Dr. Németh Zsolt, a Rendőrtiszti Főiskola méltán híres adjunktusa "Bizalomhiány a magyar rendőrségnél - okok és következmények" címmel tartott előadást a Magyar Kriminológiai Társaság éves vándorgyűlésén. A szakember prezentációjában hosszan sorolta, milyen okok vezettek szerinte odáig, hogy a polgárok elveszítették bizalmukat a rend őreiben mint egyénekben, és a rendőrségben mint testületben.
Mindebben nem az előadás témaválasztása és az üzenete a meglepő; még csak nem is az előadó személye: Németh Zsolt ugyanis régóta arról ismert a Cégen belül és kívül, hogy liberális jogfelfogású jogászként és rendőrségi szakemberként, a jövő generáció rendőrtisztjeinek oktatójaként nem fél rámutatni a bajokra. A meglepő az lehet, hogy mindez több mint három éve történt. Ezek szerint a bizalomhiány már a móri fiaskó kiderülése, a Zsanett-ügy és 2006 őszének rendőri túlkapásai előtt is megfigyelhető volt - pedig ma a legtöbb megkérdezett ezeket az ügyeket sorolná fel mint a rendőri munka iránti bizalom legfőbb akadályait.
Ha egy jogállamban az emberek nem bíznak a rendőrökben, és a rendőrség mint testület vagy intézmény szintén erre a sorsra jut, annak drámai következményei lehetnek. Nem az a baj, hogy az emberek nem jelentik be, ha kisebb súlyú bűncselekményt követnek el ellenük - bár a latencia magas foka alkalmat adhat arra, hogy a valóságtól elrugaszkodott statisztikákra építsünk stratégiát és terveket. Az igazán nagy probléma akkor következik be, amikor a polgárok már gyakorlatilag semmilyen rendőri intézkedéssel kapcsolatban nem tételeznek fel jog- és szakszerűséget. Azaz a rendőri munka szinte minden elemét zaklatásként és vegzálásként élik meg, vagy - ami elsősorban a társadalom perifériáján élő csoportokra lehet jellemző - már súlyosabb bűncselekmények sértettjeiként sem bíznak a rendőrségben igazuk érvényesítése tekintetében. Az előbbire példaként az elmúlt évek gyülekezésekkel kapcsolatos eseményeit lehetne felhozni (hiába voltak felkészültek a rendőrök egy-egy alkalommal, a társadalomban uralkodó vélemény ennek az ellenkezőjét állította), utóbbira az uzsorások áldozatainak szomorú beletörődése a példa. Álláspontom szerint ahhoz, hogy a bizalom az állam erőszak-monopóliumát szinte kizárólagosan megtestesítő rendőrséggel kapcsolatban helyreálljon, az alábbi folyamatok elindítására van szükség.
*
A mundér becsülete fontos - de nem mindenáron, és főleg nem az igazság árán. 1989 óta számtalan alkalommal figyelmeztettek már jogvédő szervezetek és emberi jogi szakértők: ma Magyarországon szinte lehetetlen sikeresen végigvinni egy ügyet, ha rendőr volt a bűncselekmény elkövetője. Az esetek kis részében indul nyomozás ilyen ügyekben, s e kis rész még kisebb részében lesz belőle vádemelés, viszont a vádemeléssel végződő ügyek egy része valóban be is fejeződik a vádemeléssel: azaz felmentik az elkövetőt. A hab a tortán az (s a torta az összes ilyen ügy feltételezett számát tekintve ekkor már igen vékonyka szelet), amikor az illető rendőrt az elkövetett bűncselekményért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik - és tovább szolgál rendőrként. A jogszabályok ezt jelenleg lehetővé teszik: a fegyveres szervek szolgálati viszonyáról szóló törvény megengedi, hogy felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása esetén - ha a bíróság előzetesen mentesíti a vádlottat a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól - megmaradjon az illető szolgálati viszonya. Ma tehát hiába kap egy rendőr akár két év felfüggesztett börtönt kényszervallatásért vagy hivatali visszaélésért, ha a bíróság a fenti megoldást alkalmazza, továbbra is rendőrként szolgálhat. Ennek a helyzetnek nemcsak az üzenete a borzalmas, hanem a gyakorlata is. A 2006 őszén elkövetett túlkapások miatt nem sok rendőrt marasztaltak el a bíróságok. De köztük is volt olyan személy, akit már másodszor ítéltek el egy gyanúsított (vagy feltételezett gyanúsított) bántalmazása miatt, mégis maradhatott a testületnél.
Ezen a helyzeten viszonylag egyszerű lenne javítani: csak a jogszabályt kellene úgy módosítani, hogy az a rendőr, akit végrehajtandó vagy felfüggesztett szabadságvesztésre ítélnek, ne szolgálhasson tovább. A részleteken lehet vitázni - például lehessen-e továbbra is rendőr az, akit egy kényszervallatásos ügyben csak pénzbüntetésre ítéltek (szerintem ne), de ez a változtatás gyorsan átvihető lenne.
Nehezebb dió lesz a mundérvédő gyakorlat azon részének megváltoztatása, amely a rossz rendőr kollégáit kell, hogy célozza. Pedig a helyzet nem maradhat így. Ma egy rendőr - legyen akár szadista vadállat is - bizton számíthat arra, hogy a munkatársai hallgatnak majd, ha netán valaki nyomozni kezd ellene. A jelenség szinte minden szakma esetében létezik, de kevés területen olyan erős az összetartás, mint a rendőröknél. Ismét egy 2006. őszi példa. Az egyik esetben a bíróság megállapította: kétség sem fér ahhoz, hogy a sértettet rendőrök verték agyba-főbe, de a rendőr gyanúsítottak igazmondásának hiánya miatt nem lehetett megállapítani, ki volt az elkövető. Pedig azzal, hogy a rossz rendőrt védik a kollégák, a jó rendőröknek is kárt okoznak - szép dolog az összetartás, de meg kellene értenie mindenkinek, hogy az ilyen munkatársak a rendőrségnek és a társadalomnak egyaránt ártanak.
A második terület, amin változtatni lenne szükséges, a rendőri intézkedések gyakorlata; különösen az állampolgárok nagy tömegét érintő, rutinnak számító általános intézkedések köre. A legfontosabb ezen a területen talán az igazoltatások rendszerének átalakítása lenne. Ma a rendőr gyakorlatilag bármikor bárkit igazoltathat, megállíthat, hogy megállapítsa személyazonosságát, autóst épp úgy, mint gyalogost. Mintha abból indulnánk ki, hogy mindenki gyanús - bár a hatályos rendőrségi törvényt öt évvel a rendszerváltás után fogadták el, a jogszabály szellemében kritikusai szerint ott kísért az állampárti múlt. Az évi több mint másfél millió személyazonosság-megállapítás aligha nevezhető költséghatékonynak, bármilyen statisztikai adatot hozzanak is fel a mentségére. A legtöbb demokratikus országban addig, amíg a közlekedők betartják a szabályokat, aligha fogják őket megállítani csak azért, hogy megállapítsák, kik is ők valójában. A rendőri érvelés szerint azért van szükség e gyakorlatra, hogy kiszűrjék a hamis papírokkal vagy lejárt műszakival közlekedő autósokat, akik veszélyt jelentenek a többségre. De pontosan ezen megközelítés az, amely nem veszi figyelembe a többség jogait. Egy demokráciában nem lehet az a hatóság hivatalos megközelítése, hogy potenciálisan minden megállított autós szabálysértő. Ha e helyzeten változtatnánk, állítom, hogy a polgárok szemében az őket valamilyen ésszerű indokkal megállító rendőr nagyobb eséllyel tűnne a munkáját végző szakembernek, mint az embereket a hecc kedvéért vegzáló közegnek.
A harmadik kérdés a rendőrséget vagy a rendőri munkát érő kritika ügye. Demokráciában a közhatalmi jogkört gyakorlóknak - hasonlóan a közhivatalt viselőkhöz és a közfeladatot ellátókhoz - el kell viselniük az őket munkájukért érő kritikát. Személyes adataik bizonyos körben kevesebb védelmet kell, hogy élvezzenek, mint az átlagemberek magánszférája. Ma Magyarországon az utcán intézkedő rendőr arcát nem mutathatja fénykép vagy filmfelvétel. Hogy ez a gyakorlat az írott jogból következik-e, vagy csak a helytelen jogalkalmazásból, mellékes is. A lényeg az, hogy a rendőri vezetők és a rendőrség illetékesei teljes mellszélességgel állnak ki amellett, hogy ne lehessen mutatni az intézkedő rendőröket felismerhető módon. De miért is? Ha egy rendőr a jogszabályokat betartva intézkedik, miért kellene félnie bármitől is? Ha pedig jogsértő módon intézkedik, akkor valóban ahhoz fűződik a társadalmi érdek, hogy ne legyen azonosítható?
A rendőri munka kritikájával függ össze a rendőri intézkedésekkel kapcsolatos panaszok sorsa is. Azon az abszurd helyzeten, hogy a panaszokat gyakorlatilag azok bírálták el, akikre vonatkoztak, egy tavalyi törvénymódosítás némileg változtatott ugyan - ám a helyzet még nem tökéletes. 2008 tavaszától már a Független Rendészeti Panasztestület is elbírálhat rendőri intézkedésekkel kapcsolatos panaszokat, ha a kifogásolt rendőri aktus alkotmányos jogokat sértett. Ahhoz, hogy az FRP munkájának hatását érdemben meg tudjuk ítélni, arra lenne szükség, hogy az első év után lássuk, mely határozatait, állásfoglalásait fogadta el a rendőrség, és melyeket nem. A nemzetközi tapasztalat és különösen a brit Independent Police Complaint Commission munkájának elemzése azt mutatja, a rendőrségtől különálló, civil kontrollt gyakorló intézmények nagymértékben növelhetik a bizalmat a rendőrség iránt. A magyar Panasztestület nem az IPCC, jogosítványai és hatásköre jóval szűkebbek brit társáéinál, de a folyamat elindult, és bizonyos idő múlva látható lesz, miként hat a rendőrségre az FRP működése.
*
A fenti lista aligha teljes. Feletteseik szakmai hibáiból sérüléseket szenvedő rendőrök; a tényleges rendőri és bűnüldözési eredményeket megjelenítő statisztikák hiánya; az emberekkel közvetlenül érintkező kisrendőrök szégyenletesen alacsony fizetése; a közösségi rendőrség és az őszinte kommunikáció hiánya - e területek mindegyikével érdemes lenne foglalkoznunk. Valahol azonban el kell kezdeni az átalakulásról szóló gondolkodást, mert ha nem így teszünk, a helyzet nem fog javulni. Pedig lenne bőven mit javítani: E. Zsanett ügyében például a szakemberek egy része arról van meggyőződve, hogy az eljárást elcsalták, más részük pedig azt mondja, hogy a magyar rendőrségtől és nyomozó hatóságoktól ennyi telik, ilyen súlyos hibákkal lehet teli minden eljárás, ha alaposabban megvizsgálják.
Nekünk, a rendőri munka alanyainak pedig az a kérdés marad: melyik lehetőség a rosszabb?
A szerző a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet elnöke.
