A bírósághoz azonban csak a hazai hatékony jogorvoslatok kimerítése után lehet fordulni. Ezen feltétel az utóbbi években számos alkalommal a következő dilemmához vezetett: kell-e alkotmányjogi panasszal élni az Alkotmánybíróságnál (AB), mielőtt Strasbourghoz fordulunk?
A bíróság erre a kérdésre fájdalmasan hosszú idő után – az új típusú alkotmányjogi panaszt 2012-ben vezették be – a közelmúltban hozott döntésében (Szalontay v. Magyarország) végül igenlő választ adott. Ám a bíróság ezen álláspontja még viccnek is rossz; teljességgel figyelmen kívül hagyja a magyar valóságot és az AB gyakorlatát is. A döntés ráadásul azzal a káros következménnyel is jár, hogy a potenciális strasbourgi kérelmezők útjába nehezen átlátható és alig teljesíthető eljárásjogi akadályok épülnek.
A következőkben röviden összefoglalom a Szalontay-ügyben kimondottakat, majd megmutatom, hogy miért tarthatatlanok az EJEB következtetései.
A West Balkán-ügy
2011 januárjában a West Balkán nevű, népszerű szórakozóhelyen súlyos tragédia történt. Az egyik rendezvényen kezelhetetlenül nagy tömeg alakult ki, pánik tört ki, és több fiatal életét veszítette. (Az esetről lásd cikkünket: Mi történt itt?, Magyar Narancs, 2011. január 20.)
A hely tulajdonosát, Szalontay Győzőt – aki nem szervezője volt a rendezvénynek, csupán bérbe adta a helyiséget – a magyar bíróságok bűnösnek találták foglalkozás körében elkövetett, kettőnél több ember halálát okozó veszélyeztetés bűntettében, és három év négy hónap szabadságvesztésre ítélték. Szalontay álláspontja szerint a büntetőeljárás számos ponton sértette a tisztességes eljáráshoz való jogát, ezért 2013 novemberében – az AB kihagyásával – Strasbourghoz fordult.
| ||
A Szalontay által kifogásolt főbb eljárásjogi hiányosságok a következők voltak. Az akkor hatályos büntető-eljárásjogi kódex előírta, hogy ha a nyomozó hatóság egy szakkérdésre szakértőt rendel ki, a védelem kérésére kötelező ugyanebben a kérdésben egy másik szakértőt is bevonni. Jelen ügyben ez – egyértelműen jogszabálysértő módon – nem történt meg: az eljáró bíró Szalontay kifejezett kérése ellenére sem rendelt ki újabb tűzvédelmi és építésügyi szakértőt, ami a fegyveregyenlőség elvének súlyos sérelmét veti fel.
Mindez annál is súlyosabb sérelemnek tűnik, mert az eljáró bíróságok nagyban támaszkodtak a szakértők véleményére. Szalontay továbbá határozottan felvetette, hogy az eljáró bíróságok nem voltak pártatlanok. Különösen sérelmesnek tartotta, hogy a politikusok ügyben tett nyilatkozatai az ő hátrányára befolyásolhatták a nyomozó hatóságot és a bíróságot.
A rossz döntés
A strasbourgi bíróság az alkotmányjogi panaszeljárás elmaradása miatt érdemi vizsgálat nélkül elutasította a kérelmet.
Már elöljáróban rögzítenem kell, hogy a magyar kormány semmilyen alkotmánybírósági gyakorlatot nem mutatott be annak alátámasztására, hogy az alkotmányjogi panaszeljárás hatékonyan képes orvosolni emberi jogi sérelmeket. Erre Szalontay Győző is felhívta a figyelmet, és utalt arra, hogy pár évvel korábban a Király és Dömötör v. Magyarország ügyben a kormány hasonló kifogását pontosan az azt alátámasztó bárminemű bizonyíték, alkotmánybírósági esetjog hiánya miatt utasították el.
A bíróság a mostani ügyben viszont úgy vélte, hogy a kormánynak semmit nem kell bizonyítania, majd megállapította azt is, hogy Szalontay Győző valószínűleg érdemi vizsgálati szakaszig eljutó panaszt nyújthatott volna be az Alkotmánybírósághoz – így „nem látott okot arra”, hogy a kérelmező mentesülhessen az alkotmányjogi panasz igénybevétele alól. Minthogy azonban a kérelmező ezt nem tette meg, panaszát Strasbourgban érdemi vizsgálat nélkül elutasították. A bíróság erre a következtetésre úgy jutott, hogy egy szót sem vesztegetett arra, hogy az alkotmányjogi panasszal kapcsolatos AB-gyakorlatot bemutassa és elemezze.
| ||
Ahhoz, hogy megérthessük, miért téves a bíróság döntése, érdemes röviden bemutatni, hogy mi is az alkotmányjogi panasz. Ezt a jogintézményt bírói döntések ellen lehet igénybe venni, mégpedig két esetben: ha a bíró alaptörvény-ellenes jogszabályt alkalmazott, vagy akkor, ha az alkalmazott jogszabály maga rendben van, de a bíró jogértelmezése teszi alaptörvény-ellenessé az ítéletet. Az AB-nak mindkét esetben joga van megsemmisíteni az ítéleteket – és ezután megismételt rendesbírósági eljárás következik, ahol már az AB iránymutatásának megfelelően kell ítéletet hozni. (Ez többnyire így is történik.)
Elsőre tehát úgy tűnhet, hogy Strasbourgnak igaza volt: az alkotmányjogi panasz hatékony jogorvoslati út.
Ez azonban nincs így.
Elsőként vizsgáljuk meg – ha már a bíróság nem tette –, hogy miként is alakult az AB alkotmányjogi panasszal kapcsolatos gyakorlata. Az AB saját maga által készített és az alkotmanybirosag.hu honlapon közzétett statisztikája elég világos. Az AB 2012. január 1. és 2019. március 31. között összesen 4841 alkotmányjogi panaszt bírált el. Ezek többségét (4578-at, azaz a panaszok majd’ 95 százalékát) bárminemű érdemi vizsgálat nélkül visszautasították. E számok tükrében több mint furcsa, milyen könnyedén jelentette ki Strasbourg, hogy Szalontay Győző panaszát valószínűleg érdemben vizsgálta volna az AB.
| ||
Mindösszesen 5 százaléknyi esélye volt rá… Ezt a nagyvonalú következtetést tovább gyengíti az AB indítványbefogadási gyakorlata. Az AB ugyanis elképesztően szigorúan és sokszor teljesen önkényesen, érdemi vizsgálat nélkül utasítja vissza a panaszokat.
Ha megvizsgáljuk az érdemi döntéssel befejeződött ügyeket, a kép még sötétebb lesz. Több mint hét év alatt a kézirat lezárásáig 263 érdemi vizsgálatból mindösszesen 68 végződött a panaszos sikerével – azaz még ha az AB bele is megy az érdemi vizsgálatba, az esetek közel 75 százalékában nem talál problémát. Ez azt is jelenti, hogy az összes alkotmányjogi panasz 1,4 százaléka volt – a kérelmező szempontjából – sikeres: évente tíz, havonta egy beadvány… Azaz nyerni az Alkotmánybíróságon szinte lehetetlen.
Azt is tudnunk kell, hogy ezek az összes jogterületet érintő statisztikák – és ha kizárólag a büntetőjog területére összpontosítunk, leszáll a teljes sötétség. 2012 és 2019 között összesen 10 „büntetőjogi” alkotmányjogi panasz volt sikeres. Ebből nyolc valójában nem is büntetőjogi problémákkal foglalkozott (jó néhány valójában szólásszabadságügy volt, amelyben a bíróságok túl szigorúan alkalmazták a rágalmazás tényállását). Az AB hét év alatt mindösszesen két esetben állapította meg büntetőeljárás alaptörvény-ellenességét.
Ebből két következtetés adódhat. Az egyik eshetőség szerint a magyar büntető anyagi és eljárásjog és a kapcsolódó bírósági gyakorlat az egyik legjobb a világon. A másik pedig sajnos az, hogy az AB meglehetősen érzéketlen a büntetőeljárás alkotmányjogi problémái iránt. Ez utóbbi következtetést erősíti, ha megvizsgáljuk az érdemi elutasításokat ezen a területen: összesen: 31 darab 2012 és 2019 között. (Közülük 21 volt ténylegesen büntető-alkotmányossággal kapcsolatos ügy, a fennmaradók valójában más területet – pl. szólásszabadság – érintettek.)
Természetesen nem állítom azt, hogy egy elutasító AB-döntés eleve hibás. Mindazonáltal fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az AB gyakorlata sokszor köszönő viszonyban sincs Strasbourg gyakorlatával, melyre pedig – elvileg – minimum sztenderdként kellene tekintenie. Az AB egy nemrégiben meghozott döntésében például nem tartotta alkotmányosan kifogásolhatónak, hogy a büntetőügyben eljáró ügyész nem vitatottan elfogult volt. Ezért Strasbourgban azért felszaladna néhány szemöldök.
| ||
A Paczolay-hatás és a következmények
Szalontay Győzőnek tehát igaza volt, amikor rámutatott, hogy a magyar állam képtelen akárcsak egyetlenegy olyan AB-határozatot is felmutatni, amely igazolná, hogy az alkotmányjogi panasz hatékony jogorvoslat büntetőügyekben. Ennek kimutatása persze még talán Tom Cruise számára is lehetetlen küldetés lett volna – 2012 és 2019 között az AB egyetlen esetben sem állapította meg azt, hogy egy büntetőítélet a fegyveregyenlőség elvének megsértése miatt ütközött volna az Alaptörvénybe – ez volt ugyanis a Szalontay-ügy konkrét tárgya.
A strasbourgi bíróság továbbá nem vette figyelembe a magyar jogállamiság tényleges helyzetét sem. Az, hogy ezen a téren a helyzet finoman szólva sem rózsás, már nemzetközi színtéren is nyilvánvaló, számos nemzetközi szerv és szervezet festett – joggal – lesújtó képet hazánkról. Ebben a negatív képben nagy szerepe van az AB-nek is, melynek szinte az összes tagját a Fidesz jelölte és választotta, így elfogulatlanságával kapcsolatban súlyos aggályok merülnek fel. Ezen aggályokat a politikailag kényes ügyekben hozott, általában a Fidesznek kedvező döntéseivel az AB fel is erősíti.
Érthetetlen, hogy a fenti, könnyen hozzáférhető statisztikákra és az általános magyarországi helyzet vizsgálatára miért nem fordított figyelmet a bíróság. A történetben a legszomorúbb mégis az, hogy ha a fenti munkát nem is végezték el a bíróság magyar jogászai, egy ember bizonyosan volt a Szalontay-döntést meghozó tanácsban, aki a tényeket remekül ismeri. Ez az ember Paczolay Péter, a strasbourgi magyar bíró, aki egyben szinte bizonyosan az ügy előadó alkotmánybírája is volt.
Paczolay Péter 2006 és 2015 között alkotmánybíró, 2008 és 2015 között az AB elnöke volt. A NER mandátumának lejárta után, működése elismeréseként római nagyköveti poszttal jutalmazta, innen választották meg strasbourgi bírává. Az AB működésében bekövetkezett drámai romlás jelentős részben az ő elnöksége alatt következett be, abban meghatározó szerepe volt. A személyes érintettség okán az AB magyar jogrendszerben betöltött szerepét vizsgáló strasbourgi bírói tanácsból Paczolaynak összeférhetetlenség okán vissza kellett volna vonulnia.
| ||
Nem így tett. A mór megtette kötelességét, és a mór maradt: hathatós segítségével indokolatlanul pozitív képet festett a bíróság az AB-ról. Ez pedig rendkívül sötét árnyat vetít az egész bíróságra is – valóban el kell újra magyaráznunk olyan alapvetéseket, mint hogy senki sem lehet önmaga bírája?
Tetszik, nem tetszik – a strasbourgi bíróság tehát hatékony jogorvoslatnak tekinti az alkotmányjogi panaszt. De mik e döntés gyakorlati következményei? A válasz elsőre egyértelműnek tűnik: először az AB-hez kell fordulni, azután jöhet csak Strasbourg. Sajnálatosan a dolog ennél bonyolultabb.
Először is, vannak olyan jogterületek (mint például a tulajdonhoz való jog védelme vagy az előzetes letartóztatás kérdésköre), ahol az AB gyakorlata fényévekre van a strasbourgitól. A potenciális strasbourgi kérelmezőktől elvárható lenne tehát, hogy akkor is időt, energiát és pénzt pazaroljanak az AB-ra, ha borítékolható az elutasítás? Továbbá, mint láttuk, az ügyek 95 százalékát „formai” okból visszautasítják.
Ezek között számos érdemi vizsgálatot érdemelt volna. Vajon ezek a formális visszautasítások minek minősülnek majd Strasbourgban? A bíróság úgy tekint majd rájuk, mint az alkotmányjogi panasz elutasítására, és befogadja ezeket az ügyeket – vagy azt fogja mondani, hogy a panaszos nem merítette ki a magyar jogorvoslati utat, és ezért Strasbourgban sincs mód érdemi vizsgálatra?
Csak remélni lehet, hogy a bíróság a Szalontay-ügyben mutatottnál jóval méltányosabban áll majd a jövőben a panaszosokhoz. Ha nem így lesz, számos emberi jogi sérelem maradhat orvosolatlanul.
A szerző ügyvéd, alkotmányjogász. A cikk első változata a Strasbourg Observers c. blogon jelent meg.
