Tudom, változnak az idők, de mégiscsak szokatlan fordulat ez: a Fidesz szorgos munkával elérte, hogy ha rajta múlik – márpedig legesleginkább rajta múlik –, a menekültkérdés szabályozásában és gyakorlatában ma szinte semelyik esetben és szinte semmilyen körülmények között nem érvényesülhetnek az egyetemes emberi jogi normák és nemzetközi szerződések. Ma egy menedékkérőnek sokkal kevesebb az esélye Magyarországon védelmet kapni, mint 1989-ben volt. Azok közül, akik tavaly augusztus óta érkeztek hozzánk, csak páran kaptak menedékjogot. Nikola Gruevszki, a bukott északmacedón miniszterelnök ügye szabályt erősítő kivétel.
Ennek a totális menekültelhárításnak, nevezzük néven: numerus nullusnak a tranzitzónák, azaz a röszkei és tompai konténerbörtönök tán a legförtelmesebb szimbólumai. Ezekről lesz szó most.
Nem rés, nem vár, börtön
A tranzitzónákat a 2015-ös menekültügyi krízis kellős közepén hozta létre a kormányerő. A propaganda azt harsogta, hogy ezek mintegy kapuként szolgálnak majd a határzáron, hiszen elfogadhatatlan, hogy ellenőrizetlenül hömpölyögjön át az országon az „illegális migránsok” tömege. Ez valóban komoly biztonsági kockázat volt, ha nem is annyira nekünk, inkább az európai célországoknak, Németországnak, Svédországnak, Hollandiának. Ezért is volt különösen visszatetsző, hogy miközben a szerb határon már „működő” határzár alatt átkúszó embereket százával ítélték el szegedi bírók egy frissen kreált büntetőjogi kategória, az ún. „határzáras bűncselekmények” miatt, addig a horvát határról a kormány válogatás nélkül, busszal és vasúton szállította az osztrák határra „a súlyos közegészségügyi és terrorkockázatot jelentő migránsok” tízezreit.
A tranzitzónákról már az első nap kiderült: szó sincs arról, hogy kapuk volnának, átjárók a legális belépéshez. Semmi nem volt igaz abból, hogy az ott illedelmesen „zörgetőknek majd megnyittatik”. Az ígért evangéliumi fogadtatás helyett elutasítás és pokoli körülmények várták a szabályos utat választókat. Kevesen tudták, mi történik majd. A Magyar Helsinki Bizottság és a Menedék Egyesület már előre figyelmeztetett: olyan fogvatartási helyeket, köznapi nevükön börtönöket hoz létre a kormányerő – mégpedig nem bűnözőknek, hanem segítséget kérő menedékkérőknek –, ahol nem lesz jelen a jogállam, ahol nem működnek a törvényi garanciák, ahol még a fogva tartás bírói felülvizsgálatának lehetősége sincs meg. A kormány akkoriban előszeretettel beszélt „senki földjén” lévő tranzitzónákról, mintha itt valamiféle csökkentett értékű törvényeknek kellene érvényesülniük. Miközben erről tilinkózott, addig az állam olyan kőkemény szankciókat rendszeresített vélhetően nagy számban védelemre szoruló emberekkel, nőkkel, gyerekekkel, öregekkel, kínzásáldozatokkal szemben, amit még elítélt sorozatgyilkosokkal szemben sem alkalmazhat. Akadályozta az ügyvédek és a kérelmezők kapcsolatfelvételét, a csomagfogadást, nem engedélyezte a látogatást, s legfőképp: miközben a gyakorlatban határozatlan ideig, sokszor hónapokon át tartó elzárásról volt szó, nem biztosította a fogva tartás bírósági felülvizsgálatát. Fontos tudnunk, hogy ezek a tranzitzónák magyar államterületen helyezkednek el, ahogyan a határzár is.
Területen belül
Miközben eleinte ezrek szerettek volna bejutni az országba, az első időszakban naponta 70 embert engedtek be a tranzitzónákba. Aztán ezt a létszámot is tovább faragták, mára heti tíz embernek van lehetősége belépni a konténerlágerbe. Éves szinten ez 520 embert jelent, miközben a „békeévekben”, azaz 2014 előtt is évi 2500–4000 menekülőnek volt lehetősége védelmet kérni. Ennek a megszorításnak semmiféle nyoma nincs a jogszabályokban.
A Belügyminisztérium kapacitásproblémákkal indokolja mindezt, de ma már a két lágerben összesen 150–200 ember lehet, és ennek többszöröse is elférne.
A tranzitzónás ügyeskedés nem hungaricum. Több európai ország próbálkozott vele; leginkább a repterek tranzitjaiban rendeztek be ilyeneket (innen az elnevezés), de 1996 óta több olyan ítélet is született a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), amely ezt a fajta fogva tartást jogellenesnek minősítette. Ehhez képest a magyar állam ma is ragaszkodik ahhoz a fikcióhoz, hogy a hazai tranzitzónák nem fogva tartási helyek. Merthogy „Szerbia felé bármikor el lehet menni”. Ez persze nem valóságos alternatíva, hiszen azzal, hogy a kérelmező visszamegy Szerbiába, végleg le is mond az itteni védelem lehetőségéről. Ráadásul olyan országba kell visszatérnie, méghozzá ez esetben valóban illegálisan, azaz szabálytalanul, ahol korábban nem kapott védelmet, és amely nem számít biztonságosnak a menedékkérőknek, mert csak nagyon kevés eljárást folytatnak le a szerb hatóságok.
A strasbourgi bíróság 2017. március 14-én a magyar tranzitzónákról is kimondta, hogy jogsértően működnek. A Magyar Helsinki Bizottság bangladesi ügyfelei, Ilias és Ahmed az intézmény születése napján, 2015. szeptember 15-én kerültek be oda, és 23 nap után, kényszert alkalmazva penderítették ki őket onnan. Senki nem tudhatja, hogy valóban jogosultak lettek volna menedékjogra, mert nem vizsgálták meg a kérelmüket tisztességes eljárásban.
A strasbourgi törvényszék viszont egyértelművé tette, hogy a tranzitzónás elzárás: fogva tartás, mégpedig jogellenes fogva tartás.
A kérelmezőknek nem volt jogszabályi lehetőségük a raboskodásuk vagy a körülmények miatt bírósághoz fordulni. Márpedig a tranzitzóna nem „területen kívüli”, az állam joghatósága alá esik – tehát ugyanazok a jogok illetik meg az ide elzártakat, mint más helyeken. Szerbiába visszaküldésük is jogellenes volt, és az egész menekültügyi eljárás is több ponton jogot sértett. Ezt a helyzetet a hatóságok eljárási hibái tovább súlyosbították. Önmagában az, hogy a kormány rendeletben nyilvánította Szerbiát biztonságos országnak, még nem elégséges érv a védelem megtagadására és a visszaküldésre, mert a döntésnél figyelembe kellene venni a nemzetközi szervezetek és civil szervezetek jelentéseit is. (A kormány fellebbezett az ítélet ellen, így a strasbourgi bíróság Nagykamarája hoz majd jogerős döntést, reméljük, még az idén.)
Turbósított evolúció
A tranzitzónák négyéves története három korszakra oszlik. Az elsőben a szerencsés családoknak és a szíriaiaknak reális esélyük volt arra, hogy védelmet kapjanak, utóbbiaknak pedig arra, hogy viszonylag gyorsan kikerüljenek. Akkoriban még a Magyar Helsinki Bizottság is kapott engedélyt a körülmények helyszíni vizsgálatára.
A 2017-től induló szabályozás – ezzel kezdődött a második szakasz – a tranzitzónát tette meg a hazai menekültügyi eljárások szinte kizárólagos helyszínévé.
A kérelmezők túlnyomó többségének azóta itt kell kivárnia, hogy ügyében jogerős döntés szülessen. A kivételes eljárásból lett az általános. Amíg nem létezett tranzitzóna, azaz 2015 előtt a legtöbb kérelmező – a hazai hatóságok őszinte örömére – még az eljárás alatt továbbállt Nyugatra, és a beadott kérelmeknek mintegy 10 százalékában adtak csak védelmet. 2017-ben az a fura dolog esett meg, hogy a 4096 menedékkérő közül 1216 fő kapott valamiféle védelmet. A majdnem 30 százalékos elfogadási arány kiugróan magas volt a hazai menekültügy történetében. Egyrészt azért, mert a fogva tartott emberek nem tudtak továbbállni, így az eljárásokat – a hatóságok őszinte sajnálatára – le kellett folytatni. Másrészt pedig azért, mert a tranzitzónák korlátozó gyakorlata, önkényes előzetes szűrése miatt szinte csak gyerekes családoknak vagy más sérülékeny csoportokhoz tartozóknak (tartós betegeknek, idősöknek, kínzásáldozatoknak) van esélyük bejutni az „ígéret földjére” – és őket macerásabb elutasítani. A kérelmezők 83 százaléka amúgy is háborús vagy polgárháborús tűzfészekből, Afganisztánból, Irakból, Szíriából vagy Szomáliából érkezett.
A harmadik korszaknak fazont adó új szabályozás leginkább egy elszólásnak köszönhető. Altusz Kristóf helyettes külügyi államtitkár a Times of Maltának adott interjújában 2018 elején arról beszélt, hogy a kormány „titokban befogadott 1300 menekültet”. A választások előtt fogást kereső ellenzék rárepült a témára, és azzal riogatott, hogy „Orbán suttyomban végrehajtotta a Soros-tervet”. Ez éppúgy sületlenség volt, mint a titkos befogadás.
A számokat mindenki hónapról hónapra követhette, például a Magyar Helsinki Bizottság honlapján. (Akkor még – azóta nagyon nehezen lehet közadatokat kihúzni a menekültügyi hivatalból. Most, 2019 júniusában egyelőre nyoma sincs idei részadatoknak a honlapjukon.)
A Fidesz tavalyi újabb kétharmados győzelme után a menekültügyi szabályozás szigorítása is terítékre került. Módosították az Alaptörvényt és a menedékjogi törvényt, s az új elfogadhatatlansági szabály 2018. július 1-jétől lépett hatályba. Az azóta belépők közül senki sem jogosult arra, hogy részletesen elmondhassa menekülésének történetét és tisztességes eljárásban kivizsgálják azt. A hatóság csak arra kíváncsi, hogy honnan jött, mely országokon át érkezett. Nem mintha máshonnan be lehetne lépni a tranzitzónába, mint Szerbiából – márpedig a kormány az összes balkáni országot biztonságosnak tekinti, tehát a kérelmeket érdemi vizsgálat nélkül utasítják el, és az embereket kiutasítják Szerbiába. Azt tudjuk biztosan, hogy már 2018-ban „mutatkoztak eredmények”, mert mindössze 367 ember kapott valamiféle védelmet, a nagy többségük az év első felében.
Rendeleti szekatúra
A helyzet azonban 2015 óta egy vonatkozásban nem változott semmit: a szerbek nem vesznek vissza semmilyen „távoli külföldit”. (Ennyire biztonságos menekültügyi szempontból déli szomszédunk.) Tehát elvileg, amíg a kiutasított bírja, maradhatna a tranzitzónában. Éppen ezt nem akarják a hazai hatóságok, mert akkor egy idő után még az a veszély fenyegetné őket (a törvények még ma is ezt írják elő), hogy tisztességesen ki kellene vizsgálniuk a kérelmeket. Így hát mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiszekálják a vándorokat. Nem megy könnyen. Ezek a családok nem tehetnek arról, hogy egyetlen állam sem kér belőlük. Évek óta úton vannak, hosszú hónapokig várakoztak a „bebocsáttatásra”, nagyon elszántak, hiszen nem várja őket semmi jó Szerbiában. A tét pedig óriási – vagy kitartanak a legvégsőkig, vagy minden reményük odavész.
De sokan mégis feladják. Így tett az a fiatal afgán nő, aki kiskorú testvérével menekült el hazájából. Szüleit a nagybátyja a szeme láttára gyilkolta meg. A gyilkos rokon a „rendelkezési jogot” is megszerezte a két árva felett, s a lányt kiárusította szexrabszolgának. A testvérpárt a nagynéni mentette ki, majd embercsempészek adták kézről kézre – volt, hogy csak a fiatal nő pénzét akarták, volt, hogy mást is. Szerbiában kellett két éven át várakozniuk, ahol szintén többször megerőszakolták. A magyar tranzitzónába tavaly júliusban jutottak be, de mindkettőjük menedékkérelmét elutasították. Augusztusban visszamentek Szerbiába, mert a magyar hatóságok a tranzitzónában nem voltak hajlandók megvédeni őt a többiektől, és nem különítették el a férfiaktól.
A fenyegetésnél és a félrevezetésnél hatásosabbnak ígérkezett az éheztetés. Tavaly augusztusban a várandós nőkön kívül az összes olyan felnőttől megtagadták az élelmet, akinek elfogadhatatlannak nyilvánították a kérelmét. A hatóságok azt is megakadályozták, hogy az éhezők egyházi és civil szervezetek ételadományaihoz juthassanak. Előfordult, hogy az étkezési időben a gyerekeket elválasztották a szüleiktől, nehogy a családtagok meg tudják osztani az ételt. A Magyar Helsinki Bizottság ekkor a strasbourgi bírósághoz fordult, és fellármázta a nemzetközi közvéleményt. Az EJEB elrendelte, hogy mind a nyolc éheztetettnek azonnal adjanak enni, mivel az élelem megtagadása az embertelen bánásmód tilalmába ütközik. A kormány visszakozott, és ripsz-ropsz megtalálta a módját, hogy az éhezők mégiscsak ehessenek.
Már ekkor jól látszott, hogy azok helyzete nincs rendezve, akik felülvizsgálati kérelmét a bíróság elutasította, de kiutasításukat (leginkább Szerbiába) képtelenség végrehajtani. A Magyar Helsinki Bizottság már tavaly augusztusban arra szólította fel a kormányt, hogy módosítsa a kormányrendeletet, amelyből szándékosan hagyták ki, hogy az olyan külföldieknek is jár az élelmezés, akiknek az idegenrendészeti őrizetük végrehajtásához kötelező tartózkodási helyül jelölik ki a tranzitzónát.
Azóta a strasbourgi bíróságnak, ha jól számolom, tizennégyszer kellett figyelmeztetnie a magyar kormányt elemi kötelességére – arra tudniillik, hogy adjon enni a foglyainak. Ennek ellenére, ha úgy adódik, újra és újra megpróbálkoznak az éheztetéssel. Legutóbb két 60 év körüli afgánnak nem adtak enni három napon át, és ismét a strasbourgi bíróságnak kellett közbelépnie. A házaspár mindkét tagja cukorbeteg. Átvészelték a megpróbáltatásokat, mert felnőtt lányuk is velük van, és neki még van esélye a védelemre, tehát neki jár élelem – és a tranzitzónában is dolgoznak rendes emberek.
A maga nemében páratlan, vagy inkább hátborzongató a kormánynak az az álszent magyarázkodása, hogy azért nem ad enni a rá bízott embereknek, mert azt a saját rendelete nem teszi lehetővé. Az is jól látszik, hogy a hatóságok erős politikai nyomás alatt állnak. Nemrég minden erkölcsi és jogi szabályt áthágva, az éjszaka közepén – miután nem sikerült kiéheztetni a szülőket – két afgán családot, négy felnőttet (köztük egy veszélyeztetett terhes nőt) és hét gyereket zsuppoltak át Szerbiába. Mindez az európai választási kampány napjaiban történt, amikor nyugdíjas kirándulócsoportot vittek a határzárhoz; és Lázár János és Bakondi György éppen a deportálás napjára hirdetett nemzetközi sajtótájékoztatót a tranzitzóna elé – aztán valamiért mégsem tartották meg.
A debreceni gondolat
Debreceni beszédében négy éve jelentette be Orbán Viktor a „numerus nullus” politikáját: „Mi azt akarjuk, hogy ne jöjjenek már többen, és akik itt vannak, pedig menjenek haza.” Az azóta született menekültügyi szabályok, a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” teljességgel indokolhatatlan fenntartása, az országban elfogott külföldiek rendőrállami módszerekkel való átkényszerítése Szerbiába, a bíróságok szerepének korlátozása a menedékjogi eljárásban, a menekültek ellátásának felszámolása ennek a nagy célnak, a hegemón akaratának vannak alárendelve. Sem a célt, sem az eszközöket nem vitathatja senki, mert kiátkozzák mint hazaárulót. A kormány szinte mással sem foglalkozik, a köztársasági elnök aláír, az apparátus végrehajt, a propaganda szolgál, az Alkotmánybíróság nem vizsgálódik, az ombudsman messziről kerüli a témát, az ellenzék lapít. Még leginkább a bíróságok teszik a dolgukat, noha a tér egyre szűkül. S ne gondoljuk, hogy mindez „csupán” a menedékkérők ügye lenne. Az ő esetükben szélesre nyitottak számos olyan alkotmányos kiskaput, amelyek hamarosan használatba kerülhetnek a magyar polgárokkal szemben is. Ilyen például az a jogállamban szokatlan szabályozás, hogy a bíróságnak nincs lehetősége megváltoztatni a menekültügyi hatóság rossz döntését. Hiába látja úgy a bíró, hogy a kérelmező védelmet érdemelne, a hatóságot csak új eljárásra kötelezheti, de nem utasíthatja a helyes döntés meghozatalára. Ez is egy út lehet a „bíróságok jelentette probléma” kiküszöbölésére a hatalomnak.
Meglehet, ma nem annyira egyértelmű a dolog, mint a rákosi országgyűlés idején, 1525-ben volt, amikor nemes egyszerűséggel kimondták, hogy minden lutheránust meg kell égetni – de a magam részéről nem látok lényeges különbséget a menekülőkre vonatkozó mostani rendelkezések és az ötvenes évek kulákjaira kiagyalt rendszabályok között. Igen, finomodnak a módszerek, „lepapírozzák” a tömeges jogfosztást, de az most is látható, hogy elképesztő disznóságokat követnek el egy embercsoporttal szemben. Megfosztják őket szabadságuktól, játszadoznak az egészségükkel, jövőjükkel, elzárják őket a jogérvényesítés lehetőségétől – mindezt valamiféle magasztos nemzeti érdek nevében. Csak arra nincs válasz, hogy mitől jobb az országnak az, ha segítséget kérő és védelemre szoruló embereket sanyargatnak, aláznak és kínoznak meg.
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa.
