Gyakran elhangzik, hogy mi költjük a legtöbbet kultúrára egész Európában. Ebben nincs semmi túlzás – legalábbis a nemzeti jövedelem arányát tekintve. Az Eurostat 2016-ban Lett- és Észtországgal holtversenyben nyilvánította győztesnek Magyarországot, 2017-ben pedig egymagában, mivel a nemzeti jövedelem 1,2 százalékát fordítottuk kultúrá-ra. Miközben a régi tagállamok többségében a kulturális ráfordítás másfél évtizede megrekedt a nemzeti jövedelem 0,5 százaléka alatt, a keleti országok GDP-arányosan egyre többet költenek erre, esetenként meghaladva az 1 százalékot is.
Márciusban jönnek ki a 2018-as számok, borítékolni lehet a címvédést. Magyarország tekintélyes kulturális statisztikai pozíciója semmiképpen nem besorolási ügyeskedés vagy tévesztések eredménye, ugyanis a szomszédos területekre – sport, vallás, kommunikáció – szintén sokat áldozunk, európai összehasonlításban azokkal is dobogósak vagyunk. Sőt. Néhány hozzánk hasonló nagyságú országgal összehasonlítva elámulhatunk azon, hogy az Eurostat szerint ezekre a dolgokra abszolút értékben is több közpénzt költünk, mint Ausztria (jó, konkrétan a kultúrára kicsit kevesebbet), és majd’ háromszor annyit, mint Portugália.
Számos magyarázata van annak, hogy kelet-európai államokat találunk ebben az élvonalban. Tájainkon a kultúra nemzetmegtartó és identitásképző szerepe hangsúlyosabb, mint a konszolidált Nyugaton. A helytállás a nemzetközi kulturális színtereken gazdasági adottságainkhoz mérten – számolva a közönség korlátos vásárlóerejével is – nagyobb kormányzati áldozatot igényel. Belejátszik a posztkommunista örökség is: a szakmabeliek és a lakosság egyaránt hozzászoktak a nagyobb arányú állami gondoskodáshoz; s az intézményrendszer is nehézkesebb, vagyis támogatásfüggőbb a nyugatinál.
A közös vonások mellett a kultúra helyzete természetesen a posztkommunista uniós tagállamokban is ahány, annyiféle. Alapvető vízválasztó például a központosítás mértéke. Nálunk korábban a kormányzati ráfordításoknak közel fele önkormányzati volt: falvak, városok és kis részben megyék költötték el. Az utóbbi években ez az arány az egyharmad felé tart. Ezzel szemben Lengyelországban a települések, járások és vajdaságok együttvéve közel háromszor annyit költenek kultúrára, mint a kormány. Mondhatnánk, ez természetes egy nagy országban. Csakhogy Csehországban is közel kettő az egyhez az arány a helyi kulturális források javára, Prága városának például nagyobb a kulturális költségvetése, mint a minisztériumé.
Lássuk most, miből tevődik össze a tekintélyes méretű magyar kulturális közkiadás.
Kő kövön
A központi költségvetésben a kulturális kiadások több fő- és alfejezetbe vannak szétterítve, s ebben az Emmi Kulturális Államtitkársága az előirányzatnak alig több mint egyharmadáért felel. Ehhez képest ujjgyakorlat például a cseh, litván vagy akár a görög központi kulturális finanszírozás fölrajzolása, ahol szinte minden egy helyen, a kulturális minisztérium költségvetési fejezetében szerepel. Magyarország 2019-es költségvetésében mintegy száz sorban szereplő, körülbelül 263 milliárd forint minősíthető kulturális előirányzatnak. Rejtve marad a külföldi magyar intézetek ellátmánya (a Balassi Intézet eltűnt a költségvetésből) és csak találgatni lehet, hogy a külhoni magyarokat segítő Bethlen Gábor Alap mintegy 26 milliárdos kiadásából mennyi minősül kulturálisnak. (Precízen és talányosan szerepel viszont a csincsei művelődési ház felújítására szánt 100 millió forint, egy olyan lista 18. tételeként, ahol a Pannon Park közel 16 milliárdja a hetedik tétel.)
A központi költségvetés böngészésével nem fejeződik be a számvetés, sőt: 2019-ben a kormány kulturális kiadásainak mintegy 33 százaléka utólagos kormányhatározatokban öltött testet. A 2018 nyarán elfogadott költségvetés kulturális sorait a kormány 2018 és 2019 során 67 további döntéssel toldotta meg.
A költségvetés és a kormányhatározatok adatait összesítve mintegy 390 milliárd forintot azonosítottunk be 2019. évi központi kulturális közkiadásként. Vélhetően hasonló eredményre jut majd az Eurostat is. Ennek a 390 milliárdnak mintegy harmada tisztán építést vagy felújítást céloz meg. A közismert nagyobb tételek – a Liget a Biodómmal, a Hauszmann-terv, az Operaház és az Iparművészeti Múzeum felújítása, a kastélyprogram, a Nagycirkusz elhelyezése – mellett a zalaegerszegi Mindszenty-központ (múzeum és zarándokközpont) kialakítására szánt 6 milliárd forint ötlik szembe. Rajtuk kívül tucatszám sorakoznak néhány százmilliótól egy-kétmilliárdig terjedő értékű kulturális, egyházi és műemléki beruházások. (Közülük hat valósul meg külföldön, diplomáciai vagy nemzetegyesítési céllal.) Tekintettel arra, hogy a nem elsődlegesen építési célú kulturális finanszírozási tételek, például az intézmények éves előirányzatai is tartalmaznak „felhalmozási” tételt, az összes ráfordításnak kiugróan magas hányada, közel 40 százaléka céloz beruházást.
Gyors reagálású kultúrpolitika
A kulturális támogatás befektetés, amelynek kell, hogy legyen hozama. Ez a haszon széles körben keresendő, gazdaságban, turizmusban, várospolitikában, területfejlesztésben, népjólétben. A társadalompolitika terein a kultúrától az összetartozás és identitás erősítése, hangulatjavítás és lojalitásépítés remélhető. A kulturális politika eszközeit tehát ezek alapján kellene minősíteni – ám a kulturális politikák kritikáját javarészt ágazati sovinizmus jellemzi: kultúrából sosem elég, minél több, annál jobb („legalább addig se iszik”). Alig akad praktikus indikátor arra nézve, hogy milyen kulturális támogatástól remélhető a legjobb hozam, vagy hogy milyen alternatív ráfordítás vinne közelebb a célhoz (már ha az megfogalmazható).
Fontos, nehezen vitatható erény a rugalmasság. Ha a kulturális politikában megvan a szándék arra, hogy túllépjen a status quo megőrzésén, és az intézmények fönntartása mellett módja legyen az új jelenségek fölkarolására. A magyar kulturális politikát három fő vonás jellemzi: nincs terv, ami gúzsba kötné; van mozgósítható tartalék és van szabad fölhasználású keret is. Az arányokat tisztelő, világos jövőképpel bíró, koncepciózus kulturális politika számára ez álomszerű mozgásteret kínál. De sajnos az elfogultan megosztó, kegyúri szeszélyeket kiszolgáló rögtönzésekkel operáló kultúrpolitikának még inkább.
Európában egyedülálló módon Magyarországnak nincs tételes kulturális politikája. Hivatalba lépve, az egymást váltó miniszterek és államtitkárok tartózkodnak a részletes programtól és ütemtervtől. Ez összhangban van a NER gyakorlatával: a Fidesz három országgyűlési választást nyert meg komoly választási program nélkül, és az elmúlt másfél évtizedben a magyarok – Európában egyedüliként – nem részesültek miniszterelnök-jelöltek szemtől szembeni vitájában. Tételes kulturális stratégia híján a döntéshozót nem nyomasztják az abban szereplő ígéretek, célszámok és határidők – de mentesül azok számonkérésétől is. A kulturális politika minősítésének ily módon a pénzügyi intézkedések lesznek a fő indikátorai.
Tény az is, hogy van mozgósítható tartalék – de még milyen! A központi költségvetést megtoldó plusz 33 százalék talán az egyetlen objektív mutató, ami összevethető a többi országgal. Egyetlen más európai kormány gyakorlata sem közelít ehhez az arányhoz (mondjuk az oroszért nem tenném tűzbe a kezemet). Ám ha örülnénk is a kifogyhatatlan tartaléknak, rá kell mutatni, hogy szemben a tárgyévet megelőző nyáron elfogadott költségvetéssel, amely jó előre megjelöli a kereteket, súlypontokat és esélyeket, a kormányhatározatok útján történő finanszírozás rögtönzéseket sejthetően kiszámíthatatlan.
Szabad fölhasználású keretből rögtön kettőt is találunk: a taót követő előirányzatot, és az NKA miniszteri keretét. Korábban nagyítóval kellett keresni a költségvetésben az élő kultúrára költhető szabad forrást, de 2018 egyik utolsó kormányhatározatával megszületett a csodafegyver, a taotámogatást kiváltó 37,4 milliárd forintos előirányzat („előadó-művészeti szervezetek többlettámogatása”). Elvileg jól szabályozott forrás ez, amit ráadásul behatárol a félbeszakadt taoörökség. 2019 végére azonban a kormány levetette ezeket a kötelékeket, amikor taoelőzmény és pályázati kód nélküli kezdeményezéseknek osztott milliárdokat – például a Köves Slomó-féle hitközségi színháznak, Rákosmente Önkormányzatának, az utazó színházat felélesztő Déryné Programnak és másoknak.
A 37 milliárdos taoörökség szerepel a 2020. évi költségvetésben is, de további alakulása még nyitott. Az NKA miniszteri kerete ezzel szemben jól kijárt utat követ. Ez a protekciós kijárást gerjesztő, megkötés nélküli kultúrafinanszírozási nonszensz pár nélkül áll Európában. A miniszteri privát kasszából tavaly 1,75 milliárd forint jutott 344 projektre. A lista egy néprajzos tanulmányra adott 142 ezertől a lovaskultúrát ápoló egyesület 60 milliójáig terjedt. Számos tételét – például a szórakoztatóipari jubileumi koncertek támogatását – aligha vállalná bármelyik szakkollégium. Minderre ráadásul nem a minisztérium saját „fejezeti” forrásából, hanem az NKA szakkollégiumai elől elvett forrásból jut. Alig ment a helyzeten, hogy ez az anomália negyedszázada, kormányokon átívelően létezik. A nemrég létesült „összművészeti programok kollégiuma” is a miniszteri keret segédcsapataként működik, elnézve a kiosztott negyedmilliárd forint 21 kedvezményezettjének listáját. A két keret fele-fele arányban osztozik például azon a 100 millió forinton, amivel a tao utáni forrásból a Kis Virtuózoknak leosztott 74 milliót toldották meg, és amihez a kormány 2020-ra újabb 800 milliót szavazott meg. A projekthez világhírű zenészek társulnak, mások viszont tartózkodnak a minősítéstől.
Mi maradt ki a pénzözönből?
A támogatott új kezdeményezések és újszerű formák az előrevivő megújulások helyett a múltba révülést vagy az idegengyűlöletet is szolgálhatják. Legnagyobb biztonsággal a Nemzeti Kulturális Alap szakkollégiumi pályázataitól remélhető azoknak a kulturális projekteknek a támogatása, amelyek az európai civilizáció lényegét megtestesítő útkereső, divergens és kritikus gondolkodást képviselik a képzőművészettől az irodalmon, múzeumokon, népművészeten át a színházig és a rockig. A 390 milliárdba belefért volna a kereteik megduplázása: valóban, miért nem tesz a kormány még egyet az ötös lottóból eredő minden forinthoz (6–7 milliárd forintról van szó)? Ám a legalább részben konszenzusosan összeálló szakmai grémiumokra bízott alapok helyett a kormány a minisztériumi szobákban elosztott kereteket szaporítja.
Itt érdemes szót ejteni a Magyar Művészeti Akadémiáról. 2019-re az elhelyezésüket szolgáló beruházások zöme révbe ért. Az NKA-val egy szinten levő 9,4 milliárdos költségvetési támogatásuk egészen kicsiny hányadát, 186 millió forintot fordítottak pályázati úton továbbosztásra. Ez kisebb, mint az NKA bármely szakkollégiumáé, és alig több mint a fele annak, amit a Summa Artium Kultúratámogató Magánalap osztott ki az autonóm művészet támogatására. A kiírásra 689 pályázat érkezett, amelyeknek a fele részesült 300 ezer és 1 millió forint közötti támogatásban. Az MMA pályázat erénye, hogy közzéteszik valamennyi pályázót (a nem nyerteseket is), föltüntetve a kért összeget.
A kulturális politikák hagyományos feladata a kulturális szegénység csökkentése, az esélyek közelítése. Illetékes államtitkárként Hoppál Péter a kulturális alapellátást írta zászlajára, Fekete Péter a fehér foltok fölszámolásával indított. Ebből nem sok látszik a statisztikákban. Hallatszik azonban a kulturális ágazat, különösen az alapellátás munkásainak a panasza a siralmas munkakörülményeikre. A sok tízezernyi kulturális közalkalmazott számára húsba vágó közalkalmazotti bértáblát 2008-ban módosították utoljára. A szakképzett könyvtárosok, múzeumi és színház dolgozók zömének a jövedelme az úgynevezett kulturális illetménypótlékkal együtt sem éri el az áruházláncok betanított munkásainak a keresetét. Azok a keretek, amelyek ezt orvosolnák, kimaradtak a finanszírozási bonanzából. A költségvetés hagyományos alapvető összegei 2019-ben alig múlták fölül az évekkel korábbi szintet, sőt, 2020-ban tovább szűkülnek. (Erről lásd táblázatunkat.)
*
A lenyűgöző mértékű növekedés mellett a rendszer két végpontján tehát ínségesek az állapotok. A hagyományos intézményi kereteket szolgáló források nem bővülnek, az autonóm és alternatív csoportosulások kiszolgáltatottsága pedig változatlan. Egyelőre a költségvetési törvényben foglaltak a bizonyosság. Lehet, hogy 2020-ban is egyharmaddal egészítik majd ki a tartalékból rögtönzésszerű kormányhatározatokkal? Esetleg annál is többel? Vajon jut-e a kiegészítő forrás a két szélső pontra: az alapellátásra és a független újítókra? Programok és tervek híján honnan tudhatnánk? Transzparencia terén az Emmi kulturális államtitkársági portálja európai összevetésben alulmúlhatatlan – valóságos információs sivatag például a litván, dán, cseh vagy román minisztériumi honlapokhoz lépest. Ez részben a programnélküliség velejárója: nincs terv, nincs mit kitenni. Pedig milyen jó lenne tudni, hogy mi várható: mikor ki kit győz meg miről és hogyan?
A szerző kultúrakutató, a kelet-európai országok kultúrpolitikáját vizsgáló civil szervezet, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója.
