Csillag István

Minden fordítva

Az Orbán-rendszer gazdaságpolitikája

  • Csillag István
  • 2020.08.02 08:07

Publicisztika

Nehéz megkérdőjelezni az Orbán-rendszer gazdaságpolitikájának eredményességét a makrogazdasági folyamatok alakulását jelző tényezők (gazdasági növekedés, munkanélküliség, áremelkedés, külső egyensúly, az államháztartás egyensúlya stb.) alapján.

Kevésbé kedvező az értékelés, ha Magyarországot a többi átalakuló országgal vetjük össze. Még árnyaltabb az összkép, ha nemcsak a jelent, hanem a várható tendenciákat is vizsgáljuk, azaz azt, hogy mennyire fenntarthatók a jelenleg kedvező makrogazdasági mutatók. Végül a legkevésbé tűnik elfogadhatónak az Orbán-rendszer gazdaságpolitikai teljesítménye, ha a különböző jövedelmű társadalmi csoportokhoz (jövedelmi tizedekhez) tartozó háztartások életének alakulását sem hagyjuk ki az eredményesség megítélésekor. Ebben az írásban nem tárgyalom az Orbán-rendszer gazdaságpolitikai teljesítményének mind a négy fenti vetületét, arra szorítkozom, hogy bemutassam: azért jutunk eltérő eredményekhez, mert nem az Orbán-rendszer valódi gazdaságpolitikai céljait vizsgáljuk, hanem úgy teszünk, mintha Orbán a polgári demokráciák kormányaihoz (mondjuk, a német, a holland vagy a brit kormányhoz) hasonló célokat akarna megvalósítani.

A polgári demokráciákban a kormányzati gazdaságpolitika eredményességének mérésekor a gazdasági jólét változását vizsgáljuk, amihez Arthur Cecil Pigou A jólét közgazdaságtana című híres művének megközelítését vesszük alapul. Eszerint a gazdasági jólét akkor nő, ha

a) a nemzeti jövedelem anélkül növekszik, hogy a jövedelemeloszlás romlana (a szegények jövedelme mérséklődne), illetve

b) ha a jövedelemeloszlás javul, azaz a szegények jövedelme nagyobb lesz, anélkül, hogy a nemzeti jövedelem visszaesne.

A kormányok a pigou-i értelemben vett gazdasági jólét növelésére kapják a választóktól a megbízásukat – az Orbán-rendszer teljesítménye azonban így nem ítélhető meg, mert bár a tíz év alatt nőtt a nemzeti jövedelem, a jövedelemeloszlás egyértelműen romlott. Ha pedig nem nőtt a jólét, akkor az Orbán-rendszer ehelyett nyilvánvalóan más célokat követett. Az alábbiakban megpróbálom ezeket azonosítani a gazdaságpolitikai intézkedések, illetve a létrehozott intézmények alapján.

 

A gazdaságpolitikai célok szigorú rendje

Az Orbán-rendszer működésében hat fontos politikai-gazdaságpolitikai cél megvalósulását látom. Ezek mindegyikét az jellemzi, hogy a valóságos cél nem a makrogazdasági fundamentumok szintjén is látható javulás, hanem e javulás az eszköze a tényleges célok megvalósíthatóságának. A célok és az eszközök közötti viszony Magyarországon megfordult.

A politikai-gazdaságpolitikai célok egymásra épülnek, és határozott hierarchikus rendbe illeszkednek. A fontosságuk szerint a következők:

I. Megőrizni a senkitől sem befolyásolt, senki által nem ellenőrzött szuverén kormányzati gazdaságpolitika lehetőségét.

Ehhez formális és tartalmi követelmények teljesítésére volt szükség. A formális feltételek között az első volt a megszabadulás a külső befolyástól, például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hiteleivel járó kötelezettségektől, vagy a túlzott államháztartási hiány miatti európai uniós beavatkozástól.

Legalább ennyire fontos a belső, hazai befolyásolás kiküszöbölése. Ezt az Orbán-rendszer háromféle módon éri el. A költségvetést évről évre olyan korai időszakban fogadják el, amikor a várható gazdasági tendenciákról még nincs semmilyen információ. Másodszor: a kormány a kényelmes parlamenti többségével annyiszor és akkor képes módosítani a költségvetést, amikor csak akarja; és végül ebben a kezükre játszik azoknak az intézményeknek (Költségvetési Tanács, Állami Számvevőszék, független jegybank) a megszüntetése vagy vezetőiknek – akik hatáskörük okán szót emelhetnének a politika hiteltelensége vagy hazardőr jellege miatt – hűséges, lábhoz szoktatott emberekre cserélése.

A szabályok átírása mellett az is szükséges, hogy a miniszterelnök a mutatók betartását szem előtt tartó (ezért látszólagos) költségvetési vasfegyelmet kényszerítsen ki, visszaszorítson minden költségvetési igényt, hogy ily módon elkerülhesse az ikerdeficit (egyidejű költségvetési és fizetésimérleg-hiány) veszélyét, s ezzel elaltassa a hitelminősítők éberségét. Legjobb, friss példája ennek a koronavírus-járvány miatti gazdasági bénultságot ellensúlyozni hivatott költségvetési élénkítés lefojtott magyar módja: nincs még egy olyan európai ország, amelyben a pandémia okozta jövedelem- és kereslethiányt ilyen csekély mértékű, a GDP 1 százalékát el nem érő költségvetési beavatkozással orvosolnák.

II. A közpénzek korlátlan és minden ellenőrzéstől mentesített hasznosítása.

Ehhez a fentiek mellett arra is szükség van, hogy az intézmények (önkormányzatok, oktatás, Akadémia) hatásköreinek folyamatos centralizálásával, továbbá az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálásával, az államháztartás vitelére vonatkozó törvény átírásával a kormány és személy szerint a miniszterelnök gyakoroljon minden döntési jogot. Két fillér nem gurulhat át Pestről Budára a miniszterelnök személyes előzetes és utólagos jóváhagyása nélkül.

III. Az ország jövedelmeinek és vagyonának újraelosztása Orbán és politikai családja javára a túlzottdeficit-eljárás alkalmazásának a kockázata nélkül.

Ehhez a legfontosabb eszköz az Európai Uniótól származó transzferek ellenőrzés nélküli felhasználása. Ezek a pénzek – mint az állami beruházások fő (majdnem egyetlen) forrása – teremtenek pótlólagos keresletet a gyorsabb gazdasági növekedéshez és mérséklik az államháztartási hiányt. De ez a devizatartalék ingyen feltöltésének az eszköze is, amely ezen keresztül az MNB számára is biztosítja a kreatív nyereségképzést (lásd MNB-alapítványok). Az uniós transzferek legfontosabb funkciója, hogy betöltsék az elszivárgó közpénzek miatt támadt űrt, s így tompítsák a költségvetési hiány kockázatát, valamint elfedjék azt, hogy hazánkban csak az Orbán-kliensek gyarapodnak, miközben az arra rászorulók jövedelme legjobb esetben is nominálisan változatlan.

IV. Megszerezni és megtartani a választók többségének és a parlamenti képviselők kétharmadának a feltétel nélküli támogatását.

Ennek előfeltétele a rafinált szavazatvásárlási rendszer, amelynek egyik eleme a gyermekkedvezménnyel kombinált egykulcsos adórendszer. Ez a választók közötti megkülönböztetés egyik eszköze, hiszen a nagyobb jövedelmű választók javára csoportosítja át a jövedelmet, miközben más társadalmi csoportokat, azokat, akiknek a megélhetése a segélytől, a nyugdíjemeléstől és a közmunkában való részesedéstől függ, teljes mértékben kiszolgáltat a kormány szociálpolitikájának.

V. A piaci szereplők közötti dualitás újrateremtése.

A korábban semleges vállalati adórendszert az Orbán-kormány különadókkal megtűzdelt, tehát megkülönböztetésre alkalmas elvonási (szabályozási) rendszerre cserélte. A kibocsátásukat a hazai piacon értékesítő vállalatok sajátos különadókat fizetnek (regálé jövedelmek lefölözése), míg az exportpiacra termelőket ún. „stratégiai megállapodásokkal” terelik a karámba. A különadóztatás végeredménye az lehet, hogy a tulajdonosok hajlandóak lesznek megválni az így kipécézett cégektől, amelyeket Orbán politikai családtagjai szereznek meg. Az új tulajdonosokat pedig már nemcsak az adórendszer segíti, hanem abból is ők húznak hasznot, amikor a magyar háztartások a (világ)piacinál drágább szolgáltatásokat kénytelenek tőlük vásárolni (energia, kiskereskedelem, telekommunikáció, bankszolgáltatások). Ennek a kettős rendszernek a szép példáját látjuk most, amikor a stratégiailag fontossá minősített vállalatok többségi tulajdonjogát külföldi csak külön engedéllyel szerezheti meg. Az államilag kijelölt cégek értéke – a kereslet mesterséges korlátozása miatt – a kiválasztottak számára még megfizethető ár alá mérséklődik, így a verseny a tulajdonért folytatott piacon is korlátozott, csökött marad. (Ugyanez valósult meg a termőföldpiacon.)

VI. Éld a mai napot, urald a jelent és ne törődj azzal, hogy mi történik holnap!

A gazdaságpolitika középpontjában a jövedelmek fogyasztásra fordítása, és nem a megtakarítások növelésével a holnapi befektetések elősegítése áll. Ennek egyenes következménye a növekvő függőség az államtól és a kormánytól, aminek eredményeként a polgárok megtakarításait – a kormány által forgalmazott pénzügyi eszközök vásárlásával (kötvények) – az államháztartási hiány finanszírozása zabálja fel.

 

A gátlástalanság, a véletlen és a szerencse

Nem állítom, hogy mindez kezdettől létező mesterterv alapján épült ki, de tény: a folyamatos igazítások révén a rendszer e céloknak megfelelően működik. Amikor 2010-ben sikerült „egyszer, de nagyon” győznie a Fidesznek, akkor még kísérletezett azzal, hogy a külső befolyásolást, így az EU jóindulatát nagyarányú adócsökkentési céljához a maga javára használja fel, s meggyőzze a hiány „hasznot hajtó” jellegéről az Európai Bizottság elnökét. Ám amikor a korábban elfogadott konvergenciaprogramnál jóval magasabb államháztartási hiányt Brüsszel elutasította, és a 2008-as válság következményeinek kivédésére igénybe vett IMF–EU-hitelkeret miatt Orbán lépten-nyomon beleütközött a külső hitelezőkbe, 180 fokos fordulatot hajtott végre. Az uniós beavatkozás kivédése érdekében a pénzügyi mutatók szintjén fegyelmezett költségvetési politikába fogott.

Orbánnak a valóságos céljai eléréséhez nagyon is szüksége van az uniótól érkező transzferekre – ezek összege a GDP 4–5 százalékát is elérte évente –, ezért látszólag éltanuló lett, aminek azonban mindig megkérte az árát. Egyrészt, kihasználva az uniós statisztika merevségét, továbbá néhány belföldi pénzügyi guru nyugdíjpénztár- és euróellenességét, durva trükkel lenyúlta a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat. Ezt a példátlan és pimasz beavatkozást a magántulajdonba és a polgárok jogbiztonságába nemcsak a megtakarításaitól megfosztott lakosság többsége, hanem az EU is elfogadta. Orbán pedig három legyet ütött egy csapásra. Több ezer milliárdos mozgástere lett; bevezette, majd megszokottá tette, hogy a jogaiktól, vagyonuktól minden következmény nélkül foszthatja meg „alattvalóit”, s végül elvette az önállóságtól, a felelős gondolkodástól azoknak a kedvét, akiknek az akaratát, önérzetét és méltóságát amúgy is meg akarta törni.

A felelős, költségvetési hiányt kerülő gazdaságpolitikai retorika a nacionalista populizmus felhangjaival párosulva jól álcázza a bevételeiket hazai piacról szerző cégek megkaparintására, megregulázására irányuló törekvést – ennek eszköze a semleges, piaci adórendszert szétverő durva különadórendszer. A bank- és tőkeellenes handabanda csak azokkal az iparágakkal szemben érvényesül, amelyek nem tudnak egy házzal tovább állni, mert bevételeiket nem exportból, hanem a magyar piacon való értékesítésből szerzik. Ugyanakkor jól hajaz az ostoba kommunista ideológiára, amely a „termelő tevékenységet” díjazza a „spekuláns” kereskedéssel vagy a „dologtalan” szolgáltatásokkal szemben. Az uniós transzferek által nyert pótlólagos kereslet fenntartja a dinamikus gazdasági növekedés látszatát, a forint meggyengítéséből az exportőrök haszna is szépen nő, olyannyira, hogy ők képesek a reálbérek növekedését is elviselni, miközben a bér- és nyugdíjemeléssel megvásárolt belföldi szavazók alig veszik észre, hogy euróban kifejezve vagyonuk (ingatlanuk, megtakarításuk) értéke csökken, a bérük pedig lényegében stagnál. A választók megtévesztését az a taktika is jól szolgálja, amelyet Orbán így fogalmazott meg: „Minden költségvetési forintot háromszor kell elkölteni: először a bejelentett tervekben, másodszor amikor a költségvetést elfogadják, végül akkor, amikor ténylegesen felhasználják.”

Orbánt a nemzetközi pénzügyi piacok csodával határos mértékű likviditása is segítette, amit rendszere a maga javára fordítva így magyarázott: „Annak van jó szele, aki tudja, melyik kikötőbe tart.” A külföldi hitelezők, a hitelminősítők elképzelni se tudták, hogy a kevésbé fejlett országokban csupán a belpolitikai manőverezéshez szükséges „pávatáncot”, a bank- és tőkeellenességet, a piaci verseny helyett a győztesek kijelölését az Orbán-rendszer nem esetileg alkalmazza, hanem ez a rendszerének lényege. Orbán – ahogyan az a Kéri László készítette interjúkötetben olvasható – már 1994-ben kijelölte ezt az utat: „Mi csak magunkra számíthatunk. Nekünk csak az van, amit magunk számára megszerzünk.”

Orbán zsigerből tudja, hogy az önállóságra, felelős gazdasági magatartásra képes erők szavazatait meg kell vásárolnia (családi kedvezménnyel kiegészített egykulcsos adórendszer), vagy meg kell törnie őket (várható nyertes káderhátterére építő uniós pályázati rendszer). Ügyel arra is, hogy a vállalkozók ne nőhessenek az égig, továbbra is lábnál, tenyérből etetve gazdagodjanak. E magatartás kikényszerítésére alkalmasak a jogbiztonságot, tulajdonbiztonságot alapjaiban megrendítő lépések, mint a magánnyugdíjrendszer szétrombolása, az Alkotmánybírósághoz fordulás ellehetetlenítése, újabban a járvány elleni védekezés kihasználása a magánszállítók pórázra fűzésére, vagy példa statuálása a túlságosan nagyra nőtt oligarchák (Simicska, Spéder) méretre vágásával.

Az Orbán-rendszer nem válogatós az eszközökben, hiszen a kiválasztottak, a közvetlen politikai család gazdagodását egyszerre segíti a jövedelmek átcsoportosításával (segélyezés, álláskeresési támogatás visszaszorítása, családi pótlék befagyasztása, ugyanakkor bőkezű adókedvezmények), és a közvagyon átjátszásával magánszemélyeknek (balatoni kempingek és kikötők, kastélyprogram, erőművek megvásárlása). Nem véletlen, hogy Orbán 2010-ben kezdődött második országlása alatt jelentősen nőtt a különbség a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmi tizedek jövedelme között. A személyiség, az emberi méltóság elleni támadásban az Orbán-rendszer nélkülöz minden gátlást, így lehet engedelmességre kényszeríteni a tanárokat, az orvosokat, az ápolókat, egyszóval mindenkit, akinek a megélhetése az állami szolgálatban kapott jövedelemtől függ. Ha ebben a tíz évben nem nyíltak volna meg az Európai Unió országainak munkapiacai a magyarok előtt – amelyek közel félmillió magyar munkavállalót szívtak fel –, az Orbán-rendszer most, a koronavírus-járvány nyomán kialakult gazdasági bénultságban a millióhoz közelítő, azaz 15–20 százalékos munkanélküliséggel „büszkélkedhetne”, ahogyan például Donald Trump az Egyesült Államokban.

A szépen összecsiszolt célok akadálytalan megvalósulása és az önkény zavartalan gyakorlását biztosító intézményrendszer miatt Orbán rendszere politikai és gazdasági értelemben mindaddig szilárd, amíg az EU-tól származó külső erőforrások rendelkezésre állnak, és amíg a függőségbe kényszerítettektől akadálytalanul lehet időről időre a jövedelmek újraosztásával pótlólagos forrásokra szert tenni.

Joggal kérdezhetik: Orbán rendszere örök? Korántsem. Amit a néhai Margaret Thatcher brit miniszterelnök a szocializmusról mondott – „a szocializmussal az a probléma, hogy a végén úgyis elfogy a mások pénze” –, az az Orbán-rendszerre is igaz.

A vagyon

 

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen arányban és milyen pontokon sikerült az Orbán-klánnak az ország vagyona és az országban keletkező jövedelmek feletti rendelkezést megszereznie, a pontos, leltárszerű kimutatás lehetetlensége miatt érdemes a Videoton VIP-páholyának látogatóira pillantanunk. A páholytagok vállalatai túlnyomórészt a hazai pályán mozognak, azaz a gazdaságnak a magyar lakosság, a magyar háztartások kereslete által mozgatott szeletében tudnak érvényesülni. A leltár szempontjából figyelmen kívül hagyjuk az exportra termelő szektorokat, már csak azért is, mert ezekben az ágazatokban a multik leányvállalatainak meghatározó a súlyuk.

Nos, a VIP-páholyra pillantva azt látjuk, hogy a bankszektorban – legalábbis a hazai bankok (beleértve az állami MFB-t és Eximet is) mérlegfőösszege alapján – a befolyásszerzés (ahogyan azt Várhegyi Éva bemutatta) már meghaladta a 40 százalékot. A stratégiai jelentőségű energetika terén a MET vezetőinek, tulajdonosainak a jelenléte jól jelzi, hogy az ország lakosságától származó energiaszolgáltatói regálé jövedelmek jelentős része fölött Orbán rendelkezik.

Orbán közvetlen családtagjainak többsége nem látogatója ugyan a VIP-páholynak, ám nem teljes körű ismereteink alapján is bízvást állíthatjuk, hogy a szállodaipar, a turizmus feletti ellenőrzés terén erős pozíciókkal bírnak. A páholylakók a magas- (stadionok, szállodák, lakótelepek, irodaházak) és a mélyépítésben (vasút, híd, autópálya) erős, befutó helyekről indulnak a közbeszerzéseken még akkor is, ha ebből a mezőnyből Simicska Közgépje már nem a régi zászló alatt versenyez. De nem kell a szemünk elé bukkanó összes hirdetést (köztéri és elektronikus) számba vennünk ahhoz, hogy képet alkothassunk arról: aki hazánkban értékesíteni akar, annak az Orbánhoz közel álló körök tulajdonában álló hirdetési felületeket kell megvásárolnia. Ugyancsak meghatározó a médiafelületek uralása: Orbán politikai családja ma már ezek többségét birtokolja. Arra, hogy Tokaj környékén, a Balaton-parton vagy a Fertő tó mellett, a történelmi borvidékeken, turisztikai értékek közelében mennyi föld- és ingatlantulajdont sikerült megszereznie a famíliának, talán csak az ország teljes földhivatali dokumentációjának tüzetes átvizsgálása után tudnánk választ kapni. Az eddig felhalmozott vagyon talán még nem éri el az Esterházyak birtokának és vagyonának a nagyságát, de Orbán politikai családja jó eséllyel pályázna a főrendi házba kerülésért.

A Wikileaks-dossziéban a görög származású amerikai nagykövet asszony a debreceni polgármestert egy ízben Mr. 20 százaléknak nevezte. Ha ez a visszaosztási mérték az uniós támogatásokon nem változott (tudjuk, hogy nőtt), akkor a GDP 5 százalékát elérő támogatás 20 százaléka a GDP 1 százaléka: 300–400 milliárd. Évente. Ebből 150–200 kilométer autópálya megépítésére, vagy a családi pótlék havi 10 ezer forintos emelésére, vagy a munkanélküli-segély 3-ról 6 hónapra hosszabbítására, vagy a legszegényebbek számára havi 30–50 ezer forintos segély fizetésére lenne mód.

Neked ajánljuk