Ha harminc évvel előbb születek, menekülök a bombázás elől, és lövészárkokban alszom éjjel. Ha máshová születek, még csak nem is menekülhetek, de a gettó elől induló menetből rángat ki a saját nagyanyám. Akit a nagyapám – a tizenegy gyerekes kántortanító – lefog. Vagy én vagyok a nagybátyám, és egy éven át bújtatom a legjobb barátomat egy erdei barlangban. Ha máshová születek, egy ujjmozdulattal halálba küldenek mint ártatlan gyereket, hogy a boldog utókor azt mondhassa: ez volt a sorsom. Ha megint máshová születek, talán a kezemben a puska, és előttem állnak fogvacogva a lemeztelenített, minden méltóságuktól megfosztott emberek. Ha később születek, talán a 21. században lengetem az árpádsávos zászlót – és azt sem tudom, mi az.
| ||
Stangl, a sobibori és treblinkai táborparancsnok addig nem ment a foglyok közelébe, amíg túl nem jutottak a vetkőzőbarakkon. Onnantól meg csak kezelendő rakománynak számítottak. Tömör masszának. Ahogy később a Gitta Serenynek adott interjúban elárulja, sok évvel később, Brazíliában, a vonat ablakából egy vágóhíd mellett látott marhacsorda rájuk emlékeztette. És többé nem evett konzervet. Parancsnoksága alatt a két haláltáborban több mint egymillió embert mészároltak le. Bűnösnek nem tartotta magát. Csak végezte a munkáját. Ő maga egy ujjal sem nyúlt senkihez. A felesége és a lányai imádták, fogalmuk sem volt róla, mit csinál. Állítólag neki magának is alig. Csak működtetett egy mechanizmust. A lehető legtökéletesebben, hiszen ez volt a dolga. A treblinkai táborban út, virágágy, sőt állatkert is épült. Nem a Mennybemenetel Útja mellett – oda vödröket helyeztetett, hogy a korbácsütések alatt magukat kínjukban összemocskoló foglyoknak legyen hová üríteni, mielőtt a gázkamrákhoz érnek. Mert Stangl szerette a rendet.
Az Auschwitz gázkamráiban elpusztult magyar gyerekeket, öregeket, nőket és férfiakat magyar csendőrök tuszkolták a marhavagonba. A jótékony Horthy kormányzó idején valaki gondolt arra is, hogy a csendőrök ne a lakhelyükön, hanem az ország más részein intézkedjenek. Bizonyára ők sem érezték magukat bűnösnek.
Én tizenöt évvel a háború vége után születtem, és annak érzem magam. Nem azért, mert egy olyan országban élek, ahol a most regnáló miniszterelnök kiejthette a száján az „idegenszívű” és az „élettér” szavakat. Ahol az általa kinevezett intézetvezető az 1941-es deportálást „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte. Ahol a polgártársaim egy része úgy fogalmaz, miért mindig a „zsidókat” kárpótolják, miért nem a „magyarokat”. Ahol kevesekben merül föl, hogy a halottak, akikre hetven év múltán egy torz emlékművel akarnak emlékezni, éppen olyan magyarok voltak, mint a gyilkosaik. Hogy Szerb Antalt nyilasok verték agyon, és Radnótit nyilasok lőtték tömegsírba. Ugyanaz az emlékmű szól majd a vétlen áldozatokról, amely fölmenti a gyilkosaikat. Mindegyik magyar és mindegyik ember. Mégsem mindegy, melyikük szolgálta a diktatórikus hatalommal szövetkező kormányát, és melyikük lett az áldozata.
Nem azért vagyok bűnös, mert itt élek. Ez Radnóti, Szerb Antal, Ámos Imre, Vajda Lajos hazája, ahogyan az enyém is. Nem azért, mert ez az én anyanyelvem. A szépségé és a rothadásé. Azért vagyok bűnös, mert felelős vagyok érte, értük, magamért, és mégsem üvöltök teli torokból és szüntelenül, amíg végre valaki meg nem hallja, aztán még valaki, aztán sokan. Mert nem vagyunk karámba zárt marhacsorda. Soha többé nem lehetünk azok. Mert ahol egy embert nem védenek meg, ott a többit sem fogják, ahol többet nem, ott egyet sem. Mindegy, hogy milyen ürüggyel rekesztjük ki a másikat, egy idő után már azt se tudjuk, ki van kívül és ki belül.
A szerző tanár, költő, műfordító
