„17 milliárdnyi közpénzt kapott a Fradi tavaly” – adta hírül az mfor.hu június közepén, miután a szerző átböngészte a Ferencvárosi Torna Club 2018. évi mérlegbeszámolóját.
Bár ez is rengeteg pénz, igazából csak csepp abban a tengerben, amit a mostani kormányzat sportra költ. A hírportál korábbi írásában az éves költségvetési zárszámadások alapján 1500 milliárd forintos sportágazati támogatást becsült a 2010–2018 közötti időszakra, de a tényleges sportköltés ennél jóval nagyobb is lehet. Ez az összeg az elmúlt fél évszázad semmilyen bázisszámával értelmesen össze nem vethető, és egy fél téli olimpia már biztosan kijönne belőle.
De miért költött ilyen rövid idő alatt ilyen tömérdek pénzt a magyar állam a sportra?
Alternatív magyarázatok
Székely Sarolta fentebb említett cikkének címe szóhasználatában erősíti azt a közkeletű értelmezési keretet, miszerint a dzsentri kormányzat úri passziója lenne a mértéktelenül nagyvonalú állami sportfinanszírozás – konkrétan Orbán Viktor adakozó kedvéről van szó, melynek gyökere a kormányfő rajongása a sport iránt. Ő adja, a Fradi (Szigetszentmiklós, Balmazújváros stb.) kapja. Ebben a világmagyarázatban többé-kevésbé egyetértenek a miniszterelnök személyéért nagyon és kevésbé lelkesedők – különbségek a rajongás okainak és következményeinek értékelésében vannak.
| ||
Ám ez a magyarázat sovány. Orbán Viktort annál jóval céltudatosabb politikai vezetőnek ismerjük, hogy azt gondolhassuk: kizárólag érzelmi alapon vállalná ezt – a szavazatmaximalizálás és a belső hatalmi harcok szempontjából is komoly – kockázatot. Akkor is kétséges ez az okoskodás, ha Orbán szemmel láthatóan szereti a labdarúgást, és ha elfogadjuk azt az ordas közhelyet, miszerint „a politikus is csak emberből van”.
A legegyszerűbb lenne kormánydokumentumokból kiolvasni a választ – ha lennének ilyenek. De nincsenek, és ez a rendszer lényegéhez tartozik. Amikor a sportköltés szóba jön, az állami emberek legtöbbször azt ismételgetik: „a sport stratégiai ágazat”. Ez a fordulat a Fidesz 1998-as választási programjának sportfejezetében bukkant fel, s később az első Orbán-kormány programjának része lett. Az örök feledéstől 2010 januárjában menekült meg, amikor a választási kampányban Orbán a Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége előtt leszögezte: a következő magyar kormánynak a sportot „stratégiai ágazattá” kell nyilvánítania. Nagyjából ez a két szó a kormány sportprogramja azóta is.
Ha a hagyományos értelmezési keretben – értsd: a neoklasszikus sportközgazdaságtan fogalmaival – keressük a racionalitást a közpénzköltés mögött, akkor elsősorban az externáliák környékén kellene megtalálnunk a választ. A sportnak számos olyan nem szándékolt és/vagy nem közvetlen hatása van – például a népegészségügyi költségek csökkenése, a nemzeti azonosságtudat vagy az országimázs erősítése –, amelyek kézzelfogható társadalmi vagy gazdasági haszonnal járhatnak. Ezekre a kormányzat olykor hivatkozik is. Az externáliák okos kormányzati kezelése azonban a kereslet-kínálati viszonyokat nem torzító, a gazdasági szereplők ösztönzésére alapozó piacépítő magatartást jelentene – miközben a kormányzat tudatosan és rendszerszerűen építette le a sportpiacot.
Magyarázat lehetne az is, ha a kormányzat egyfajta fejlesztési politika részeként úgy tekintene a sportra, mint közösségi beruházásként valamely elmaradott iparágba. Még mindig a hagyományos közgazdaságtan területén járnánk: rövid távon, szűk területre koncentrálna a megvalósítás, és – mindenekelőtt – világosak lennének a megtérülési elvárások és mutatók.
Orbán Viktor azonban – legalábbis a nyilatkozataiban – határozottan elutasítja azt az elvet, hogy a sportberuházásoknak hatékonysági, pénzügyi elvárásoknak kellene megfelelniük: „Amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. (…) Magyarországon a nyilvánosság előtt megszólaló pénzügyi elemzők ezt a különbséget nem ismerik föl. Félreértik a dolgot. Ők azt gondolják, hogy a futballnak nyereséget kell termelni. Ez teljes félreértése a futballnak, mint sportnak, és így a futballra épülő intézményrendszernek is. Az állam szempontjából a dolog egyébként másképp mutatkozik. Mert az állam a futballon mindig nyer.”
Tervgazdaság – tervek nélkül
Nem vitás, hogy a magyar sport gigantikus költségvetési támogatása erősen köthető Orbán Viktorhoz. A magam részéről azokkal értek egyet, akik úgy vélik, a kormányfőnek határozott víziója van Magyarország átalakításáról, s ebben különleges helyet foglal el a sport mint társadalmi összetartó erő és mint más gazdasági, társadalmi célok megvalósításának katalizátora.
| ||
A szabadidős szektor nyújtotta termékek és szolgáltatások, s ezek körében a szórakoztatóipari és részvételi sport szerte a világban meghatározó pénzköltési formává váltak a 21. században. Ezért 2010-ben joggal lehetett arra számítani, hogy miután Magyarország is kilábal a pénzügyi válságból, és a korábbinál több uniós támogatáshoz jut, a magyar polgároknak is több pénzük lesz, és e többlet nem csekély részét ők is szórakozásra fogják költeni.
A honi szabadidős szegmensben ráadásul nem olyan erőteljes a külföldi jelenlét, mint például a kiskereskedelemben: márpedig a magyar tulajdonú vállalatok részesedésének növelése a gazdaságban szintén része a víziónak. A sportfejlesztés tovagyűrűző hatásai erőteljesek lehetnek a turisztikai ágazatban is – szintén magyar és szintén kiemelt kormányzati terület –, vagy az építőiparban, ahol a korábbi évtizedek elmaradt beruházásai okán bőven lett terük a magyar vállalatoknak is. A fejlesztések pörgethetik a gazdaságot, hozzájárulnak az oly fontos növekedéshez. És többé-kevésbé igazak a fentebb emlegetett egyéb externális hatások is: ezek egy része valódi gazdasági haszonra fordítható, másik részük legitim politikai-hatalmi eszköz. Azt, hogy a sport mint kiterjedt szervezett civil szféra szavazatmaximalizálásra is használható, mindenki érti és tudja; jogszerűséget feltételezve a használat mértéke és milyensége kultúrafüggő.
Összességben tehát úgy látom, hogy a 2010 utáni magyar sportfejlesztés kútfője nem okvetlenül egy korosodó férfi monomániája vagy szívjósága – az irány sok szempontból gazdaságilag és társadalmi hatásait tekintve is lehetett észszerű. És kilenc év alatt nagy változások történtek. Tagadhatatlanul óriásit fejlődött a sportinfrastruktúra. Nemcsak névleg, valójában is többen sportolnak. Jelentős világeseményeket rendezünk meg kiválóan, komoly sportsikerek is születtek. A fejlesztési folyamat vége pedig, legalábbis az íróasztal melletti logika szerint, a nyári olimpiai pályázat lehet – amit szigorú peremfeltételek teljesülése esetén én is támogatok és érvelek mellette.
| ||
A sportfejlesztés megvalósításának unortodox módjával viszont korántsem értek egyet. Ez az unortodoxia ugyanis nagyon ismerős. A végletekig központosított rendszerben az erőforrásokról a központ dönt, még a „futballbolond” helyi kiskirályok (Tállai András, Tiba István, Seszták Miklós és a többiek) is szigorú felügyelet alatt állnak. A jelentősebb taós beruházások ugyancsak központi jóváhagyást igényelnek. Voluntarista szemlélet uralkodik: a siker kritériuma az igazolt sportolók, érmek, győzelmek, stadionok, világesemények száma. Újjáépül a „bázisvállalati” rendszer: a fontos sportvállalatokat kirendelt tao-támogatók, „szponzorok” segítik.
Erőteljes a politikai-ideológiai meghatározottság: a sportvezetők aktív politikusok, az erőforrásokról nemritkán pártpolitikai szempontok alapján születnek a döntések. A győzelmeket az egész kormányzati-politikai rendszer legitimálására is használják, a sikeres, rendszerkonform sportolókat „kiemelik”. Mindez szerfölött ismerőssé teszi ezt az Új Sportgazdasági Mechanizmust: a létező szocializmus élsportja működött hasonló módon. Ezt a letűntnek gondolt időszakot idézi meg a döntések (feltételezhető) folyamata is – mintha egy központi terepasztalon döntenének valakik, döntene valaki uszodákról, világeseményekről, támogatókról, építőkről…
De a rendszerhibák is nagyon hasonlók a tervgazdasági mechanizmusok kudarcaihoz. A szisztéma rendkívül erőforrás-igényes és pazarló, nehezen elképzelhető, hogy folyamatos adófizetői támogatások nélkül hosszú távon fenntartható lenne. Hosszan sorolhatnánk a példákat a túlméretezett és kihasználatlan sportlétesítményekről, csődközelbe került futballvállalatok kormányrendeletbe foglalt központi támogatásáról, felszámolás alatt álló klubok stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetté minősítéséről, a taotámogatások furcsaságairól.
| ||
Lássuk példaképpen a bevezetőben említett esetet. A Ferencvároshoz kerülő 17 milliárd forintnyi közpénz döntő része a népligeti rekonstrukcióhoz kapcsolódik – de a jövőbeni pénzügyi megtérülést nem garantálja semmi. A támogatásból jut a sportegyesület működésére is – holott egy civil szervezetet a tagoknak kellene működtetniük. Futja belőle a Fradi vagyonkezelésében álló ingatlanok fenntartására is – nocsak, veszteségesek lennének a sportlétesítmények? És akkor a néhány tízmilliós tételek forrásairól és felhasználásáról szót se ejtsünk.
Történhetett volna-e mindez másképp? Ellenpróbára nincs lehetőség, így tisztességes választ is nehezen adhatnánk erre. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy az önmagában elvileg helyes sportfejlesztést a keresleti-kínálati mechanizmusokkal összhangban, piacépítéssel is meg lehetett volna valósítani. De ez már egy új korszak problémája lesz.
A szerző sportközgazdász.
