n A Tocsik-perben hétfőn meghozott elsőfokú ítélet homlokegyenest ellenkezik az ügyben 1999 februárjában kihirdetett, ugyancsak elsőfokú verdikttel.
A két bírói tanács ugyanazon akták alapján eltérően rekonstruálta a történteket. A három évvel ezelőtti indoklás szerint Tocsik Márta megdolgozott a pénzéért; mivel az állami költségvetésnek majd´ 10 milliárd forintot takarított meg, az üzleti életben nem kirívó 10 százalékos sikerdíj járt neki. Csakhogy közben az akkori koalíciós pártok kiszimatolták, hogy buli van, és megbízottjaik arra kényszerítették Tocsikot, hogy általuk megnevezett cégek számláira több száz millió forintot utaljon át. Tocsikot és az ÁPV Rt. munkatársait ezért felmentették, a "pártközeli" vádlottakat viszont elmarasztalták.
A 2002-es változat szerint a jogásznő alkalmazása az ÁPV Rt. szempontjából nem volt ésszerű. Tocsik megbízásának az volt a célja, hogy a jogásznő "közbeiktatásával" pénzt lehessen kihúzni az állam zsebéből. A szálakat a privatizációs szervezet akkori elnöke, Szokai Imre mozgatta, amiben elsősorban az ÁPV volt vezető jogtanácsosa, Liszkai Péter segítette. Szokai ezért most négy és fél, Liszkai három és fél, Tocsik pedig négy évet kapott.
Van azonban közös pont is a két ítéletben: az, hogy a politika ott sertepertélt Tocsik körül. Az a háromszázvalahány millió forint (fiktív számlák ellenében) nagy valószínűséggel nem véletlenül vándorolt azon cégekhez, amelyeket a sajtó (elsőként a HVG) összefüggésbe hozott az akkori koalíciós pártokkal. Boldvai pénztárnok és Budai aktív részvétele azonban - a nyomozás során feltárt adatok alapján - perrendtartásszerűen nem igazolható; ezt 1999-ben figyelmen kívül hagyta a bíróság, 2002-ben nem. Ám ez pusztán annyit jelent, hogy a bíróság a törvényesen beterjesztett vádat nem találta megalapozottnak - márpedig a bíróság más összefüggésben nem foglalkozhat az üggyel.
Írásos indoklás híján egyelőre nem világos, hogy az ítélethozatalkor mekkora súllyal esett latba az a képtelen gazdasági és jogi környezet, amelyben az ÁPV-nek teljesítenie kellett volna az önkormányzatok igényeit. Például az, hogy az 1989/XIII. törvény - amely elrendelte, hogy az állami vállalatok gazdasági társasággá alakulása után ki kell adni az önkormányzatoknaknak a belterületi földek után járó vagyonrészt - betű szerinti teljesítése lehetetlen volt; s hogy e szituációban az alkufolyamat eleve törvénytelen módszer volt-e, vagy a rossz jogszabály miatti kényszerhelyzet feloldására tett kísérlet.
A két ellentétes ítélet most nyilván tovább gyengíti a bírói függetlenségbe vetett hitet, és újabb politikai támadásoknak teszi majd ki az igazságszolgáltatást. Azt a levest, amit a politika főzött, most majd a politika a tőle függetelen hatalmi ág nyakába fogja zúdítani. És ez az igazán nagy baj.
