Rezeg a bozót az MDF környékén. Kampányigazgatójuk, Földi László még meg sem melegedett, már ott is hagyta őket; Dávid Ibolya egy ún. konzervatív társas összejövetelen összefutott Orbán Viktorral; Anettka pedig - egyelőre nem pontosan meghatározott - médiafeladatokat vállalt a frakciónál. A választási kampány - mi több, a párt számára létfontosságú kampány - előtt e hírek nem kifejezetten az önbizalomtelt, határozott stratégiával rendelkező alakulat képét sugározzák. Ez utóbbi ugyanis nem feltétlenül a pillanatnyi népszerűségi index függvénye. Két vagy három évvel ezelőtt sem voltak jobbak a közvélemény-kutatási adatok, az MDF mégis képes volt legalább elhitetni, hogy van valami lövése saját szerepéről és helyéről. Most viszont - s ezt mutatja a pártvezetés körüli nagy csend is - a nagy rádöbbenés utáni tanácstalanság érződik: hogyan tovább?
Lehet, azért e hallgatás, mert a válasz roppant egyszerű. Ahogyan a 2002-es választások előtt sem volt, úgy most sincs alternatívája a Fidesszel kötött választási megállapodásnak. Már nincs. És kérdés az is, hogy valaha volt-e.
Az MDF 2002-t megelőző berzenkedése a közös listától sokkal inkább volt taktikai húzás, semmint komoly stratégia. Más kérdés, hogy túl sokat nem értek el vele, hiszen a végül tető alá hozott együttműködés nem juttatta a pártot kedvezőbb pozícióba Kövér László eredeti, 2000 végi ajánlatánál (amit Dávidék visszautasítottak). A választási vereség, s még inkább az emiatti fideszes reakciók - a Millenárison az első forduló éjszakáján történtekről nagy kedvvel mesélnek fórumos politikusok -, Orbán Viktor dacos kivonulása a parlamenti politizálásból, a polgári körök népmozgalma arra sarkallta az MDF vezetőit, hogy újrafogalmazzák lehetőségeiket. A mind erősebb Fidesz-ellenes retorika, az "igazi" jobboldaliság és az "igazi" konzervativizmus vindikálása mellett azonban soha nem mondták ki, mi e fordulat valódi célja. Legfeljebb - mint például Dávid Ibolya a két évvel ezelőtti Narancs-interjúban - áttételesen utaltak arra, hogy sanszosnak tartják az MDF jelentős megerősödését a Fidesz ellenében. Talán attól féltek, ha ambícióikat megvallják, nevetségessé válnak - hiszen Orbánék legrosszabb formája idején is nagy fantázia kellett ezt az átrendeződést elképzelni. A cél világos megfogalmazása híján viszont a senki földjén találták magukat. A Fidesz permanens ekézését hallva sokan - s leginkább a jobboldal potenciális bázisa - azt gondolhatták, hogy Dávid Ibolyáék az MSZP felé közelednek. A Fidesz és a sajtója ezt a ziccert nem is hagyta ki: az MDF folyamatos magyarázkodásra kényszerült, márpedig mentegetőzve nem lehet offenzív politikát folytatni. Középpárti gesztusaik, melyekkel a nem jobboldali, de nem is hithű szocialista szavazók felé akartak nyitni, vádként hullottak vissza rájuk. Miközben a baloldal - az MSZP és a vele rokonszenvező sajtó - látványosan a hónuk alá nyúlt. Ekkor lett az MDF a "normális jobboldal", az "európai konzervativizmus letéteményese"; ekkor kerültek káderei ilyen-olyan, ám végső soron kormányzatfüggő pozíciókba, s ekkor szövetkezett az MSZP egyszer-kétszer az SZDSZ ellenében a Fórummal a parlamentben. Az ok nyilvánvaló volt: segíteni az MDF távolodását a Fidesztől, hiszen 2006-ban minden, nem a Fideszre adott jobboldali voks duplán számít a szocialistáknak.
A tavalyi EP-választás látszólag a Dávid-Boross-féle stratégia helyességét igazolta: holott az volt e terv bukásának a kezdete. Nem csupán azért, mert az országgyűlési választásokéitól messze elmaradt részvételű voksoláson elért 5 százalék semmire nem garancia, hanem mert a Fidesz fölényes győzelmet aratott. Az MDF bátortalan próbálkozásából - újra meghatározóvá válni a jobbfélen - pusztán annyi maradt, hogy lám, önállóan is átbuktunk a küszöbön.
Ám az elmúlt hetekben világossá válhatott az MDF-vezetés számára: 2002 utáni kísérletük kudarcba fulladt. Dávid Ibolya óvatos kijelentése - miszerint azzal tudnak együttműködni, aki a programjukat elfogadja - valóságos forradalmat robbantott ki a pártban. Gémesi György, a párt egyik húzóembere ezt követően a nyilvánosság előtt is vállalta különutas próbálkozását a Fidesszel, s a megyei derékhad is jelezte: ami sok, az sok. Nem csoda: a minden oldal felé nyitottság deklarálását csak a bejutási küszöb fölött lévő párt elnöke engedheti meg magának. És ennek az elérésére az MDF képtelen volt.
Ha 2002 előtt az MDF játszadozott a Fidesszel, most Orbánék mórikálják magukat: teszik magukat, hogy nemcsak megbocsátani nem tudnak, de már nem is érdekli őket az MDF. Pedig dehogy: az 1-2 százalék (a részvétel függvényében 40-100 ezer voks!), amit az MDF haló porában is besöpörhet, rengeteget számíthat egy szoros befutónál. A párt mindmáig meglévő infrastruktúrája sem megvetendő hozomány. Nemcsak az MDF-nek van tehát szüksége a Fideszre - a különbség pusztán az, hogy Orbán és Kövér ezzel mindvégig tisztában is volt. Közös lista lesz megint.
