Mindig van mélyebb a mélynél, de az orvosi ellátás tekintetében elképzelhetetlen ennél sanyarúbb helyzet

  • Haskó László
  • 2018. szeptember 9.

Publicisztika

Most (még, kifelé) nyitva vannak a határok, miért maradna bárki?

Mi, „egészségügyi okostojások” legalább negyven éve fenyegetjük aktuális kormányainkat azzal, hogy ha sürgősen nem tesznek valami nagyon jót, akkor a betegellátás rövid időn belül össze fog omlani. Hozzá szoktuk tenni, hogy az összeomlás nem lesz látványos, mert a fehér hadsereg egyszerű katonái mindig meg fogják állni a helyüket. Ez a (sajnos, tévesnek bizonyult) nézet nem változott meg 2010-ben sem, amikor a populista hatalomátvétel megtörtént. Sőt, az orvostársadalom és az okostojások többsége bizalmat szavazott annak a társaságnak, amely hatalomra jutását éppen az akkor zajló, erősen szükséges és régóta esedékes egészségügyi reformkísérlet megtorpedózásának köszönhette. A 300 forintos vizitdíj ellen indítottak népszavazást azok, akiknek zsebébe tizedmásodpercenként folyt és folyik be ennyi a kórházak és rendelők előtt parkoló gépkocsik tulajdonosaitól. Szóval, hozzáértő elfogulatlanok számára nem volt remény.

Az ellátó hálózat visszaállamosítása és az Országos Egészségpénztár megszüntetése után már csak a bolond bízhatott javulásban.

Azt azonban még a legkritikusabbak sem gondolták, hogy a zuhanás ilyen hirtelen következik be. Azt szeretném ugyanis mondani, hogy bekövetkezett. Orbán vezér uralkodása megtanított minket arra, hogy mindig van mélyebb a mélynél, de az orvosi ellátás tekintetében elképzelhetetlen az ennél is sanyarúbb helyzetbe jutás. Nem szánom vigasznak, de ezek az önző, minden jóra tehetségtelen fiúk képesek az elképzelhetetlent is bevállalni. Remélem – de biztos nem vagyok benne –, hogy most nem fogják.

Az egészségügyi dolgozókat teljességgel elhagyták az érdekképviseletükre hivatott szervezetek.

Ugyanolyan arcátlanul álltak be a kormány szolgálatába, mint elődeik az átkos régi világban. Akkor is egyetlen menekülés volt: a disszidálás. Most (még, kifelé) nyitva vannak a határok, miért maradna bárki? Azért, hogy dolgozzon orrvérzésig, és filléreskedjenek vele a túlóra-kifizetéssel? Vagy azért, hogy tűrje a betegek – nem ritkán tettlegességig fajuló – türelmetlenségét? Vagy azt, hogy a piszkos-gennyes munkaruháját otthon kelljen rendbe hoznia?

A kormányfő, ha még kicsit is érdekli a valóság, csak egy dolgot tehet: fölemeli a fizetéseket. Nem kicsit, nagyon! Hogy a teljesen torz finanszírozási rendszer és az elviselhetetlenül elavult struktúra ellenére ne meneküljenek el a magyar dolgozók, ahhoz legalább ötszörös pénz kell, s az is lehet, hogy előbb-utóbb euróban, és nem a vészesen inflálódó nemzeti valutában.

Van persze még egy gyors megoldás. Nagy kapukat kell építeni a déli kerítésre, és kiírni: Orvosok és ápolók welcome! Kereszténység hiánya nem akadály!

A szerző sebész.

 


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.