Hazánk lakosságának nyilván jelentős része szeretné tudni, hogy miként áll tegnap este óta, az Európai Bizottság új elnökének megválasztása után az Európai Unió, az uniós intézmények és a 2004 óta tagállam Magyarország jelenlegi kormányának értelmetlen, sőt számunkra káros küzdelme.
Meggyőződésem, hogy az Európai Unió elődje, a Közös Piac 1958. januári létrehozása óta a magyarok nagy többsége számára évtizedeken át irigység tárgya volt a közösség tagállamainak gazdasági fejlődése, életszínvonala és a demokratikus jogállam által nyújtott szabadság és életminőség. Személyes sorsom úgy alakult, hogy 1975 tavaszán az akkori állampárt, az MSZMP Központi Bizottságának külügyi osztályára kerültem, ahol a feladatom a kapcsolatok kiépítése volt a nyugati világ szociáldemokrata pártjaival. Az akkori szovjet blokk egyetlen kommunista pártjában sem volt ilyen feladatkör, én viszont 1981 tavaszától részese lettem a hazánk és az Európai Közös Piac közötti megbeszélés-, majd tárgyalássorozatnak, amelynek lezárásaként 1986 őszén Brüsszelben aláírásra került az a megállapodás, amely leépítette a Közös Piac országaiba irányuló és jelentős kemény valuta bevételt biztosító magyar exportot szűk keretek közé szorító „kvótákat” és elindította az ipari együttműködést hazánk és Európa legfejlettebb országai között. A KGST egyetlen tagállama sem jutott ilyen előnyös lehetőségekhez. Ennek a korai kezdésnek volt köszönhető az is, hogy Magyarország, az Antall kormány a rendszerváltás után a korábbi szovjet blokkból elsőként nyújthatta be a csatlakozási kérelmet az Európai Unióhoz. A Horn kormány ugyancsak az elsők között kezdhette meg a csatlakozási tárgyalásokat, amit folytatott az első Orbán kormány, majd a Medgyessy kormány.
2004. május elsején, egy több mint 82 százaléknyi igennel zárult népszavazás után a bővítés első körében csatlakozhattunk a közösséghez. A Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány zökkenőmentesen tudta továbbvinni a folyamatot, a beilleszkedést az uniós intézményrendszerbe.
2010 tavaszától, a második Orbán kormány hivatalba lépését követően azonban megakadt ez az ígéretes folyamat. 2012 tavaszán Orbán Viktor 1848-49-re utalva egyenesen
„szabadságharcot” hirdetett a Magyarországot „gyarmatosítani akaró” Brüsszel,
azaz az Európai Unió ellen. Az Orbán kormány egyre gyakrabban minősítette beavatkozásnak azt, hogy az Európai Bizottság az Alapszerződésben foglalt jogkörével élve és feladatának megfelelően tette szóvá a magyar kormánynak azokat a lépéseit, amelyek sértették az Európai Unió Alapokmányát, a valamennyi tagállamra kötelező normákat és szabályokat. Az Európai Bíróság a panaszoknak az esetek nagy többségében helyt adott. Az Orbán kormányt az Európai Parlament is többször elmarasztalta. Ilyen, vagy ehhez hasonló konfliktusok Magyarországon kívül csak Lengyelországgal fordultak elő.
A magyar gazdasági teljesítmény ugyanakkor nem igazolta vissza az Orbán kormány sikerpropagandájának állításait. Az uniós tagállamok körében példátlan méretű magyarországi korrupció szintén rombolta hazánk megítélését. Összességében az Európai Unió 2004-es bővítésekor az új tagállamok közül az élcsoportba tartozó Magyarország egyre lejjebb csúszott a ranglistán és
egyre több uniós tagállammal vált feszültté a viszonyunk.
2015-től Orbán Viktor egyre nagyobb veszélynek minősítette a Magyarországon csupán átutazni akaró „migránsokat”, de állításait a tények nem támasztották alá, inkább cáfolták. Nemzetközi kapcsolatrendszerünk alakulása is egyre markánsabban jelezte a korábbi években irányunkba tapasztalt rokonszenv csökkenését, növekedett a feszültség hazánk és a régebbi tagállamok között.
Az elmúlt másfél évben Orbán Viktor az őt sokáig elvtelenül védő saját pártcsaládjával, az Európai Néppárttal is egyre inkább szembe került. A korábbi kritikátlan támogatást a kihátrálás váltotta fel. A magyar kormányfő hiába próbált Európa szélsőjobboldali politikusaihoz közeledni, ez inkább növelte az elszigetelődését, semmint csökkentette volna azt.
A Fideszben továbbra is tartja magát az a hit, hogy a magyar kormányfő kiváló érzékkel taktikázik és erősíti kapcsolatait az európai politika egyes szélsőjobboldali személyiségeivel. A közelmúltbeli Európai Parlamenti választásokon azonban nem igazolódtak a szélsőjobboldali pártok és politikusaik várakozásai, egyikükből sem lett Európa új vezetője. Orbán Viktornak a hívei által dicsért „zseniális” megérzései sem működtek. Miután felmérte a holland szocialista politikus, Frans Timmermans növekvő befolyását és esélyeit az Európai Bizottság elnöki posztjának megszerzésére, ijedtében ezúttal rosszul helyezkedett. Nyíltan, de kéretlenül az Angela Merkellel évek óta jó viszonyt ápoló német kereszténydemokrata védelmi minisztert kezdte támogatni, figyelmen kívül hagyva, hogy az Ursula von der Leyen számára fontos célok többsége, így az európai integráció erősítése, hosszabb távon az Európai Egyesült Államok létrehozása, a demokratikus jogállami elvek érvényesítése, valamint a menekültválság humánus kezelése éppen ellentétesek az ő prioritásaival, így a kéretlen támogatással saját korábbi nyilatkozatait tette hiteltelenné. Ráadásul úgy állítja be a helyzetet, mintha az ő támogatásának köszönheti Ursula von der Leyen, hogy ő lett a befutó. Nem tartom valószínűnek, hogy ez a szélkakas magatartás és az övével ellentétes célok szimpatikussá tennék Orbán Viktort van der Leyen számára. Ám attól tartok, hogy az eredményjelző tábla nem csak Magyarország kormányfőjének mutat kedvezőtlen jeleket, de lakosságának is. Az önkormányzati választások közeledtével ezzel kell szembe néznünk.
A szerző Magyarország volt külügyminisztere, az Európai Bizottság volt tagja.
(A kiemelések tőlünk: magyarnarancs.hu)
