Inkei Péter

Nem pártatlan, parttalan

Mennyit költ az Orbán-kormány kultúrára, és hogyan?

  • Inkei Péter
  • 2020. március 6.

Publicisztika

Az Európai Unióban valóban a magyar kormány fordítja arányaiban a legtöbb közpénzt kultúrára. E pénzek magas hányada beruházásra megy el, s a ráfordítás óriási része ad hoc kormányhatározatok által ölt testet. A kormánynak kedves projektek mellbevágóan bőkezű támogatásának árnyékában a kultúrmunkások tízezrei ínséges fizetést kapnak, és szűkülnek az autonóm kulturális műhelyek feltételei is.

Gyakran elhangzik, hogy mi költjük a legtöbbet kultúrára egész Európában. Ebben nincs semmi túlzás – legalábbis a nemzeti jövedelem arányát tekintve. Az Eurostat 2016-ban Lett- és Észtországgal holtversenyben nyilvánította győztesnek Magyarországot, 2017-ben pedig egymagában, mivel a nemzeti jövedelem 1,2 százalékát fordítottuk kultúrá-ra. Miközben a régi tagállamok többségében a kulturális ráfordítás másfél évtizede megrekedt a nemzeti jövedelem 0,5 százaléka alatt, a keleti országok GDP-arányosan egyre többet költenek erre, esetenként meghaladva az 1 százalékot is.

Márciusban jönnek ki a 2018-as számok, borítékolni lehet a címvédést. Magyarország tekintélyes kulturális statisztikai pozíciója semmiképpen nem besorolási ügyeskedés vagy tévesztések eredménye, ugyanis a szomszédos területekre – sport, vallás, kommunikáció – szintén sokat áldozunk, európai összehasonlításban azokkal is dobogósak vagyunk. Sőt. Néhány hozzánk hasonló nagyságú országgal összehasonlítva elámulhatunk azon, hogy az Eurostat szerint ezekre a dolgokra abszolút értékben is több közpénzt költünk, mint Ausztria (jó, konkrétan a kultúrára kicsit kevesebbet), és majd’ háromszor annyit, mint Portugália.

Számos magyarázata van annak, hogy kelet-európai államokat találunk ebben az élvonalban. Tájainkon a kultúra nemzetmegtartó és identitásképző szerepe hangsúlyosabb, mint a konszolidált Nyugaton. A helytállás a nemzetközi kulturális színtereken gazdasági adottságainkhoz mérten – számolva a közönség korlátos vásárlóerejével is – nagyobb kormányzati áldozatot igényel. Belejátszik a posztkommunista örökség is: a szakmabeliek és a lakosság egyaránt hozzászoktak a nagyobb arányú állami gondoskodáshoz; s az intézményrendszer is nehézkesebb, vagyis támogatásfüggőbb a nyugatinál.

A közös vonások mellett a kultúra helyzete természetesen a posztkommunista uniós tagállamokban is ahány, annyiféle. Alapvető vízválasztó például a központosítás mértéke. Nálunk korábban a kormányzati ráfordításoknak közel fele önkormányzati volt: falvak, városok és kis részben megyék költötték el. Az utóbbi években ez az arány az egyharmad felé tart. Ezzel szemben Lengyelországban a települések, járások és vajdaságok együttvéve közel háromszor annyit költenek kultúrára, mint a kormány. Mondhatnánk, ez természetes egy nagy országban. Csakhogy Csehországban is közel kettő az egyhez az arány a helyi kulturális források javára, Prága városának például nagyobb a kulturális költségvetése, mint a minisztériumé.

Lássuk most, miből tevődik össze a tekintélyes méretű magyar kulturális közkiadás.

 

Kő kövön

A központi költségvetésben a kulturális ki­adások több fő- és alfejezetbe vannak szétterítve, s ebben az Emmi Kulturális Államtitkársága az előirányzatnak alig több mint egyharmadáért felel. Ehhez képest ujjgyakorlat például a cseh, litván vagy akár a görög központi kulturális finanszírozás fölrajzolása, ahol szinte minden egy helyen, a kulturális minisztérium költségvetési fejezetében szerepel. Magyarország 2019-es költségvetésében mintegy száz sorban szereplő, körülbelül 263 milliárd forint minősíthető kulturális előirányzatnak. Rejtve marad a külföldi magyar intézetek ellátmánya (a Balassi Intézet eltűnt a költségvetésből) és csak találgatni lehet, hogy a külhoni magyarokat segítő Bethlen Gábor Alap mint­egy 26 milliárdos kiadásából mennyi minősül kulturálisnak. (Precízen és talányosan szerepel viszont a csincsei művelődési ház felújítására szánt 100 millió forint, egy olyan lista 18. tételeként, ahol a Pannon Park közel 16 milliárdja a hetedik tétel.)

A központi költségvetés böngészésével nem fejeződik be a számvetés, sőt: 2019-ben a kormány kulturális kiadásainak mintegy 33 százaléka utólagos kormányhatározatokban öltött testet. A 2018 nyarán elfogadott költségvetés kulturális sorait a kormány 2018 és 2019 során 67 további döntéssel toldotta meg.

A költségvetés és a kormányhatározatok adatait összesítve mintegy 390 milliárd forintot azonosítottunk be 2019. évi központi kulturális közkiadásként. Vélhetően hasonló eredményre jut majd az Eurostat is. Ennek a 390 milliárdnak mintegy harmada tisztán építést vagy felújítást céloz meg. A közismert nagyobb tételek – a Liget a Biodómmal, a Hauszmann-terv, az Operaház és az Iparművészeti Múzeum felújítása, a kastélyprogram, a Nagycirkusz elhelyezése – mellett a zalaegerszegi Mindszenty-központ (múzeum és zarándokközpont) kialakítására szánt 6 milliárd forint ötlik szembe. Rajtuk kívül tucatszám sorakoznak néhány százmilliótól egy-kétmilliárdig terjedő értékű kulturális, egyházi és műemléki beruházások. (Közülük hat valósul meg külföldön, diplomáciai vagy nemzetegyesítési céllal.) Tekintettel arra, hogy a nem elsődlegesen építési célú kulturális finanszírozási tételek, például az intézmények éves előirányzatai is tartalmaznak „felhalmozási” tételt, az összes ráfordításnak kiugróan magas hányada, közel 40 százaléka céloz beruházást.

 

Gyors reagálású kultúrpolitika

A kulturális támogatás befektetés, amelynek kell, hogy legyen hozama. Ez a haszon széles körben keresendő, gazdaságban, turizmusban, várospolitikában, területfejlesztésben, népjólétben. A társadalompolitika terein a kultúrától az összetartozás és identitás erősítése, hangulatjavítás és lojalitásépítés remélhető. A kulturális politika eszközeit tehát ezek alapján kellene minősíteni – ám a kulturális politikák kritikáját javarészt ágazati sovinizmus jellemzi: kultúrából sosem elég, minél több, annál jobb („legalább addig se iszik”). Alig akad praktikus indikátor arra nézve, hogy milyen kulturális támogatástól remélhető a legjobb hozam, vagy hogy milyen alternatív ráfordítás vinne közelebb a célhoz (már ha az megfogalmazható).

Fontos, nehezen vitatható erény a rugalmasság. Ha a kulturális politikában megvan a szándék arra, hogy túllépjen a status quo megőrzésén, és az intézmények fönntartása mellett módja legyen az új jelenségek fölkarolására. A magyar kulturális politikát három fő vonás jellemzi: nincs terv, ami gúzsba kötné; van mozgósítható tartalék és van szabad fölhasználású keret is. Az arányokat tisztelő, világos jövőképpel bíró, koncepciózus kulturális politika számára ez álomszerű mozgásteret kínál. De sajnos az elfogultan megosztó, kegy­úri szeszélyeket kiszolgáló rögtönzésekkel operáló kultúrpolitikának még inkább.

Európában egyedülálló módon Magyarországnak nincs tételes kulturális politikája. Hivatalba lépve, az egymást váltó miniszterek és államtitkárok tartózkodnak a részletes programtól és ütemtervtől. Ez összhangban van a NER gyakorlatával: a Fidesz három országgyűlési választást nyert meg komoly választási program nélkül, és az elmúlt másfél évtizedben a magyarok – Európában egyedüliként – nem részesültek miniszterelnök-jelöltek szemtől szembeni vitájában. Tételes kulturális stratégia híján a döntéshozót nem nyomasztják az abban szereplő ígéretek, célszámok és határidők – de mentesül azok számonkérésétől is. A kulturális politika minősítésének ily módon a pénzügyi intézkedések lesznek a fő indikátorai.

Tény az is, hogy van mozgósítható tartalék – de még milyen! A központi költségvetést megtoldó plusz 33 százalék talán az egyetlen objektív mutató, ami összevethető a többi országgal. Egyetlen más európai kormány gyakorlata sem közelít ehhez az arányhoz (mondjuk az oroszért nem tenném tűzbe a kezemet). Ám ha örülnénk is a kifogyhatatlan tartaléknak, rá kell mutatni, hogy szemben a tárgyévet megelőző nyáron elfogadott költségvetéssel, amely jó előre megjelöli a kereteket, súlypontokat és esélyeket, a kormányhatározatok útján történő finanszírozás rögtönzéseket sejthetően kiszámíthatatlan.

Szabad fölhasználású keretből rögtön kettőt is találunk: a taót követő előirányzatot, és az NKA miniszteri keretét. Korábban nagyítóval kellett keresni a költségvetésben az élő kultúrára költhető szabad forrást, de 2018 egyik utolsó kormányhatározatával megszületett a csodafegyver, a taotámogatást kiváltó 37,4 milliárd forintos előirányzat („előadó-művészeti szervezetek többlettámogatása”). Elvileg jól szabályozott forrás ez, amit ráadásul behatárol a félbeszakadt taoörökség. 2019 végére azonban a kormány levetette ezeket a kötelékeket, amikor taoelőzmény és pályázati kód nélküli kezdeményezéseknek osztott milliárdokat – például a Köves Slomó-féle hitközségi színháznak, Rákosmente Önkormányzatának, az utazó színházat felélesztő Déryné Programnak és másoknak.

A 37 milliárdos taoörökség szerepel a 2020. évi költségvetésben is, de további alakulása még nyitott. Az NKA miniszteri kerete ezzel szemben jól kijárt utat követ. Ez a protekciós kijárást gerjesztő, megkötés nélküli kultúrafinanszírozási nonszensz pár nélkül áll Európában. A miniszteri privát kasszából tavaly 1,75 milliárd forint jutott 344 projektre. A lista egy néprajzos tanulmányra adott 142 ezertől a lovaskultúrát ápoló egyesület 60 milliójáig terjedt. Számos tételét – például a szórakoztatóipari jubileumi koncertek támogatását – aligha vállalná bármelyik szakkollégium. Minderre ráadásul nem a minisztérium saját „fejezeti” forrásából, hanem az NKA szakkollégiumai elől elvett forrásból jut. Alig ment a helyzeten, hogy ez az anomália negyedszázada, kormányokon átívelően létezik. A nemrég létesült „összművészeti programok kollégiuma” is a miniszteri keret segédcsapataként működik, elnézve a kiosztott negyedmilliárd forint 21 kedvezményezettjének listáját. A két keret fele-fele arányban osztozik például azon a 100 millió forinton, amivel a tao utáni forrásból a Kis Virtuózoknak leosztott 74 milliót toldották meg, és amihez a kormány 2020-ra újabb 800 milliót szavazott meg. A projekthez világhírű zenészek társulnak, mások viszont tartózkodnak a minősítéstől.

 

Mi maradt ki a pénzözönből?

A támogatott új kezdeményezések és újszerű formák az előrevivő megújulások helyett a múltba révülést vagy az idegengyűlöletet is szolgálhatják. Legnagyobb biztonsággal a Nemzeti Kulturális Alap szakkollégiumi pá­lyázataitól remélhető azoknak a kulturális projekteknek a támogatása, amelyek az európai civilizáció lényegét megtestesítő útkereső, divergens és kritikus gondolkodást képviselik a képzőművészettől az irodalmon, múzeu­mokon, népművészeten át a színházig és a rockig. A 390 milliárdba belefért volna a kereteik megduplázása: valóban, miért nem tesz a kormány még egyet az ötös lottóból eredő minden forinthoz (6–7 milliárd forintról van szó)? Ám a legalább részben konszenzusosan összeálló szakmai grémiumokra bízott alapok helyett a kormány a minisztériumi szobákban elosztott kereteket szaporítja.

Itt érdemes szót ejteni a Magyar Művészeti Akadémiáról. 2019-re az elhelyezésüket szolgáló beruházások zöme révbe ért. Az NKA-val egy szinten levő 9,4 milliárdos költségvetési támogatásuk egészen kicsiny hányadát, 186 millió forintot fordítottak pályázati úton továbbosztásra. Ez kisebb, mint az NKA bármely szakkollégiumáé, és alig több mint a fele annak, amit a Summa Artium Kultúratámogató Magánalap osztott ki az autonóm művészet támogatására. A kiírásra 689 pályázat érkezett, amelyeknek a fele részesült 300 ezer és 1 millió forint közötti támogatásban. Az MMA pályázat erénye, hogy közzéteszik valamennyi pályázót (a nem nyerteseket is), föltüntetve a kért összeget.

A kulturális politikák hagyományos feladata a kulturális szegénység csökkentése, az esélyek közelítése. Illetékes államtitkárként Hoppál Péter a kulturális alapellátást írta zászlajára, Fekete Péter a fehér foltok fölszámolásával indított. Ebből nem sok látszik a statisztikákban. Hallatszik azonban a kulturális ágazat, különösen az alapellátás munkásainak a panasza a siralmas munkakörülményeikre. A sok tíz­ezernyi kulturális közalkalmazott számára húsba vágó közalkalmazotti bértáblát 2008-ban módosították utoljára. A szakképzett könyvtárosok, múzeumi és színház dolgozók zömének a jövedelme az úgynevezett kulturális illetménypótlékkal együtt sem éri el az áruházláncok betanított munkásainak a keresetét. Azok a keretek, amelyek ezt orvosolnák, kimaradtak a finanszírozási bonanzából. A költségvetés hagyományos alapvető összegei 2019-ben alig múlták fölül az évekkel korábbi szintet, sőt, 2020-ban tovább szűkülnek. (Erről lásd táblázatunkat.)

 

*

A lenyűgöző mértékű növekedés mellett a rendszer két végpontján tehát ínségesek az állapotok. A hagyományos intézményi kereteket szolgáló források nem bővülnek, az autonóm és alternatív csoportosulások kiszolgáltatottsága pedig változatlan. Egyelőre a költségvetési törvényben foglaltak a bizonyosság. Lehet, hogy 2020-ban is egyharmaddal egészítik majd ki a tartalékból rögtönzésszerű kormányhatározatokkal? Esetleg annál is többel? Vajon jut-e a kiegészítő forrás a két szélső pontra: az alapellátásra és a független újítókra? Programok és tervek híján honnan tudhatnánk? Transzparencia terén az Emmi kulturális államtitkársági portálja európai összevetésben alulmúlhatatlan – valóságos információs sivatag például a litván, dán, cseh vagy román minisztériumi honlapokhoz lépest. Ez részben a programnélküliség velejárója: nincs terv, nincs mit kitenni. Pedig milyen jó lenne tudni, hogy mi várható: mikor ki kit győz meg miről és hogyan?

A szerző kultúrakutató, a kelet-európai országok kultúrpolitikáját vizsgáló civil szervezet, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója.

 

 

 

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidolgoznia. Csárdi Antal LMP-s képviselővel beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.