Tillmann J. A.

Mindenütt a spájzban

A kínai kolonizáció és a helyi kollaboránsok

  • Tillmann J. A.
  • 2021.05.26 21:00

Publicisztika

„Aki igazán ért a hadviseléshez, úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg – írja Szun-ce –, így fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye.”

Korántsem közismert (pedig három magyar fordítása is van), hogy A háború művészetéről 2500 éve írott traktátus milyen mértékben áthatja a kínai gondolkodást, noha ennek manapság elég egyértelmű jelei vannak. A nagy sebességgel épülő Új Selyemút (Egy Övezet Egy Út) éppúgy az ezen alapuló stratégia része, mint Latin-Amerika gazdasági befolyásolása vagy a balkáni országok eladósítása, az afrikai politikusok (és országuk) nagy részének megvétele, továbbá hídfőállások kiépítése Óceániában, akárcsak a katonai jelentőségű kikötők megvásárlása az Indiai-óceán vagy éppen a Földközi-tenger partvidékén, ahogy ez pár éve Athén kikötője, Pireusz esetében is történt.

Más térségekben ezt már korábban érzékelték: „Napjainkban annak lehetünk tanúi – állapította meg már tíz évvel ezelőtt Sanou Mbaye kameruni közgazdász –, miként alkalmazzák Szun-ce eszméit Afrikában. Egy évtized alatt több kínai települt át Afrikába, mint ahány európai él összesen a kontinensen a több évszázados európai gyarmati és neokoloniális uralom után. Kína megszerezte az ellenőrzést az afrikai helyi ipar jelentős része felett, s ezáltal megkaparintotta az exportkvótájukat.” (Africa Will Not Put Up With a Colonialist China, The Guardian, 2011. február 7.)

A hadművészeti értekezés ugyan az üzleti világban is valamelyest ismert, amerikai menedzserképzők már évtizedek óta szakirodalomként használják, de a globális kínai kolonizáció általános stratégiai alapjaként ritkán veszik tekintetbe. Ennek egyik oka az, hogy a „háború mindig a megtévesztés útját járja”, amit Szun-ce maga állapít meg. Kezdve ott, hogy a történések sora az érintettek részéről nem is háborúként ismerszik fel. Ezért is tanácsolja, hogy „ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk”. Így a hódítás a különféle hibrid módozatok folytán az érintettek előtt hosszú ideig ki sem derül. Jóllehet világszerte különböző területeken már évtizedek óta zajlik: a kereskedelemben, a pénzügyekben, a beszállítási láncok, a technológia terén… Aminek nem utolsósorban a majd’ minden országban növekvő számú kínaiak is a részei, és akiket anyaországuk fokozódó kontroll alatt tart.

Egzotizmus helyett

Egy másfajta világ eltérő jellegzetességeinek megértését az egzotikus érdeklődés bódulata, vagy az üzletelés mámora nem segíti elő. Az orientalizmus különböző hullámai nyomán különös figyelem övezi a klasszikus kínai bölcseletet; Konfuciusz mondásainak, a Tao Te Kingnek magyarul is számos (félre)fordítása jelent meg. Ám az egzotikum áhítatos híveinek, köztük nem kevés sinológusnak fogalma sincs arról, amit Yang Lian, üldözött emigráns költő és esszéista evidenciaként közöl: „2000 éve a konfucianizmus az állami ideológia. A taoizmus és a buddhizmus a konfucianizmust alátámasztó segédrendszerek.” (Yang Liang: Die Eleganz der Literati, Lettre International, 2014/3)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.