Techet Péter

Mert holnap is korán kell kelni - Angela Merkel és a menekültválság

  • Techet Péter
  • 2015. november 9.

Publicisztika

Tíz éve kancellár, de nagyon senki se érti, ki is ő, és miért sikeres. Begyakorolt mozdulatai, mondatai vannak, gondoljunk csak a védjegyeként megismert rombuszba összetett kézre. Egy-egy politikai ügyről mindig ugyanazt az egy-egy mondatot ismételgeti. Nem a szavak embere, a kémia világából jön, ahol a szenvtelen elemzéshez szokott hozzá. És ahhoz, hogy a természettudományban mindig van egy axióma, amiből minden más következik. Merkel politikájában is mindig akad egy axióma. A görög euróválság okán még 2011-ben fogalmazta meg axiómáját, és az­óta is hajtogatja, minden lépését ebből ­vezetvén le: „Ha bukik az euró, bukik ­E­urópa.” Az euróövezetet sikerült is egyben tartania, még a görögöket se hagyta meglógni.

A mostani menekültválságnak is meglett a maga axiómája: „Wir schaffen es”, azaz „Megcsináljuk”. Németes, protestáns, hűvös, precíz jelszó. Nem az érzelmekre hat, hanem a németek képességeire. Elvégre nem Merkel okozta a válságot – de ha már az Németországig ér, valamit kezdeni kell vele. A magyar sajtót persze bejárta egy csúnya félrefordítás, amit a kormánypárti média azonnal kacagva fel is kapott. „Nem vagyok felelős a menekültválságért” – idézték Merkelt, holott egészen mást mondott németül. Felelősségét egy percig sem vitatta el, hanem azt mondta, hogy „nem vagyok hibás a menekülthelyzetért”. Elvégre nem ő borította lángba a Közel-Keletet, nem ő teremtett olyan embertelen állapotokat Magyarországon, ahonnan tényleg ki kellett vinniük a németeknek a menekülteket. Merkelnek nem volt szükséges külön hívnia őket; „Germany” a harmadik világban is régóta Európa és a jólét szinonimája. A CSU persze húzogatta a száját, de a szocdemek örültek, sőt elnökük, Sigmar Gabriel rögtön évi egymillió menekültről álmodozott.

false

 

Fotó: Bernd von Jutrczenka / MTI/EPA

Aztán most, hogy az év vége felé talán tényleg össze is jön ez az egymillió, a CSU már nem csak húzogatja a száját, kifejezetten őrjöng – most éppen a német alkotmánybíróság előtt készül bemószerolni a berlini kabinetet, amelynek amúgy maga is tagja –, az SPD elnöke pedig, aki még mindig ugyanaz a Sigmar Gabriel, keményen bírálja Merkelt, és határt szabna a szeretetnek. Egyedül Merkel maradt az axiómájánál: „Wir schaffen es.” A szűkszavú makacsság eddig is a sajátja volt.

Mutti, a vegyész

Merkel emberként és politikusként sem ismerhető ki egykönnyen. Érzelmeit nem mutatja, tervei nem nagy víziók, hanem a konkrét helyzet alapos ismeretéből táplálkozó apró lépések.

Sokak szerint protestáns háttere és természettudományos végzettsége határozza meg leginkább: fegyelmezett, csendes, türelmes. Főleg csendje és türelme vezet sokakat félre, és elfelejtik, hogy e mögött fegyelmezett, céltudatos személy áll. Helmut Kohl is félreismerte. Amikor 1990-ben kellett egy keletnémet a kormányába, behozta Merkelt, aki nőként és fiatalként egyéb kvótáknak is megfelelt. De Kohl sohasem vette komolyan. „Mein Mädchen”, azaz a „kislányom” – így beszélt róla mindig. A rajnai és bajor, katolikus férfiak uralta CDU/CSU-ban annyira nem vették komolyan Merkelt, hogy maguk voltak leginkább megdöbbenve, amikor Merkel – keletnémet, protestáns, elvált, gyerektelen nőként – szép csendben, türelmesen, fegyelmezetten átvette tőlük a boltot. Amikor 1998 után Helmut Kohllal szemben megfogalmazódott a titkos pártfinanszírozás vádja, Merkel nem állt ki politikai apja mellett, hanem leszámolt vele. Kohl azóta finoman szólva se kedveli őt. Merkel 2000 óta vezeti a CDU-t, 2002-ben belevezette Edmund Stoiber CSU-vezért egy bukásba, és utána már nem is volt kérdés, hogy ki a főnök. Az elmúlt tizenöt év alatt hatalmasnak és ravasznak hitt konzervatív férfiak sora – Kohltól Stoiberen vagy a libertariánus egykori frakcióvezetőn, Friedrich Merzen át a hesseni kőkonzervatív kormányfőig, Roland Kochig – gondolnak Merkelre sértetten.

Merkel nemcsak csupasz hatalomvágyból számolt le velük, hanem tényleg irtózik az ideológiáktól, a nagy vízióktól, a pompás jelszavaktól. Talán esetlen öltözködése mellett ezt is az NDK-ból hozta: a kommunista államban felnőve, ahol mindent a nagy víziónak rendeltek alá, jobban becsüli a szabadságot, a pillanatot, a kis lépéseket, a megfontoltságot. Mivel eleve nem nagyokat lép, könnyen változtatja kis lépéseinek irányát. Így vette el a zöldektől az atomtémát 2011-ben, s lett mára az atomellenes kancellár. Így vezette be ő a szocdemek követelését, a minimálbért 2013-ban.

Ki jön az én utcámba?

Ki jön az én utcámba?

Fotó: MTI/EPA

A mostani menekültválságban is úgy viselkedik, hogy a legtöbb dicséretet a zöldektől, az SPD baloldalától vagy a Süddeutsche Zeitung balliberális publicistájától, Heribert Prantltól kapja. A sok merkeli kis lépés lassan lefedi az egész ideológiai spektrumot – bár kritikusai szerint nemcsak a politikát magát üresíti ki ezzel, de a demokráciát is. Merkellel szemben ugyanis piszok nehéz ellenzékinek lenni. Hogyan lehet valakit támadni, akinek nincsenek nagy tervei, és aki holnap talán azt lépi meg, amit ma a kritikusai követelnek? És tény, Németországban ma alig van ellenzék. Az országot a Bundestag 80 százalékát uraló nagykoalíció irányítja, és az SPD, nem tudván kijönni Merkel árnyékából, semmiképp sem számít a CDU alternatívájának. A kis pártok, a kommunisták, a zöldek és a jelenleg éppen parlamenten kívüli büntiben lévő polgári liberálisok (FDP) egy-egy társadalmi rétegvéleményt jelenítenek csak meg. A CDU-n belüli konzervatívoknak se tetszik ez a helyzet, mert ők meg több harcosságot, több karakterességet várnának el. De Merkel jól tudja, hogy ha egyértelműbb irányvonalat visz, azonnal támadhatóbbá válik.

A menekültválságban éppen ez történt. Merkel, a Mutti befarolt egy olyan álláspontba, ahonnan nem elég csendes, türelmes, fegyelmezett „anyukának” maradnia. Ha kimondta, hogy „megcsináljuk”, akkor ide nagy tervek, nagy szavak, érzelmek, víziók kellenek. Merkel ebben nem jó.

Willkommen in der DDR!

A német sajtó azt találgatja, mi vezette Merkelt. 2017-es győzelme eddig tényleg csak attól függött, hogy elindul-e negyedszerre is a kancellári posztért – márpedig elindul –, most azonban hirtelen támadások érik. A konzervatív sajtó szerint olyasmit akar Merkel a németekkel „megcsinálni” – évi akár egymillió embert kulturálisan és gazdaságilag integrálni, ha kell, éveken át –, amire Németországnak se szüksége, se kapacitása.

Wolfram Weimer, a Die Welt és a Focus neokonzervatív lapok egykori főszerkesztője kifejezetten „német tudálékosságot”, egyenesen „morális agresszivitást” fedez fel a merkeli humanizmusban, elvégre ma a németek megint Übermenschnek érezhetik magukat – csak most úgymond egy jó ügy mellett. Míg a csúnya kelet-európaiak, a kőszívű britek vagy a nacionalista olaszok elfordítják a fejüket, „mi, németek, megcsináljuk”.

false

 

Fotó: MTI/EPP

Ugyanakkor tény az is, hogy a merkeli „Wir schaffen es” mögött ugyanannyi patriotizmus bújik meg, mint humanizmus. A németek ismét büszkék akarnak lenni önmagukra, és ellentétben Európa legtöbb népével, ők nem a történelemből rángatnak ehhez elő legendákat, hanem a jelenből hoznak példákat. A kétezres évek óta ismét erősödő német öntudatnak így bizonyosan többet jelent a stabil jogállam és az export-világelsőség, mint Bismarck vagy Nagy Károly. A menekültválság ismét jó alkalom arra, hogy Németország – amely nagy országhoz képest megkapó módon vágyik a világ szeretetére, elismerésére – a barátságos arcát mutathassa. „Ha elnézést kell kérnem, mert barátságosak vagyunk, akkor ez már nem az én országom” – válaszolta Merkel a német menekültpolitikát érintő kritikákra. A nagy segítséghullám, amely végigsöpört a német társadalmon – akár egy eldugott kis bajor falu éttermének törzsasztalánál is arról beszélgettek, hol és mivel segíthetnének a jövevényeknek –, jó alkalom volt a németeknek, hogy büszkék lehessenek kicsit. Németes kategorizálással azonnal ketté is osztották magukat: Joachim Gauck államfő a „sötét Németország” (Dunkles Deutschland) és a „fényes Németország” (Helles Deutschland) kettősségéről beszélt, amihez a Spiegel szeptemberben kihajtható címlapot is gyártott: a külső borítón a menekülteket lufikkal fogadó németek voltak, mögötte meg a lángoló menekültszállók. Mert hát ez is hozzátartozik az összképhez. És amikor Merkel azt hajtogatja, „wir schaffen es”, nemcsak büszke akar lenni, de üzen azoknak is, akik másképp lennének büszke németek.

Főleg az egykori NDK-s tartományokban – ahol persze alig él külföldi – erősödik az idegenellenesség: a teljesen szalonképtelen szkinhedpárt, az Orbán Viktort Európa megmentőjeként üdvözlő NPD helyét a polgáribb Alternatíva Németországnak (AfD) párt vette át. Az AfD-t nyáron dühösen otthagyta hamburgi alapító-elnöke, így a teljesen keletnémet és ruszofil befolyásoltságú jobboldali populisták az euró helyett most már egyértelműen a bevándorlók ellen heccelnek – és már hét százaléknál járnak.

Ez azonban csak kis szelete a német társadalomnak. Számos oka van annak, hogy Európában a németeknél miért gyenge még mindig a jobboldali populizmus, és ha valahol megjelenik az NPD, tízszer több ember – a kommunista punkoktól a katolikus egyházig – vonul fel ellenük közösen. Az alkotmányosan levédett demokrácia, az ún. politikai oktatás, felvilágosítás, és az, hogy Nyugat-Németország a hatvanas évektől egyre inkább multikulturálissá kezd válni, mind okai e polgári tudatosságnak.

Angela Merkel azonban pont nem Nyugat-Németországból jön. Keleten szocializálódott, s a banán és a színes reklámok mellett neki bizonyosan a sok külföldi is feltűnhetett 1985-ben, amikor először mehetett az NSZK-ba. Számos eddigi tetténél sokan éppen kelet-német szocializációját sejtették. Egyesek ezt kifejezetten negatívan szokták említeni. Peer Steinbrück szocdem kancellárjelölt 2013-ban például Merkel elég merev és makacs euró-politikáját látva azt mondta, hogy Merkelnek keletnémetként bizonyosan nem olyan természetes az európai integráció ügye, mint mondjuk Helmut Kohlnak. Ezt vélhetően Kohl maga is hasonlóan gondolja. Tagadhatatlan, Merkelen nyomott hagyott az NDK-ban töltött harminchat év – de túl nagy jelentőséget se kell ennek tulajdonítani. Ő maga mondta, hogy az NDK-t sohasem tartotta hazájának, és bár ellen épp nem állt, sőt az ottani KISZ-ben, az FDJ-ben még önkéntes agitpropos is volt, az NDK-hoz, az NSZK-hoz és Európához való viszonyát inkább opportunistának lehetne nevezni, s nem holmi érzelmek határozzák meg.

A fal leomlása Merkelt Berlinben érte – egészen pontosan egy szaunában volt éppen. Saját elmondása szerint a szaunából kilépve értesült a határ megnyitásáról, és ő is átment a nyugati városrészbe körbenézni. Míg azonban a legtöbb berlini az éjszakába nyúlóan ünnepelt, hamar hazaindult, mert reggel korán kellett kelnie. A munka, a megszokás várta. A politikában is ezzel a hűvös nyugalommal reagál az eseményekre. Emlékezetes a 2005-ös választás estéje, amikor az SPD csak hajszállal, de elvesztette Merkellel szemben a kancellárságot. A stúdióban a mindig nagydumás Gerhard Schröder és Joschka Fischer magukat fényezték. Merkel meg se szólalt, kivárta, végignézte a schröderi cirkuszt, majd csendben megjegyezte, hogy „a számok alapján a CDU/CSU-nak lett többsége a parlamentben”. Merkel így, szenvtelenül ünnepelte győzelmét. Utána biztos hazament, mint egykoron a berlini fal leomlásakor, mert másnap korán kellett kelnie.

A menekültválságban az eddig pragmatikus kancellár azt az arcát mutatja, amit eddig
a legkevésbé ismertünk – vajon miért követ hirtelen határozottabb vonalat? Egyszer csak szentimentális lett? Vagy abban bízik, ezúttal a humanista baloldal alól húzhatja ki a témáját, és teheti a CDU-t még néppártibbá? Esetleg felismerte, hogy a menekülthullámot feltartóztatni nem lehet, jobb hát, ha „megoldják”? Hogy türelmes, csendes munkamódszere az állagmegőrzésen túl milyen eredményt tud felmutatni, felettébb kérdéses. Merkel bizonyosan kancellársága legnehezebb döntései előtt áll. Schafft sie es?

A szerző külpolitikai újságíró (Frankfurt).

Neked ajánljuk