Érdekes társadalompszichológiai kísérletbe fogott köztársaságunk kormánya, az alanyok körébe beletartozik nagyjából mindenki, aki fizetett már közért pénztáránál, és legalább közelítő pontossággal tud válaszolni arra a kérdésre, hogy az ezer és a millió közt hány nulla különbség van. Egy augusztusi kormányrendelet szerint az önkormányzati és a többségi állami tulajdonú vállalatoknak nyilvánosságra kell hozniuk vezető beosztású munkavállalóik juttatásait, az alapbértől a prémiumokon és az ebédjegyen át a végkielégítésig. Pár cég már eleget is tett e kötelezettségének, és a nagyközönség értesülhetett arról, hogy - például - a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. üzemeltetési és lebonyolítási osztályvezetője, Sz.-né K. Gyöngyi 839 ezer Ft bruttó fizetést kap (és mellé a megengedett maximális cafeteria juttatásokat). E rendelkezés hivatkozási pontja a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992/LXIII. törvény. Ha egy köztulajdonú vállalat kiadásairól és bevételeiről a köznek értesülve kell lennie, mint ahogy e törvény szerint értesülve kell, és a fizetési lista a kiadások része, akkor nincs mese.
Az nyilván lényegtelen mellékkörülmény, hogy ezt az egészet (történelmileg) Kocsis István idézte elő, illetve az a titokzatos illető, aki tavaly meg akarta az akkor még a Magyar Villamos Műveket igazgató Kocsist mogyorózni: Kocsis ezután landolt a BKV-nál, ahol is a további mogyorózgatás megelőzése, illetve az addigi MVM-es birizgálgatás elfeledtetése érdekében elénk öntötte a BKV fordulatos végkielégítési és szerződéskötési praxisát. Így loptok ti! A kormány meg kapott az alkalmon, hogy felháborodhat kicsit: elő a fizetési ívekkel mindenhol!
Nem biztos, hogy ezen intézkedés genezise mellékkörülmény.
A rendelet váratlan mélységekig világít bele az állami vállalatok bérezési gyakorlatába, amennyiben nem csak a legfelső vezetőket érinti. Az előbb emlegetett NIF Zrt. például osztályvezetőkig bezárólag nyilvánosságra hozta munkavállalóinak juttatásait, hisz ezt rendeli a rendelet. Hogy ezt névvel teszi (mert így rendeli a rendelet), minek következtében az osztályvezetők egy szerfölött személyes adata is nyilvánosságra kerül, és például Sz.-né K. Gyöngyiről az ismerősei is megtudják most, hogy úgy hatszázezer nettót visz haza, és ettől Sz.-né K. Gyöngyinek nem lesz könnyebb az élete, az vagy sérti Sz.-né K. Gyöngyinek a személyes adatok védelméhez való jogát, vagy nem. (Talán nem, mert e jogáról részben lemondott, még akkor is, ha netán nem tudott róla. A kérdés csak az lehet, hogy ez a rész mekkora; hogy a kormány a stréberkedésben nem esett-e át a ló túloldalára. Az adatvédelmi biztos lapzártánk után teszi közzé állásfoglalását.)
Félreértés ne essék: a felső vezetők fizetésének nyilvánosságát fenntartások nélkül helyeseljük (ilyen listát a Nemzeti Vagyonkezelő korábban már közzétett). De evvel sincs még semmi megoldva. A BKV-botrány közkeletű tanulsága az, hogy bármilyen magas irányítói poszt betöltése az állami vagy önkormányzati tulajdonú vállalatnál a szervezett és ügyesen lepapírozott tolvajlással egyenértékű. Vajon hányan lesznek hajlandók és képesek a választókorú népességben a disztingválásra, arra, hogy a most nyilvánosságra jutó összegekről - a legkisebb tétel is sokszorosa az átlagfizetésnek - reális ítéletet alkossanak? Egyáltalán fontolóra venni, hogy a másfél milliós havi fix a vezér helyettesének sok-e vagy kevés, és mihez képest? Hisz az összegek önmagukban nem mondanak semmit. Arról is tudással kellene bírnunk, hogy miért és miért annyiért választották ki ezeket az embereket, mit kell a pénzükért teljesíteniük, és teljesítik-e azt. A disznóságok és a best practice szétszortírozásához a szerződések megkötésének és teljesülésének darabonkénti, érdemi, nyilvános vizsgálatára lenne szükség. Miközben a demagóg rikoltozás annyival, de annyival egyszerűbb válasz lesz.
Figyelemelterelésnek kicsit erős; épp annyi romboló potenciál van benne, mint amennyi lehetőség arra, hogy végre elkezdjünk értelmesen a legfontosabbról, a pénzről beszélni.
