Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. április 1-jei számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A ring bal sarkában a gyógyszergyár, a jobb sarkában az állami bürokrácia. Gyógyszergyárból egyelőre öt van, állami bürokráciából meg vagy kétszáz. A gyógyszergyárak a rettegett betegséget így vagy úgy legyőző vakcinából egyre növekvő mennyiséggel rendelkeznek. Kevéssel 2021 első negyedévében, többel a másodikban, még többel a harmadikban, utána pedig korlátlanul. A vakcina piaci értéke ezzel fordítottan arányos. A kevés vakcina időszakában a hiányt kell elosztani. Mindenki vakcinát akar. A vakcina mondjuk 25-ért, 50-ért vagy még többért is eladható az első időszakban, míg értéke könnyen lehet, hogy 1 alá fog menni – éppúgy, mint az influenza elleni oltásé – a negyedik időszakban.
Ellentétes motivációk
A gyógyszergyár a hiány időszakában élet és halál ura, ténylegesen és politikai értelemben is.
Amellett, hogy kaszálni akar és fog is (nincs raktározási költség, a terméket elkapkodják a gyártósorról), gyakorlatilag nincs szállítási költség (a vevő katonai repülőgépe házhoz jön) és nincs reklámköltség sem, a gyár a termékfejlesztés kockázati költségét és az engedélyezési folyamat normálisan hatalmas árát is át akarja hárítani.
És sikerül neki. A gazdagabb államok gigantikus összegeket toltak a termékfejlesztésbe (az Egyesült Államok például 10 milliárd dollárt) és a legtöbb államban az engedélyezési időszakot radikálisan lerövidítették, vagy – ahogy például Magyarországon – az egyedi és saját vizsgálatokon alapuló engedélyezést elengedték, ha a gyógyszer másutt már bizonyított.
A gyógyszergyár kockázatkezelése rendes esetben azon alapul, hogy követi az előírt folyamatot: végigfuttatja a bevett, háromfázisú tesztet, közzéteszi az ismert ellenjavallatokat, és mindent elkövet, ami lehetséges a mellékhatások elkerülésére. Ezen alapul a felelősségbiztosítása is. De ez az, amire most nincs idő. Ha a gyógyszergyárak mindezt megtennék, akkor az idén nem lenne vakcina, csak mondjuk jövőre. Azaz a kockázatkezelési protokollt (már ahol van ilyen) nem tartják be – de a rizikót sem akarják viselni. Ezért alapvető érdekük, hogy a kapkodás kockázatát áthárítsák az állami vevőkre. Azaz – Pócs Alfréd ortopédsebész-szakorvos klasszikus szavait idézve – egyfajta „emberkísérlet” zajlik, amelynek a kockázatát az állami vevők és a résztvevők viselik.
Az államok magatartását a lezárások és korlátozások mielőbbi megszüntetésének gazdasági imperatívusza és – legalábbis a demokráciákban – a szavazói tömegek vélt és valós szempontjai határozzák meg.
Tehát a kormányok – ideértve a még Trump vezette Egyesült Államokét is – minél több vakcina minél gyorsabb beszerzésében érdekeltek.
A gyógyszer-engedélyezés lazítása mellett részben vagy egészben kikapcsolták azokat a szempontokat és eljárásokat is, amelyek a fejlett országokban az állami beszerzéseket korlátozzák és elhúzzák időben – a nyilvánosságot, az árszempontokat, a versenytárgyalásokat, a szerződéses feltételek kimerítő végigtárgyalását.
A kormányok nemcsak abban érdekeltek, hogy a saját polgáraikat minél gyorsabban és minél nagyobb számban beoltsák, hanem abban is, hogy meggyőzzék a szavazóikat: ők hatékonyabbak és gyorsabbak, mint mások. Ez vezet oda, hogy a kormánybarát Magyar Nemzet internetes honlapján naponta látjuk, hogy hogyan áll hazánk a beadott oltások számában; de osztrák, olasz lapok és a brit bulvársajtó is szívesen közli ezt az információt. Az államok hatékonyságuk bizonyítékaként használják fel az oltási arányszámokat (a halálozást valamiért nem), és a statisztikákból rövid távú politikai előnyöket akarnak kisajtolni. Az uniós országokban egyes politikai pártok, mozgalmak pedig az EU alkalmatlanságát akarják – és tulajdonképpen tudják is – bizonyítani az oltási program lassúságával.
A polgárok észszerűen gondolkozó többségét a betegség elkerülésének és a szabadság visszaszerzésének a kettős célja motiválja. De ahogy egyesek már vakcinaútlevelet villanthatnak, mások meg megrekedtek a dupla maszk kettős fedezékében vagy a home office melegében, terjed a vakcinairigység, és az utazások meg az egyéb kimaradó lehetőségek miatt mind többeket kerít hatalmába a FOMO (fear of missing out), a szorongás amiatt, hogy lecsúsznak valamiről.
Kormányok kormányok ellen
A választópolgárok tömegeinek nyomása alatt az államok a gyógyszergyárak volumenében egyelőre korlátozott kínálatából akarnak minél nagyobb részt kihasítani maguknak. Abból a néhány dokumentumból, amelyek a beszerzési szerződések töredékes hozzáférhetősége ellenére nyilvánosságra kerültek, úgy tűnik, hogy a szállítási szerződések számtalan rugalmas kibújási lehetőséget biztosítanak a gyártók számára. Így a gyárak nagyjából a jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb elve alapján arbitrálhatnak a termék kifejlesztését is dollár-, euró- vagy fontmilliárdokkal finanszírozó, és most sorban álló állami vevők között. Eddig úgy tűnt, hogy Izrael vagy az Arab Emírségek úgy értek el vakcinabőséget és szinte teljes átoltottságot, hogy a termékért a többieknél sokkal többet fizettek.
De mi magyarázza, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is 40 százalék fölötti vakcinációnál tart és 133, illetve 32 millió oltást adott be, míg a hasonló fejlettségű Németország csak 12 millió, Franciaország pedig csak 9 millió oltásig, és így csak tíz-egynéhány százalékos átoltottságig jutott? Vajon az lenne az ok, hogy az angolszász hatalmak is sokkal többet fizetnek, a németeket meg a gallokat pedig az EU lassítja?
Egyelőre úgy tűnik, hogy a válasz: igen, de nem kizárólag.
A sajtóhírek szerint a britek és az amerikaiak is úgy 50, illetve 80 százalékkal többet fizetnek a brit–svéd termék, az AstraZeneca vakcinájáért, mint az EU, és a Pfizer vakcinát is drágábban veszik (bár ott a differencia csak 20 százalék körüli). De nemcsak az árkülönbség alapozza meg az Egyesült Államok előretörését – hanem az is, hogy hatalmas kapacitású gyógyszergyárakkal rendelkezik, és az oltásokra kiviteli tilalmat vezetett be. Amit ott gyártottak, azt ott is használják föl, és az állam nem ellenzi, hogy a munkáltatók oltásra kötelezzék alkalmazottaikat. A britek is jelentős termelési kapacitásokkal rendelkeznek, és jogszabályban megfogalmazott, az amerikaiaknál szűkebb körű – főleg a viszonteladókat célzó – exportkorlátozásokat is fenntartanak. Úgy tűnik, hogy informális eszközökkel azt is biztosítani tudják, hogy területükről a gyártók csak akkor exportáljanak, ha a brit szükségleteket már kielégítették. Boris Johnson ezt így fogalmazta meg a BBC Today-nek: „Biztosítanunk kell, hogy tartsák azt a szállítási ütemtervet, amelyben megállapodtunk, és amelyen az oltási programunk alapul.”
Miért marad le ehhez képest az Európai Unió? Az uniónak pénze is van, gyógyszergyárai is vannak, sőt az egyik legsikeresebb vakcinát éppen Németországban fejlesztették ki. Hogyan lehetséges mindez?
Négy fő okot láthatunk.
A bürokrácia
Az uniós gyógyszer-engedélyezési apparátus lényegesen lassabban és többkörnyi kérdés után engedélyezte a vakcinákat, mint akár az amerikai, akár a brit hatóság. Ez helyből egy vagy több hónapos lemaradáshoz vezetett. Az is feltűnik, hogy az AstraZeneca Európában viszonylag nagyobb számban rendelkezésre álló oltóanyaga körüli félelmek miatt e vakcina alkalmazását hetekre leállították. Ha ezt a 30–60 napos lemaradást figyelmen kívül hagyjuk, az EU tagállamainak lemaradása jóval kisebb; Németország március végi oltási szintje alig tér el az Egyesült Államok február elejei szintjétől.
Nyitott kérdés, hogy a jóval megfontoltabb uniós engedélyezési eljárás, vagy az amerikai, illetve a brit gyógyszerfelügyelet jóval sietősebb eljárása volt-e indokolt. De nem árt felidézni: az európai gyógyszer-engedélyezési apparátus a Contergan-történeten nőtt fel, és azt tanulta meg, hogy az óvatosság sosem árt. (Erről lásd keretes anyagunkat.) Ezért nagy dolog, hogy a Pfizer készítményét a múlt héten a várandós nők számára is biztonságosnak minősítették, és megkezdődhetett e kör beoltása.
A bürokrácia és a nemzeti politikai szempontok
Bár sajtóhírek szerint a Pfizer tavaly ősszel további jelentős szállításokra tett ajánlatot, az EU az Európában inkább németnek tekintett Pfizer/BioNTech már közel biztosra vehető szállítmánya helyett olyan francia gyógyszergyárak termékeiből kötött le jelentős mennyiségeket, amelyek azóta már bejelentették, hogy az év vége előtt nem készülnek el a termékükkel, és gyakorlatilag kiszálltak a versenyből. Részben ennek a nyilvánvalóan rossz döntésnek a következménye a tömeges oltás csúszása.
Talán ennél is fontosabb, hogy az EU – szemben az Egyesült Államokkal – nem rendelkezik megfelelő hatáskörrel arra, hogy a mostanihoz hasonló szükséghelyzetben a lemaradó francia, spanyol, olasz gyárakat központi akarattal, hatósági döntéssel a sikeresnek nyilvánított Covid-vakcinák termelésére állíttassa át, és a gyógyszerszabadalmak felhasználására kényszerlicencet adjon.
Míg a brit és az amerikai kormányzatnak megvan ez a joga, az EU a sokkal lassabb szerződéses tárgyalások útján akarja összehozni azokat, akinek van vakcinájuk azokkal, akiknek gyártási kapacitásaik vannak.
Ennek nyomán a francia Sanofi és a svájci Novartis az ígéretek szerint júniusra – de csak júniusra – több mint 125 millió adag vakcinát gyárt le a Pfizer termékéből. Koncentráltabb uniós fellépéssel ezt 2–4 hónappal is le lehetett volna rövidíteni.
A bürokrácia és a pénz
Az állam- és kormányfők Tanácsa 2020 júniusában megbízta az Európai Bizottságot, hogy szervezze meg a vakcinák közös beszerzését. Ennek nyomán a Bizottság – a hét tagállam képviselőiből álló közös tárgyalócsapattal együttműködve – tárgyalásokat kezdett a legígéretesebb kutatásokat folytató gyártókkal. A közös tárgyalócsapat az összes tagállam képviselőiből álló, hetente ülésező Operatív Bizottságnak (Steering Committee) számolt be, amely megtárgyalta a beszerzési keretszerződéseket. Ezeket aztán a Bizottság írta alá a legnagyobb gyógyszergyárakkal és ezzel kapacitásokat kötött le, a tagállamok pedig nem egymással versenyeztek az oltóanyagért, hanem a megrendelt mennyiség terhére, lakosságarányosan adhatták le megrendeléseiket. Az intézkedés azzal kecsegtetett, hogy megúszhatjuk a lélegeztetőgépek beszerzése körül kialakult, Az éhezők viadalára hajazó versenyt az unió tagállamai között, amelyből csak a gyógyszergyárak profitálnának, a választók aligha.
Az Európai Bizottság eredetileg nyolc, kutatási vagy kipróbálási fázisban lévő vakcina szállítójával állapodott meg, és jelentősen lenyomta az árakat, így a tagállamok nem 30 dollárért vehetnek vakcinát – mint hazánk a kínai gyártótól –, és nem 47 dollárért, mint Izrael az amerikai–német készítményt: adagonként 12 dollárért jutnak hozzá a Pfizer és 2 dollárért az AstraZeneca termékéhez.
Bár korábbi, félrevezető közlések alapján úgy tűnt, hogy az EU keményebb feltételeket alkudott ki, tovább tárgyalt, nehezebben kötött szerződést, mint más gazdag állam vagy államcsoport, ez a feltételezés az immár rendelkezésre álló szerződések alapján nem látszik igaznak. Az AstraZeneca különböző államokkal kötött szerződéseiben a feltételek egyformák, csak az ár különböző.
Montecuccoli és Lenin nagyszerű mondásait a jelen helyzetre alkalmazva a tömeges vakcinációhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. A fenti igazságra főleg az AstraZeneca kinetikus piaci mozgása irányította rá a figyelmet. A cég az EU-val kötött szerződésben azt vállalta, hogy 2021. március végéig mintegy 80 millió, 2021-ben pedig összesen 400 millió adag védőoltást szállít az EU 27 tagországának. A vállalatcsoportnak négy gyára van, kettő az Egyesült Királyságban, kettő pedig Belgiumban. Ám arra hivatkozva, hogy az egyik belgiumi üzemnek gyártási gondjai támadtak, jelentősen visszafogta az EU-ba irányuló szállításait, és 80-ról előbb 31 millió adagra, majd még tovább csökkentette az első negyedévben az Európai Uniónak szállított kontingenst; jelenleg a második negyedévre is egyre óvatosabb ígéreteket tesz. Ugyanakkor már januárban feltűnt, hogy az AstraZeneca a „gyártási problémák” miatt csak az EU-ba irányuló szállításait ütemezte át, míg az egyéb, és ezen belül főleg az Egyesült Királyságba és az Egyesült Államokba esedékes mennyiséget hiánytalanul diszponálta. Márciusban derült ki, hogy ennél is durvább a helyzet: egy olasz raktárban sajtóhírek szerint 29 millió adag külföldi szállításra felkészített AZ-vakcinát találtak. Ez több, mint az EU-nak az első negyedévben átadott mennyiség, de a kiesettnek kevesebb, mint a fele. Úgy tűnik, bár ezt a cég tagadja, az AZ ezt a jobban fizető ügyfeleknek tervezte postázni.
És itt lép be a negyedik tényező.
Diplomácia és kölcsönös függőség
Míg az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság mindeddig egyetlen adag vakcinát sem szállított az unióba vagy máshová külföldre, addig december eleje óta az EU területéről 86 millió vakcinát (43 millió dózis) exportáltak harmadik államokba, és ebből közel 11 milliót az Egyesült Királyságba. De jutott az Egyesült Államokba, Kanadába és máshová is.
Ennek az az oka, hogy míg az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság jogilag és ténylegesen is kiviteli tilalmat vezetett be a vakcinákra, addig az EU erre a lépésre eddig nem volt hajlandó elszánni magát.
Legutóbb a múlt héten rettent vissza attól, hogy exporttilalmat vezessen be, jóllehet ez az elképzelés csak azokba az államokba korlátozta volna a szállításokat, amelyek jobban állnak az EU-nál, egyéb, szegényebb országok felé nem. Az általános tiltás helyett az EU csupán felhatalmazta a tagállamait kiviteli korlátozás alkalmazására. Ezt a szankciót eddig csak egy Ausztráliába szánt, kisebb AstraZeneca-szállítmányra és a csalfa szállító nemrég lefülelt, s fentebb már említett 29 millió adagos készletére alkalmazták.
Az EU tehát – német nyomásra és a korábbi bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker fellépése nyomán – elvetette Ursula von der Leyen bizottsági elnök és Emmanuel Macron francia elnök kezdeményezését. Továbbra sem vezet be kiviteli tilalmat – Berlin ugyanis attól tart, hogy erre válaszként a többi nagyhatalom blokkolná az alapanyagok beszerzését – ahogy azt Boris Johnson kilátásba is helyezte –, és ez a nagyüzemi vakcinagyártás (elsősorban a Pfizer termelése) és a nemzetközi gazdasági diplomácia összeomlásához vezetne. De az elfogadott döntés lehetővé teszi, hogy a Bizottság és a tagállamok továbbra is egyedileg mérlegeljenek, és az eddigieken túl három szempontot is figyelembe vegyenek az export engedélyezése során: a gyártó teljesítette-e az unióval kötött szerződését, a célállam alkalmaz-e exportkorlátozást, és a célállamban jobb vagy rosszabb-e a helyzet, mint az unióban.
Felmerült az is, hogy exporttilalom helyett az EU vessen ki 2 dollár értékű kiviteli vámot az unióból exportált egyes vakcinákra, mondjuk a nem mRNS típusúakra – és az AstraZeneca, mit tesz isten, pont ilyen. Ezzel Brüsszel legalább átmenetileg véget vethetne annak az állapotnak, hogy a cég erősebben érdekelt a vakcinák kivitelében, mint helybeni eladásában. Ám az unió vezetői végül, ha fogcsikorgatva is, de egyelőre Merkel és Juncker álláspontját tették magukévá. Von der Leyen és Macron most kisebbségben maradtak – ám meglehet, nem ez lesz az EU utolsó szava a kérdésben. Macron mindenesetre arra figyelmeztetett, hogy Európa „naiv” korszaka véget ért.
A szerző nemzetközi jogász.
A Contergan-katasztrófa
A nyugatnémet Chemie Grünenthal 1954-ben szabadalmaztatta Thalidomid névre keresztelt gyógyszerét, akkor még epilepsziaellenes szerként. Két évig tartó klinikai kipróbálás után 1957-től Contergan néven kezdték árulni – álmatlanság, köhögés, megfázás és fejfájás elleni, vény nélkül kapható szerként. A kutatók felfigyeltek a szer hányinger-csillapító hatására is, amelynek révén kitűnően enyhítette a korai terhességben jelentkező émelygéses panaszokat. A Contergan az NSZK-ban a kismamák kedvence lett. Ám 1958-tól arra figyeltek fel, hogy abban a 46 országban, ahol a gyógyszert forgalmazták, ismeretlen típusú magzati fejlődési rendellenesség ütötte fel a fejét. A mintegy 10 ezer, úgynevezett Contergan-bébinek nem, vagy csak csökevényesen fejlődtek ki a végtagjai, és az egyéb deformitások következtében mintegy 50 százalékuk a születés utáni néhány hónapon belül meg is halt. A többiek pedig ezekkel a torzulásokkal élték/élik le az életüket.
