Dénes Ferenc

Mi az oka, hogy Orbán ennyi pénzt szór el a sportokra?

Új Sportgazdasági Mechanizmus

  • Dénes Ferenc
  • 2019. augusztus 12.

Publicisztika

Az irracionálisnak tűnő közpénzköltést a sportágazatban sokan összefüggésbe hozzák a miniszterelnök adakozó kedvével, amelynek gyökere a kormányfő sport iránti rajongása lenne. De mi van, ha nemcsak a sportszeretet játszik itt, hanem nagyon is racionális okokból szórja szét mindannyiunk pénzét a sportban?

„17 milliárdnyi közpénzt kapott a Fradi tavaly” – adta hírül az mfor.hu június közepén, miután a szerző átböngészte a Ferencvárosi Torna Club 2018. évi mérlegbeszámolóját.

Bár ez is rengeteg pénz, igazából csak csepp abban a tengerben, amit a mostani kormányzat sportra költ. A hírportál korábbi írásában az éves költségvetési zárszámadások alapján 1500 milliárd forintos sportágazati támogatást becsült a 2010–2018 közötti időszakra, de a tényleges sportköltés ennél jóval nagyobb is lehet. Ez az összeg az elmúlt fél évszázad semmilyen bázisszámával értelmesen össze nem vethető, és egy fél téli olimpia már biztosan kijönne belőle.

De miért költött ilyen rövid idő alatt ilyen tömérdek pénzt a magyar állam a sportra?

Alternatív magyarázatok

Székely Sarolta fentebb említett cikkének címe szóhasználatában erősíti azt a közkeletű értelmezési keretet, miszerint a dzsentri kormányzat úri passziója lenne a mértéktelenül nagyvonalú állami sportfinanszírozás – konkrétan Orbán Viktor adakozó kedvéről van szó, melynek gyökere a kormányfő rajongása a sport iránt. Ő adja, a Fradi (Szigetszentmiklós, Balmazújváros stb.) kapja. Ebben a világmagyarázatban többé-kevésbé egyetértenek a miniszterelnök személyéért nagyon és kevésbé lelkesedők – különbségek a rajongás okainak és következményeinek értékelésében vannak.

Leandro azt mondja, egy forint a meleg lángos

Leandro azt mondja, egy forint a meleg lángos

Fotó: MTI/MTI/Czagány Balázs

Ám ez a magyarázat sovány. Orbán Viktort annál jóval céltudatosabb politikai vezetőnek ismerjük, hogy azt gondolhassuk: kizárólag érzelmi alapon vállalná ezt – a szavazatmaximalizálás és a belső hatalmi harcok szempontjából is komoly – kockázatot. Akkor is kétséges ez az okoskodás, ha Orbán szemmel láthatóan szereti a labdarúgást, és ha elfogadjuk azt az ordas közhelyet, miszerint „a politikus is csak emberből van”.

A legegyszerűbb lenne kormánydokumentumokból kiolvasni a választ – ha lennének ilyenek. De nincsenek, és ez a rendszer lényegéhez tartozik. Amikor a sportköltés szóba jön, az állami embe­rek legtöbbször azt ismételgetik: „a sport stratégiai ágazat”. Ez a fordulat a Fidesz 1998-as választási programjának sportfejezetében bukkant fel, s később az első Orbán-kormány programjának része lett. Az örök feledéstől 2010 januárjában menekült meg, amikor a választási kampányban Orbán a Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége előtt leszögezte: a következő magyar kormánynak a sportot „stratégiai ágazattá” kell nyilvánítania. Nagyjából ez a két szó a kormány sportprogramja azóta is.

Ha a hagyományos értelmezési keretben – értsd: a neoklasszikus sportközgazdaságtan fogalmaival – keressük a racionalitást a közpénzköltés mögött, akkor elsősorban az externáliák környékén kellene megtalálnunk a választ. A sportnak számos olyan nem szándékolt és/vagy nem közvetlen hatása van – például a népegészségügyi költségek csökkenése, a nemzeti azonosságtudat vagy az országimázs erősítése –, amelyek kézzelfogható társadalmi vagy gazdasági haszonnal járhatnak. Ezekre a kormányzat olykor hivatkozik is. Az externáliák okos kormányzati kezelése azonban a kereslet-kínálati viszonyokat nem torzító, a gazdasági szereplők ösztönzésére alapozó piacépítő magatartást jelentene – miközben a kormányzat tudatosan és rendszerszerűen építette le a sportpiacot.

Magyarázat lehetne az is, ha a kormányzat egyfajta fejlesztési politika részeként úgy tekintene a sportra, mint közösségi beruházásként valamely elmaradott ipar­ágba. Még mindig a hagyományos közgazdaságtan területén járnánk: rövid távon, szűk területre koncentrálna a megvalósítás, és – mindenekelőtt – világosak lennének a megtérülési elvárások és mutatók.

Orbán Viktor azonban – legalábbis a nyilatkozataiban – határozottan elutasítja azt az elvet, hogy a sportberuházásoknak hatékonysági, pénzügyi elvárásoknak kellene megfelelniük: „Amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. (…) Magyarországon a nyilvánosság előtt megszólaló pénzügyi elemzők ezt a különbséget nem ismerik föl. Félreértik a dolgot. Ők azt gondolják, hogy a futballnak nyereséget kell termelni. Ez teljes félreértése a futballnak, mint sportnak, és így a futballra épülő intézményrendszernek is. Az állam szempontjából a dolog egyébként másképp mutatkozik. Mert az állam a futballon mindig nyer.”

Tervgazdaság – tervek nélkül

Nem vitás, hogy a magyar sport gigantikus költségvetési támogatása erősen köthető Orbán Viktorhoz. A magam részéről azokkal értek egyet, akik úgy vélik, a kormányfőnek határozott víziója van Magyarország átalakításáról, s ebben különleges helyet foglal el a sport mint társadalmi összetartó erő és mint más gazdasági, társadalmi célok megvalósításának katalizátora.

false

A szabadidős szektor nyújtotta termékek és szolgáltatások, s ezek körében a szórakoztatóipari és részvételi sport szerte a világban meghatározó pénzköltési formává váltak a 21. században. Ezért 2010-ben joggal lehetett arra számítani, hogy miután Magyarország is kilábal a pénzügyi válságból, és a korábbinál több uniós támogatáshoz jut, a magyar polgároknak is több pénzük lesz, és e többlet nem csekély részét ők is szórakozásra fogják költeni.

A honi szabadidős szegmensben ráadásul nem olyan erőteljes a külföldi jelenlét, mint például a kiskereskedelemben: márpedig a magyar tulajdonú vállalatok részesedésének növelése a gazdaságban szintén része a víziónak. A sportfejlesztés tovagyűrűző hatásai erőteljesek lehetnek a turisztikai ágazatban is – szintén magyar és szintén kiemelt kormányzati terület –, vagy az építőiparban, ahol a korábbi évtizedek elmaradt beruházásai okán bőven lett terük a magyar vállalatoknak is. A fejlesztések pörgethetik a gazdaságot, hozzájárulnak az oly fontos növekedéshez. És többé-kevésbé igazak a fentebb emlegetett egyéb externális hatások is: ezek egy része valódi gazdasági haszonra fordítható, másik részük legitim politikai-hatalmi eszköz. Azt, hogy a sport mint kiterjedt szervezett civil szféra szavazatmaximalizálásra is használható, mindenki érti és tudja; jogszerűséget feltételezve a használat mértéke és milyensége kultúrafüggő.

Összességben tehát úgy látom, hogy a 2010 utáni magyar sportfejlesztés kútfője nem okvetlenül egy korosodó férfi monomániája vagy szívjósága – az irány sok szempontból gazdaságilag és társadalmi hatásait tekintve is lehetett észszerű. És kilenc év alatt nagy változások történtek. Tagadhatatlanul óriásit fejlődött a sportinfrastruktúra. Nemcsak névleg, valójában is többen sportolnak. Jelentős világeseményeket rendezünk meg kiválóan, komoly sportsikerek is születtek. A fejlesztési folyamat vége pedig, legalábbis az íróasztal melletti logika szerint, a nyári olimpiai pályázat lehet – amit szigorú peremfeltételek teljesülése esetén én is támogatok és érvelek mellette.

Spílerek

Spílerek

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

A sportfejlesztés megvalósításának unortodox módjával viszont korántsem értek egyet. Ez az unortodoxia ugyanis nagyon ismerős. A végletekig központosított rendszerben az erőforrásokról a központ dönt, még a „futballbolond” helyi kiskirályok (Tállai András, Tiba István, Seszták Miklós és a többiek) is szigorú felügyelet alatt állnak. A jelentősebb taós beruházások ugyancsak központi jóváhagyást igényelnek. Voluntarista szemlélet uralkodik: a siker kritériuma az igazolt sportolók, érmek, győzelmek, stadionok, világesemények száma. Újjáépül a „bázisvállalati” rendszer: a fontos sportvállalatokat kirendelt tao-támogatók, „szponzorok” segítik.

Erőteljes a politikai-ideológiai meghatározottság: a sportvezetők aktív politikusok, az erőfor­rásokról nemritkán pártpolitikai szempontok alapján születnek a döntések. A győzelmeket az egész kormányzati-politikai rendszer legitimálására is használják, a sikeres, rendszerkonform sportolókat „kiemelik”. Mindez szerfölött ismerőssé teszi ezt az Új Sportgazdasági Mechanizmust: a létező szocializmus élsportja működött hasonló módon. Ezt a letűntnek gondolt időszakot idézi meg a döntések (feltételezhető) folyamata is – mintha egy központi terepasztalon döntenének valakik, döntene valaki uszodákról, világeseményekről, támogatókról, építőkről…

De a rendszerhibák is nagyon hasonlók a tervgazdasági mechanizmusok kudarcaihoz. A szisztéma rendkívül erőforrás-igényes és pazarló, nehezen elképzelhető, hogy folyamatos adófizetői támogatások nélkül hosszú távon fenntartható lenne. Hosszan sorolhatnánk a példákat a túlméretezett és kihasználatlan sportlétesítményekről, csődközelbe került futballvállalatok kormányrendeletbe foglalt központi támogatásáról, felszámolás alatt álló klubok stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetté minősítéséről, a taotámogatások furcsaságairól.

Orbán Viktor látogatást tesz az Illés Béla Futball Akadémián 2012-ben

Orbán Viktor látogatást tesz az Illés Béla Futball Akadémián 2012-ben

Fotó: MTI/Illyés Tibor

Lássuk példaképpen a bevezetőben említett esetet. A Ferencvároshoz kerülő 17 milliárd forintnyi közpénz döntő része a népligeti rekonstrukcióhoz kapcsolódik – de a jövőbeni pénzügyi megtérülést nem garantálja semmi. A támogatásból jut a sportegyesület működésére is – holott egy civil szervezetet a tagoknak kellene működtetniük. Futja belőle a Fradi vagyonkezelésében álló ingatlanok fenntartására is – nocsak, veszteségesek lennének a sportlétesítmények? És akkor a néhány tízmilliós tételek forrásairól és felhasználásáról szót se ejtsünk.

Történhetett volna-e mindez másképp? Ellenpróbára nincs lehetőség, így tisztességes választ is nehezen adhatnánk erre. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy az önmagában elvileg helyes sportfejlesztést a keresleti-kínálati mechanizmusokkal összhangban, piacépítéssel is meg lehetett volna valósítani. De ez már egy új korszak problémája lesz.

A szerző sportközgazdász.

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.