Képviselőm gumicsizmában – Lázár János és a politikai lábnyoma

Publicisztika

Lázár János imázst épít, miközben neki is nagyban köszönhető, hogy a jog mellett a tekintélyre épül ez az állam. 

Bírja a megpróbáltatásokat, nagy a munkabírása, és az idő is neki dolgozik, nem Orbán Viktornak: erről beszél, olykor kimondott szavakkal Lázár János a Telexnek adott videóinterjúban.

Ez így is van.

Huszonhét évesen polgármester lett és országgyűlési képviselő, vezetett önkormányzatot ellenzékben és kormánypártiként, tanulta és közben alakította is a kormányzati munkát. Az ország második-harmadik embere volt, és még csak 43 éves, amikor 2018-ban kikerült a kormányból.

„Megkapta a selyemzsinórt a mezőhegyesi gumicsizma képében” – írja róla egy kommentelő még most is, és az országos politika felől nézve tényleg bukásnak látszott, ami vele történt. Pedig országgyűlési képviselő maradt, és olyan feladatokat kapott, vállalt, amelyekhez a kormány rengeteg pénzt adott. Ezek a tervek megvalósulnak, ami az ő karrierje szempontjából nézve is nyereség. Csak dolgoznia kell, ez pedig neki nem okoz gondot. Úgysem volt még cégvezetői tapasztalata, ez a mezőhegyesi kormánybiztosság jól jön neki. Egyébként is, itt, a föld végén jól érzi magát – mondja a mezőhegyesi ménesbirtok szélén. Föláll a százéves magyar-román határkőre, mosolyog, kezdődhet az interjú: a független sajtó választ szeretne kapni bizonyos kellemetlen kérdésekre, ő pedig imázst szeretne építeni.

Épít is. A kormánypártiakra általában jellemző hivatalos póz nélkül beszél, arról, hogy politikusként minden kimondott szaváért megfizet az ember. Ő is megsértett másokat, és bánja, például, hogy az a szerencsétlen megjegyzés, hogy „mindenki annyit, ér, amije van” kicsúszott a száján. Simonka György bírósági ügyéről, a Fidesz számára kínossá vált emberekről az a véleménye, hogy aki terhet jelent a közösségnek, annak látnia kell ezt, és távoznia kell. Aztán mintha egy majdani elszámoltatásra utalna, kijelenti, ő is, a Fidesz is meg fogja védeni a becsületét. Beszél a tramtrainről, és arról, hogy a villamosvasút révén ikervárossá válik Hódmezővásárhely és Szeged – milyen érdekes, egy jobboldali és egy liberális fészek, tűnődik az olvasó. De hát ezek csak politikai kategóriák, itt emberek járnak át dolgozni egyik városból a másikba, szeretnének olcsóbban és gyorsabban átjutni, és nem fizetni a parkolásért.

Tényleg szimpatikus Lázár öniróniába hajló nyíltsága, az állhatatosság, ahogyan háttérbe szorulva is hűséges a pártjához, és más fideszes politikussal ellentétben a pártja által vallott értékekhez, így a családjához is.

Azon tűnődtem, ahogy néztem és hallgattam, hogy talán egyedül az hat üres póznak sokak szemében, ahogy a földről beszél. Ez azonban nem póz: lehet tudni róla, hogy a családja mindig földdel foglalkozott, tehát biztosan ő is segített a szüleinek, tud ásni, kapálni, kaszálni, nem jön zavarba, ha meg kell oldani valamit a ház körül. Nekem is van gumicsizmám, praktikus holmi, ha olyan helyre kell menni, ahol összesározhatná magát az ember. Könnyű megmosni. Szóval ebben hasonlítunk.

És sokakkal ellentétben azt is elhiszem, egy fillért sem tesz el úgy, hogy ne lenne biztos abban, azért ő megdolgozott.

Épp az számít neki, hogy azért a munkáért kapjon jó fizetést, amit csinál. Aki látta legalább egyszer a kormányinfón, ahogy fejből löki az adatokat, vagy most, ebben az interjúban a mezőhegyesi fejőházban, annak nyilvánvaló, ezt az embert nem a pénz boldogítja, hanem az, amit csinál.

Az interjú végén egy kérdés a levegőben marad: hogy tényleg, milyen típusú vezetőre van szüksége Magyarországnak. A hallottak alapján lehet azt gondolni – politikai szimpátiáktól függetlenül –, hogy olyanra, mint ő.

Ez az az erős, első osztályú szövet, amit látunk, ott feslik föl, amikor arról van szó, hogy a magyar politikában már jó ideje háború van, aki nyer, szükségszerűen mindent visz.

Tűnhet úgy, mintha ez Lázár Jánostól független adottság lenne, amin ő egymaga hiába szeretne, nem tud változtatni. Ez azonban nem így van. Eddigi életútja, politikai lábnyoma – amely a körzetében, Hódmezővásárhelyen és környékén látszik igazán – a bizonyíték arra, hogy ez az ország sok tekintetben 2010 után lett olyan, amilyen azelőtt Hódmezővásárhely volt.

Azóta pedig neki is nagyban köszönhető, hogy a jog mellett a tekintélyre épül ez az állam,

hogy akit kormánypárti városi polgármesterré vagy országgyűlési képviselővé választanak, annak ma már automatikusan jár a törvényi hatáskört jóval meghaladó befolyás.

Kétségtelen, ő annak idején megharcolt a tekintélyért, és ezért azt gondolja, jár, olyan természetesen, mint a levegő. Föl sem tűnt neki, amikor harmincegynéhány éves polgármesterként egy rendezvényen hangos szóval magához hívta a nála jóval idősebb alpolgármestert.

Az ellenfeleinek a tekintély kivívásáról sokkal több tapasztalata van, a sajtónak is.

Az egyik választás előtt a megyei napilap, ahol dolgoztam, megállapodott a jelöltekkel, hogy mihelyt megszületik az eredmény, hívjuk őket, nyilatkoznak. Ahogyan mások, Lázár is megígérte, hogy rendelkezésünkre áll. Eljött a pillanat, kolléganőm hívta, ő pedig azt mondta, nem nyilatkozik nekünk, és kinyomta a telefont. Hívtam én is, ugyanígy jártam. A főszerkesztőnk nagyon dühös volt ránk. Végül ő is felhívta Lázárt, gratulált neki – és ez kellett ahhoz, hogy a politikus titkára hívja a kolléganőmet, megmondja neki, melyik vendéglátóhelyre kellene elmennie az interjúért. Ahogy odaért, Lázár János fennhangon széket kért a kismamának. Mert a kolléganőm babát várt, ez az éjfél körüli interjú volt az utolsó munkája a szülési szabadság előtt.

Nem fog személyeskedni – mondja most a Telex videójában.

Személyesen korábban sem személyeskedett. Ezt, a vetélytársak kíméletlen aprítását, a karaktergyilkosságot mindig más végezte el a választási kampányban, képviselők, vagy egy frissen alapított civil szervezet.

Az ellenfelek, mihelyt elindultak Lázárral vagy a Fidesszel szemben, olyan hibrid háborút kaptak a nyakukba, hogy el sem hitték, és a stratégia nem szelídült az idő múlásával.

Elképzelhetetlen, hogy fideszes választókerületi elnökként ne lett volna köze Lázárnak a 2019-es önkormányzati választáson az óriásplakátokhoz, amelyek arról szóltak, hogy Márki-Zay Péter Soros György embere, és Márki-Zaynak – egy kisvárosi polgármesterjelöltnek – köszönhető, hogy indiai, vietnami és ukrán „idegen munkások” jönnek az országba.

Ezek nem a Fidesz, hanem a megyei közgyűlés vásárhelyi alelnöke, Ádók János által elnökölt Polgári Együttműködés Hódmezővásárhelyért Egyesület hirdetményei voltak, amelyektől aztán Márki-Zay kormánypárti, de függetlenként indult ellenfele is szomorkodva elhatárolódott.

Szemtanúja voltam 2014-ben, az önkormányzati választási kampányban, amikor a választókerületek újrarajzolása nyomán az én lakóhelyemmel együtt már Makó térsége is a hódmezővásárhelyi körzetéhez tartozott, hogy az egyik üzemben az új csarnok avatásán hogyan jelezte, mi jár az ellenfeleknek. Több embert is köszöntött, hozzám is odalépett, de a hivatalban lévő szocialista polgármesternek, Buzás Péternek, aki mellettem állt – és aki egyébként az oldalági másod-unokatestvére – nem nyújtott kezet.

Veresége után a Fidesz fogást keresett Buzás addigi munkáján, sikertelenül. Az önkormányzati tulajdonú vízművállalat ügyében sem talált bűncselekményt, sokadik nyomozásra sem a rendőrség. A köztiszteletben álló igazgatónak nyugdíjas korában majdnem a haláláig kellett védenie magát és kollégáit a vádaktól. Akik pedig a régi makói hivatali vezetésből szerettek volna a szakmájukban, tapasztalatuknak megfelelő helyen munkát kapni, nem nagyon jártak sikerrel. Erre mondják a háborúban azt, hogy járulékos veszteség?

Mindebből talán valóban logikusan következik, hogy mihelyt valaki már nem ellenfél, nem is ellenség.

Miután Buzás nem indult újra a polgármesteri posztért, egy év múlva a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozatával tüntették ki. „Úgy tudjuk, a díjra a volt polgármestert Lázár János országgyűlési képviselő javasolta” – írta a vasarhely24.hu, és kétség sem fér hozzá, hogy a portál jól tudta.

Ezek egy újságíró személyes szempontjai.

Én sem tudom, „milyen típusú vezetőre” lenne szüksége Magyarországnak, csak sajnálom, hogy ennek a kérdésnek ilyen formában egyáltalán van értelme egy harmincéves demokráciában.

Szívesebben látnék több olyan embert a közéletben, aki nem akar túlterjeszkedni a hatáskörén, nem kap kedvet ehhez a leleményes agresszivitáshoz, nem akar mindent vinni.

Csak dolgozni akar.

Neked ajánljuk