A nemzet sorszámosai - Az újságírók érdekképviseletéről

  • Bajnai Zsolt
  • 2005. november 24.

Publicisztika

Az újságírókról ma négy súlyos tévhit kering a köztudatban. Az első, hogy az újságíró rögtön sztár is, ami összefügg azzal a nem kevésbé téves elképzeléssel, miszerint a televízióban feltűnő fényvisszaverő tényezők mind újságírók.

Az újságírókról ma négy súlyos tévhit kering a köztudatban. Az első, hogy az újságíró rögtön sztár is, ami összefügg azzal a nem kevésbé téves elképzeléssel, miszerint a televízióban feltűnő fényvisszaverő tényezők mind újságírók. A második a zsurnaliszták jónak, mi több, mesésnek hitt javadalmazásáról szól, aminek gyökereit talán a rendszerváltás előtti kivételezett helyzetben - soron kívüli Trabant-kiutalás, olcsó büfé a Sajtóházban a Blahán -, illetve az imént már említett sztársággal való összemosásban kereshetjük. A harmadik legenda az újságírók befolyásosságáról szól, meg arról, hogy a sajtó, netán a sajtóigazolvány előtt minden ajtó megnyílik. Mindezeket pedig tetézi az a lassan általánossá váló vélekedés, miszerint az újságírók semmihez nem értő, csak mindenbe belepofázó, link, rosszindulatú banda.

A mai magyar újságíró a közhiedelem szerint tehát anyagi javakban dúskáló, semmihez nem értő, mégis mindenbe beleszóló, fontos ember, akinek az élete csupa fény, kaviár és pezsgő. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy olykor társadalmi konszenzus alakul ki arról, hogy az újságírók által leírtak és elmondottak köszönő viszonyban sincsenek a tényekkel, a valósággal és az igazsággal, akkor gyönyörű csak igazán a kép a szakmáról. Arról a szakmáról, amelyről ma a legtöbben kívánnak papírt szerezni a honi oktatás különböző bugyraiban. A becslések szerint ebben a 10 milliós országban 20 ezer újságíró él. 'k lennének tehát a felső húszezer, akik közé oly sok fiatal vágyakozik.

*

A fentiekkel szemben a mai magyar átlagújságírók végtelenül kizsigerelt, kiszolgáltatott, olykor megfélemlített és magukra maradt dolgozók. Közöttük sincs több kontár, mint az orvosok, a cipészek és a kőművesek között, és közülük sem élnek vissza többen a helyzetükkel, mint ahány köztisztviselő, rendőr és bíró. (Nem tartozik szorosan ide, de bizonyára anynyi konzervatív, liberális, baloldali, jobboldali, emeszpés, fideszes, emdéefes, eszdéeszes és kiábrándult van köztük, mint egy hasonló értelmiségi mintában.)

A mai magyar újságírók többsége kötetlen munkaidőben, tehát folyamatosan, általában hétvégén is dolgozó, "kétes egzisztenciájú szellemi szabadfoglalkozású", aki mindenféle idétlen nevű vállalkozás mögé bújva beszállí-tója a kisebb-nagyobb kiadóknak, tévéknek és rádióknak. Azaz akkor keres, ha termel. Csak a létezésért nagyon kevesen vehetnek fel havi fixet. A számlás honorárium pedig a fővárostól távolodva, a tévétől a rádión keresztül a nyomtatott sajtóig haladva a példányszám, nézettség, hallgatottság csökkenését követve egyre megalázóbb. Ha az egyflekknyi írás vagy az egypercnyi hasznos adásanyag utáni honoráriumot a ráfordított munkaórákra vetítjük, akkor vidéken a néhány száz forintos órabér már jónak, a fővárosban meg nem ritkának szá-mít. (A kinyomtatott, illetve az elhangzó időmennyiség után fizetett honoráriumok és a szakmai minőség összefüggéseit pedig ne boncolgassuk.) Sok helyen az egyetlen pozitívum, ha időben vagy szerény csúszással kifizetik a számlákat. Lázadni pedig annyira lehet, mint egy multi szupermarketjében, hiszen a lassan másfél évtizede működő újságíró-iskolák ontják az olcsón dolgozó, saját képre formálható és betörhető utánpótlást, amellyel csak idő kérdése, hogy kit mikor lehet helyettesíteni. Eközben egyre több a külsősnek mondott, éveket a pályán lehúzó, de ma kvázi munkanélküli, aki érthető módon szinte bármikor bárkit szívesen felváltana. Mert előbb a megélhetés, és csak utána a szolidaritás.

A szociális biztonság a legtöbb újságírónak pedig csak annyi, amennyit a kényszervállalkozóként fizetett minimálbér járadékai terem-tenek. Még néhány év, és az újságírószakma szociális katasztrófája következik be, amikor a mostani derékhad, a pályáján eddig csak számlázó harmincas-negyvenes korosztály elkezd kidőlni. Márpedig például a biztosítók véleménye szerint az újságírók hajlamosak erre. Az idő és a teljesítménykényszer állandó szorításában, a nem éppen nyugodt és normális munkakörülmények között gyorsan kopik a szervezet.

*

A szakma belügyei iránt nem különösebben érdeklődő átlagolvasó ezen a ponton talán elmorzsol egy könnyet, és felteszi azt a triviálisnak tűnő kérdést, hogy ilyen áldatlan körülmények között az újságírók miért nem fognak össze, miért nem hívnak életre egy érdekvédő szervezetet. Talán azért, mert jelen pillanatban legalább tíz, önmagának nagyjából ilyen célt megfogalmazó, országos hatáskörű társadalmi szervezet létezik. Azt a kérdést pedig talán az újságírók többsége is sokszor megfogalmazta: ha már az egy szakmára eső legtöbb érdekvédő szervezettel rendelkezünk, miért olyan a hatásfok, amilyen? Egy a köztévéből nem sokkal korábban kirúgott híradós 2000-ben az - ötvenedik évfolyamában idén titokban megszüntetett - Magyar Sajtó című lapnak, a legnagyobb taglétszámú Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) folyóiratának úgy nyilatkozott: a MÚOSZ-ra általában akkor van szükségük az újságíróknak, ha baj van. Az elmúlt öt évben bajból bizonyára volt elég, mégis, az újságírók egyre kevésbé fordulnak a szakmai érdekvédelmi szervezeteikhez. A legnagyobb elektronikus szerkesztőségek augusztus végén megkérdőjelezték a MÚOSZ kompetenciáját, amikor az a kormánnyal az egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulás (ekho) ügyében éppen megállapodni készült. Az egyik "lázadó" hírportál főszerkesztője ezt azzal indokolta, hogy a szerkesztőségükben alig tudtak 4-5 olyan embert találni, aki tagja valamelyik újságíró-szervezetnek. Legitimációs válság? Nem. Csupán egy évek óta tartó folyamat felszínre kerülése. Mert valóban: az említett hírportálnál vagy a legnagyobb napilapnál, esetleg egy kereskedelmi tévénél dolgozó, fiatal vagy kevésbé fiatal újságíró miért is érezné elengedhetetlennek, hogy tagja legyen akár a MÚOSZ-nak, akár valamelyik riválisának?

*

Ma Magyarországon bárki lehet újságíró - ez nem az újságíró-iskolák papírjain vagy valamelyik szervezet igazolványán múlik. Akinek van elég pénze, működtethet újságot, kis szerencsével akár tévét és rádiót is. (Pékséget mondjuk nem, mert ahhoz legalább egy végzett pék kell!) A dolgozók munkakörülményei és bérezése kizárólag a tulajdonos lehetőségein és/vagy a főszerkesztő jóindulatán, kollegialitásán múlik. Jelenleg ugyanis az újságíró-szervezeteknek ezekre nincs érdemi befolyásuk. Komoly kísérletet nem is tesznek ennek a megszerzésére, hiszen egyszerre tömörítik a kiadókat és a "kétkezi" újságírókat, a főszerkesztőket és az állástalan külsősöket. Nem akarják megharapni egyik ujjukat sem. Nem is fordult még elő, hogy valamelyik újságíró-szervezetből kipenderítettek volna egy olyan tagot, aki tulajdonosként vagy főszerkesztőként nem fizette ki az ugyanabban a szervezetben tag beosztottjainak a bérét, netán tízesével vagy százasával tette őket az utcára, esetleg megalázó munkakörülmények között dolgoztatta őket. (Sőt az ilyen nagy hatalmú tagtársak inkább a vezető testületekben bukkannak fel.) Talán mert bárkiből lehet főszerkesztő vagy kiadó? Ne bolygassuk az állóvizet, mindenki moshat még benne kezet!

A szerkesztőségen belüli érdekvédelem tehát nem hívó szó a szakmai szervezetekbe való belépésre, ahogy nem hív a szakma országos képviselete sem. Ez utóbbi ugyanis mintha nem létezne, mintha senki nem akarna tudomást venni arról, hogy az újságírás gazdasági és jogi környezete ma egészen más, mint húsz-harminc, de akár tíz évvel ezelőtt is. Nem láttunk még választott tisztségviselőt megszakadni azért, hogy például a kereskedelmi tévék szerződésének meghosszabbításakor a szakma is elmondhassa a véleményét. Újságíró-szövetség még nem tette szóvá, hogy a közszolgálati médiumok a pártok homokozói lettek; esetleg, hogy a tagtársak téglánként széthordják a nemzeti főadókat. Amiatt sem emelt még szót szakmai közösség, hogy a megyei napilap-monopóliumok torzítják a sajtószabadságot. Úgy tűnik, egyetlen választott tisztségviselőnek sem jutott még eszébe, hogy segítse élni a szerkesztőségeket az információhoz való hozzáférés jogával, és például indítson próbapert közérdekű adatok nyilvánosságáért - esetleg amiatt, hogy néhány politikus minden további nélkül letagadhatja közszereplő voltát, ha egy médium (Origo) az államvédelmi hatóságok levéltárában található, rájuk vonatkozó adatokra kíváncsi. A szerkesztőségek - már amelyik - magányosan küzdenek, jóllehet a kollektív jogérvényesítés itt komolyabb eredményekkel kecsegtetne, mint a partizánkodás. De még mindig egyszerűbb és egyénileg célravezetőbb cimbizni (sok esetben épp azokkal, akiket a nyilvánosságnak ellenőrizni kellene, legyen szó politikusról vagy a közvagyonban turkáló mágnásról), díjátadókon mosolyogni, jóban lenni egyik vagy másik, vagy mindkét üzleti és politikai garnitúrával, mint bajuszt akasztani velük. Hisz ki tudja, meddig tart a társadalmi szervezet élén a szakmai kényszerpihenő?

Márpedig e két csapáson kívül nemigen marad más a kínálatban, mint az újságíró-igazolványok, a kedvezmények, a magyar nyelv ápolása, a magyar sajtó hagyományainak megőrzése, netán szakmai kérdések megvitatása. Ezért viszont kevesen akarnak belépni újságíró-szervezetbe. S ha kiderülne, hogy némely szervezet legmagasabb fórumán az újságíróbálon felszolgálandó pezsgő minősége, netán az elhunyt kollégákat megillető Jókai-lepel használatának a szabályozása az egyetlen érdemi kérdés, és többször esik szó a milliárdos vagyon értékesítéséről, mint a szakma jövőjéről, akkor akár igazat adhatunk azoknak, akik ebből inkább nem kérnek. A fentieken gondolkodva egyetlen kérdéssort marad értelme boncolgatni. Ha nem létezne újságíró-szervezet Magyarországon, eszükbe jutna az újságíróknak létrehozni egyet? Ha igen, vajon hasonlítana bármelyik ma létezőre? Ha nem akarnának ilyen szervezeteket, akkor a maiak minek vannak? Ha meg akarnának, de nem olyat, mint a meglévők, akkor a ma létező újságíró-szervezetek miért nem olyanok, mint amilyet az újságírók el tudnának képzelni maguknak?

A szerző 1993 óta a MÚOSZ 22 851-es számú tagja, 2000 és 2004 között a Magyar Sajtó főszerkesztője.

Neked ajánljuk