támadásoknak, és nem védték meg, hanem inkább maguk is támadták a nyilvánosságban a meghurcolt kutatókat. Az pedig, hogy most utólag kijelenti, ő nem felelős az akkori Magyar Nemzet mocskolódó cikkeiért, nagyon cinikus szöveg. Neki akkor és azonnal szólnia kellett volna. Mert akkor is nyilvánvaló volt, hogy ez a bizonyos „politikai válasz”, amiről Pálinkás most az interjúban beszél, valójában a liberális filozófusok politikai vita helyetti kriminalizálásáról szól, és ezt szerintünk Pálinkás éppen olyan jól tudta, mint mi.
*
És ami kimaradt Pálinkás visszaemlékezéséből. Már javában zajlik a nyomozás, a Lukács Archívum (LAK) még a Filozófiai Intézet része. Egyszer csak, miközben már hírek szállingóznak arról, hogy a LAK-ot át akarják helyezni az MTA Könyvtárába, vagyis el akarják távolítani a Filozófiai Intézetből (mind az intézet, mind a LAK néhány kutatója érintett a feljelentett pályázatokban), hívatja az MTA Könyvtár főigazgatója a LAK képviselőjét, és közli vele, hogy 2012. január 1-jétől megszűnik a kutatótevékenység a Lukács Archívumban. Az eddigi kutatók könyvtárosként bekerülnek az MTA Könyvtárába, ezáltal a filozófiai tevékenységnek Lukács György archívumában vége. Marad a könyvtári tevékenység előbb egy, majd két fő könyvtárosi tevékenységével. A Lukács Archívumot tehát Pálinkás József elnöksége alatt kezdték el felszámolni. És az, ami történik, bizony a munkatársak „megbüntetése”, hiszen nincs tovább kutatói tevékenység. Ez mi más lehetne, mint adminisztratív szankció, aminek nincs szakmai indoka? A teljes felmentéssel végződött hivatalos vizsgálat akkor még tartott, amikor az MTA saját hatáskörben meghozta ezt a döntését.
Továbbá. Pálinkás így fogalmaz: „A megelőző években az OTKA-ban kevés pénz volt, így a kutatók utat találtak az innovációs alaphoz. Ez nem volt elvszerű…” Nos, ez ismét súlyos csúsztatás. A pályázók nem sunyi módon „utat találtak” valami innovációs alaphoz, hanem az NKTH hivatalosan írt ki humán pályázatokat is, a természettudományi és más pályázatok mellett. Teljesen „elvszerűen”, független szakmai bizottság bírálta el a pályázatokat, tehát az a sanda vád, hogy itt valami sunyi összejátszás lett volna, nos, ez nem több egy további képtelenségnél. Ez azért fontos, mert – ahogyan az iméntiekben fölhívtuk rá a figyelmet – Pálinkás interjúja abban a mítoszban fogant, és azt a mítoszt élteti tovább, hogy a filozófusok esetén, noha bűncselekményt nem lehet rájuk bizonyítani, mégiscsak zörög a haraszt, még mindig. Nagyon is, mert ez az egész ügy a harasztzörgetők műve, és ezek egyike éppen Pálinkás volt. A jelenlegi helyzet persze roppant sajátos: maga Pálinkás József is éppen most tapasztalja meg, hogy milyen is az, amikor a politika otromba módon olyan terepen garázdálkodik, ahol semmi keresnivalója sincsen.
Pálinkás másutt azt nyilatkozza, hogy „csalódott” „az egész (sic!) magyar értelmiségben, hogy fél kiállni”. Ettől a mi szavunk bennszakad. Úgyhogy csak idézni tudjuk barátunk, Bodnár István ezzel kapcsolatos Facebook-bejegyzését: Andy Warhol irigykedve nézné Magyarországot. Itt majdnem mindenki lehet hős tizenöt percre. Sőt, Pálinkással most szintet lépünk: egyúttal mindenki csalódott lehet – mindenki másban!
Borbély Gábor filozófus, Kardos András esztéta.
