Mindez nemcsak Ginsburg politikai végakaratával megy szembe, de a republikánusok saját gyakorlatával is: McConnell négy éve, Antonin Scalia főbíró halálát követően a választási évre hivatkozva napirendre sem tűzte a Barack Obama által javasolt utód meghallgatását – pedig akkor nem másfél, hanem még közel nyolc hónap volt hátra a választásokig.
A főbírói helyért folyó csata egy eleve pattanásig feszült pillanatban – az eddig mintegy 200 ezer áldozatot szedő járvány közepette és az egész nyarat végigkísérő antirasszista tüntetéshullámot követően – szakíthatja még jobban ketté Amerikát. A helyzet drámaiságát mutatja, hogy még egyébként visszafogott kommentátorok is aggódnak az amerikai politikai rendszer jövőjéért. Négy éve, Trump megválasztását követően már felmerült a kérdés, hogy veszélybe kerülhet-e Amerikában a liberális demokrácia, és noha az egyértelmű volt, hogy az intézményrendszer önmagában nem jelent garanciát semmire, a demokrácia kivételes önkorrekciós képessége ennek ellenére reményt keltett (lásd: A demokráciában semmi sem végleges, Trump sem lesz az, 444.hu, 2017. január 23.).
Négy év elteltével azonban bebizonyosodott, hogy az amerikai demokrácia sebezhetőbb, mint amilyennek akkor sokan gondoltuk, és a Trump-elnökség által támasztott kihívás – még ha ez sok tekintetben több évtizedes folyamatok betetőződése, azaz Trump inkább tünet, mint előidéző ok – komolyan próbára teheti a demokratikus politikai berendezkedést.
Normák és értékek
Az elmúlt négy év – és különösen az idei nyár – eseményei arra is jobban rávilágítottak, hogy az amerikai demokrácia sosem volt mintaszerű, és a régóta érő történelmi önvizsgálat nélkül elképzelhetetlen egy valóban inkluzív politikai rendszer létrejötte. Trump alatt azonban a meglévő tökéletlen demokratikus hagyományok is megkérdőjeleződtek. Steven Levitsky és Daniel Ziblatt a nagy sikerű A demokráciák halála (How Democracies Die) című könyvükben amellett érvelnek, hogy az amerikai demokrácia védőkorlátait olyan íratlan szabályok, demokratikus normák biztosítják, amelyek a 20. századra kialakították a politikai versengés elfogadott kereteit. Csakhogy az íratlan szabályok egyik jellegzetessége, hogy nincsenek pontosan definiálva – ahogy ezt az amerikai Legfelsőbb Bíróság körüli harc is illusztrálja. Négy éve a republikánusok egy korábban nem létező elvre hivatkoztak, amikor megakadályozták a szavazást Obama jelöltjéről, de most a saját maguk által állított precedenst törnék meg. Közben demokrata oldalról egyre nyíltabban felmerül, hogy Joe Biden győzelme és a szenátus átfordítása esetén kibővítsék a másfél évszázada 9 fős bírói testület tagságát – ami szintén normaszegésként értelmezhető, habár a főbírói létszám nincs az alkotmányban rögzítve.
A normaszegések tehát újabb normaszegéseket generálhatnak, és Levitsky és Ziblatt szerint pont ez vezethet el a demokrácia eróziójához. Kritikusaik szerint azonban egy norma fenntartása önmagában nem lehet cél: az amerikai történelemben sokáig a rabszolgatartás maga is norma volt, a szenátusi obstrukció ma is élő hagyománya pedig eredetileg a szegregáló déli államok érdekeinek védelmét szolgálta. Julia Azari, a wisconsini Marquette University politológusa éppen ezért megkülönbözteti a normák, illetve az azok mögött húzódó értékek megsértését: Franklin D. Roosevelt az elnökség egyik legalapvetőbb, George Washingtonig visszanyúló normáját rúgta fel 1940-ben azzal, hogy harmadik (majd negyedik) ciklusáért is újraindult, ma mégis erre olyan lépésként tekinthetünk, ami egy kritikus pillanatban az egész világban hozzájárult a demokratikus értékek fennmaradásához. (Ezzel együtt a törvényhozás Roosevelt halálát követően alkotmányba foglalta az elnöki mandátum két ciklusra korlátozását.)
Azari szerint azok a normaszegések érdemelnek kitüntetett figyelmet, amelyek kritikus demokratikus értékekkel mennek szembe. Az elnökség tekintetében normák három ilyen csoportját különbözteti meg: az intézmények függetlenségének tiszteletben tartását; a politikai konfliktus és a véleménykülönbségek önálló értékként való kezelését; és az elnöki tisztség elkülönítését a személyes érdekektől. Egyértelmű, hogy Trump négy év alatt mindhárom területen súlyos károkat okozott: az ellene folyó vizsgálat miatt rúgta ki az FBI igazgatóját, kritizálta a bíróságokat, és gyengítette az Egyesült Államok föderális berendezkedését; folyamatosan megkérdőjelezi politikai ellenfelei legitimitását és becsmérli a független sajtót; továbbá privát érdekeltségei alig leplezett módon húznak hasznot a hivatalából. Mindezek kicsúcsosodása volt az, hogy az ország külpolitikáján keresztül próbálta belpolitikai ellenfelét lejáratni – ami végül alkotmányos vádemeléshez is vezetett.
Fékek, de nem ellensúlyok
Az alapértékek megsértése akkor lehet igazán végzetes a demokráciára nézve, ha semmilyen szankcióval nem kell számolni. Trumppal szemben legjobb esetben is csak gyenge ellenállást mutatott az intézményrendszer. Mindez azonban nem az amerikai választókon múlt, akiket a kezdetektől aktivizált az új elnök politikája: a beiktatást követő napon már tömegek vonultak fel a Nők menetén, idén nyáron pedig évtizedek óta nem látott méretű – földrajzi kiterjedtségét tekintve pedig talán példa nélküli – tüntetések zajlottak a rendőri erőszak és a rasszizmus ellen. A felfokozott hangulat rekordrészvételt hozott a félidős választásokon, ahol a demokraták visszahódították a kongresszus alsóházát.
Nancy Pelosi vezetésével a képviselőházi demokraták éltek megszerzett ellenőrző jogköreikkel: nyomást gyakoroltak a költségvetésen keresztül, vizsgálatokat indítottak, és végül vádat is emeltek Donald Trumppal szemben. Az impeachment azonban a republikánus szenátusban lényegében pártvonalak mentén bukott el: McConnellék még ahhoz sem járultak hozzá, hogy a felsőház tanúkat hallgasson meg az elnök elleni perben. A kongresszus ellenőrző ereje tehát erősen korlátozott a politikai polarizáció miatt, ráadásul a körzetek átszabása és a demokrata választók városi és elővárosi koncentrációja miatt a republikánusok eleve előnyből indulnak. Két éve jelentős, közel 9 százalékpontos győzelem kellett a demokratáknak ahhoz, hogy biztos alsóházi többséget szerezzenek, a szenátusban pedig a republikánusok úgy tartották meg a többségüket, hogy összességében szenátoraik csak az amerikaiak kisebbségét képviselik.
Nem volt jobb a helyzet a bíróságokon sem: bár a leglátványosabban az amerikai értékekkel szembemenő javaslatokat (mint a beutazási tilalmak első, egyértelműen muszlimok ellen irányuló változatát) sikerült megállítani, végső soron az igazságszolgáltatás alig gátolta az elnöki hatalmat. A John Roberts vezette Legfelsőbb Bíróság ha ellent is mondott Trumpnak, inkább procedurális szempontok alapján tette, mint értékek szerint, ezáltal lehetőséget teremtve arra, hogy minimális korrekcióval az eredeti szándékhoz nagyon hasonló eredményt hozó elnöki döntések születhessenek. Ráadásul ha Trumpnak sikerül betöltenie a Ginsburg halálával megüresedett helyet, akkor a 9 tagú testület 6 tagját jelölte republikánus elnök – miközben republikánus elnökjelölt az utolsó hét elnökválasztás közül csak egyetlenegyszer, 2004-ben szerzett több szavazatot, mint demokrata ellenfele.
Bár időről időre felröppent a hír, hogy „névtelen hősök” az adminisztráción belül ellenállnak Trumpnak, nem úgy tűnik, hogy az elnök által is gyakorta hivatkozott „mély állam” (deep state) valóban létezne. A végrehajtó hatalom vezető politikai tisztviselői kevés kivétellel a behódolást választották, az pedig különösen ritka, hogy valaki – ahogy James Mattis volt védelmi miniszter tette – elvi nézetkülönbségekre hivatkozva mondjon le. Igaz, a hadseregtől remélheti Trump a legkevésbé az elismerést: amikor látványos katonai demonstrációval akart júniusban a washingtoni tüntetésekre válaszolni, korábbi tábornokok különösen éles hangon ítélték el, de még a jelenlegiek is óvatosan elhatárolódtak az elnöktől.
Aspirációs fasizmus?
A washingtoni Lafayette téri békés tüntetést június elsején azért verte szét a karhatalom, hogy Trump egy templomkertben a Bibliával fotózkodhasson – s ez az elnökség szimbolikus pillanatává vált. Addig lehetett vita arról, hogy Trump vajon valóban az általa sokszor mintaként emlegetett autokratákat akarja követni, vagy csupán a tekintélyelvű politikai vezetők rossz karikatúráját alakítja. Szóltak érvek az utóbbi mellett: Trumpot ugyanis láthatóan hidegen hagyják a szakpolitikai kérdések, minden a kameráknak szól, és a felelősséget inkább eltolja magától, amikor csak lehet – ahogy ez a járvány kezelésében is megnyilvánult. Egy ponton túl azonban ez a megkülönböztetés lényegtelenné válik: ha a döntéseinek és a retorikájának következményeképpen bevándorlócsaládokat szakítanak szét, békés tüntetőket oszlatnak erőszakkal vagy szélsőjobboldali milicisták kapnak vérszemet, akkor mindegy is, hogy ez csak egy beragadt szerep-e egy félrement valóságshow-ban.
Bár a politikatudomány Trump jelenségét elsősorban a populizmus fogalmán keresztül próbálta megragadni, William Connolly politikai teoretikus ehelyett az aspirációs fasizmus kifejezést javasolja. Trump nem náci, írja Connolly, de a tömegek rajongására szomjazva, a hiperagresszív nacionalizmust és a fehér triumfalizmust előtérbe helyezve, az elszámoltathatatlan rendőrségre épülő militarizált rendpártiságot képviselve és politikai ellenfeleit hazugságokkal becsmérelve a fasizmus számos törekvését jeleníti meg retorikájában. Tény, hogy Trump többször kimondta azt, ami eddig kimondatlan maradt: a Republikánus Párt jelen állapotában kizárólag azon az áron maradhat hatalomban, ha akadályokat gördít egyes választói csoportok politikai részvétele elé, és csúcsra járatja a fehér sérelmi politikát. Ezt ma már más republikánusok sem titkolják nagyon: McConnell azzal riogat, hogy egy demokrata győzelem Washington főváros és Puerto Rico államiságához vezetne, ami felborítaná a szenátusi erőviszonyokat. Ezzel implicit módon deklarálja, hogy pártja nem tud semmit kínálni a nem fehér választóknak, és ez indokolja, hogy egyébként velük egyenrangú amerikai állampolgárok ne kaphassanak egyenlő politikai jogokat. (Pedig ennek nem kéne feltétlenül így lennie: Puerto Rico szavazati joggal nem rendelkező kongresszusi delegáltja magát jelenleg is republikánusként határozza meg.)
Ahogyan tényleg meghalnak a demokráciák
Ha egy társadalmi csoport szisztematikusan kiszorul a politikai részvételből, vagy tagjai számára szinte elérhetetlen, hogy képviselve legyenek a hatalom bizonyos rétegeiben, akkor sérül a demokráciának az az alapfeltétele, hogy nincsenek permanens győztesek és vesztesek, ami pedig mérsékelhetné a hatalomváltással járó tétet. A levélszavazatok delegitimálásával Trump már előre megkezdte a választás eredményének hiteltelenítését, ami szoros esetben beláthatatlan útra tereli az amerikai politikai konfliktust. Nem is olyan nehéz elképzelni azt a forgatókönyvet, hogy a vitatott levélszavazatok megítélése a Legfelsőbb Bíróság elé kerül, amely döntésképtelennek bizonyul, vagy éppen a Ginsburg helyére jelölt Barrett bírónő szavazatával jut olyan döntésre, amit aztán a választók jelentős része vagy akár többsége nem fogad el legitimnek.
De nem szükségszerű ez az út: az amerikai történelemben talán először határozottan többséget alkotnak a rasszizmussal szemben álló erők, amit az is mutat, hogy Trump rendpárti retorikája egyelőre visszafele sült el, és a többség inkább úgy véli, hogy az elnök szítja a feszültségeket, Joe Biden pedig jobban kezelné a faji konfliktusokat. Ha ez a koalíció erőteljes győzelmet hoz Bidennek, akkor nincs az a politikai machináció és konfliktusgerjesztés, ami a hatalom átadását megakadályozza. Ebben az esetben akár még arra is remény kínálkozik, hogy Amerika végre egy valódi, etnikailag és fajilag heterogén demokráciává válhasson – ehhez azonban rengeteg munkára és aktivizmusra van szükség, és a siker messze nem garantált. Az intézmények nem védik meg az amerikai demokráciát. A döntés az amerikaiak kezében van.
A szerző az amerikai politika szakértője,
a CEU-n szerzett doktori fokozatot.
