Drága Rózsa!
Szombat kora délután van, és ahelyett, hogy dolgozatokat javítanék, amiket még a karácsonyi szünet előtt ki kellene adnom, Neked írok levelet. Kérlek, ne haragudj a tegező formáért, de úgy érzem, kollégák vagyunk. Gondolom, nálatok is a tegeződés járta az iskolában, függetlenül a tanárok életkorától, hiszen mindannyian ugyanazt a felelősséget gyakoroljuk az iskolai osztályokban és az iskolába járó gyerekek tekintetében.
Miért is írok neked? Elsősorban azért, mert el tudnálak képzelni kollégának az én iskolámban. Nálunk ugyanis szerencsére nagyon sokféle tanár van. Szívesen tanítanék veled egy osztályban is. A gimnazista gyerekek benned egy rendszeres, pontos, naponta kiszámíthatóan tanító és a számonkérést igen komoly dolognak tekintő tanárt láthatnának, akivel a nyelvtanulás kemény munka. Tisztelnék szigorodat, és azt, hogy mindenáron szereted őket, és az ő érdekükben vagy olykor rendíthetetlen.
Velem is ellennének ugyanezek a gyerekek. Követelni én is szoktam, de valahogy kiszámíthatatlanabb vagyok nálad. Sokszor előfordul velem például (egyéb rossz tulajdonságaimról most ne essen szó), hogy a tananyag vagy a tankönyv apropóján vállalkozásba, netán újításba kezdek. A minap is, képzeld, mi történt velem. A tankönyv – ami talán nincs is a hivatalos tankönyvlistán, mert már túlzottan haladó szintű, és talán más okokból sem – szofisztikált, személyiségeket leíró jelzőket (bocsánat: mellékneveket) tanít a harmadik fejezetben, amit egy vékony kerettörténetbe helyez, hogy emészthető legyen. Természetesen a minimum 30, személyiségeket leíró melléknevet simán be is lehetne vágatni egyik óráról a másikra. Ehelyett van egy vékonyka szövegkörnyezet, amelyben tíz ember magát jellemezve jelentkezik (innen a melléknevek) egy televíziós valóságshow-ba, nevezetesen a Nagy Testvérbe (Big Brother). A gyerekeket (16-17 évesek) nemcsak arra kértem, hogy ők is vegyenek részt a válogatásban, vegyenek fel különféle szemszögeket. Ennél tovább mentem. Megkerestem egy valódi jelentkezési lapot (legalább hat oldal, és a megfelelő angol tévécsatorna eredeti show-jához készült), amelynek részletes és elborzasztó kérdéseire többségében nem nyilvános személyes adatokkal, személyes élményekkel, megtörtént eseményekkel kell felelni, hogy elkészíthető legyen a jelentkező pszichológiai és szociális profilja. Ezt a kérdőívet is feldolgoztuk (a módszertani részletekkel most nem fárasztanálak, de szívesen elmesélem, ha szeretnéd). Azt hiszem, hogy nemcsak a diákjaim nyelvtudását építettem, de hozzájárultam világismeretükhöz, erkölcsi nevelésükhöz, kritikai érzékük fejlesztéséhez.
És bizony még tovább mentem. A show-műsor címének apropóján elővettem George Orwell 1984 című, világhírű negatív utópiáját (reméljük, hogy valóban az), és elolvastuk közösen az első fejezet néhány alapvető részletét a szép új világ (ez itt nem egy másik, hasonlóan híres mű címe) intézményrendszeréről és az ember feladatáról. Megismerték nemcsak az új intézmények neveit, de az Újbeszéd néhány alapvető fogalmát.
Emlékeztetőül néhány sort idéznék abból, amit az órán természetesen angolul olvastunk.
„Onnan, ahol Winston állt, éppen el lehetett olvasni a Párt három jelmondatát, amely díszes betűkből volt kirakva az épület fehér homlokzatára:
A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ.”
Szóval ezekről a dolgokról is beszélgettünk, természetesen kizárólag a szövegre szorítkozva.
Nehezen tudnám eldönteni, hogy az, amivel két órán keresztül is foglalkoztunk, a diákok tudását és/vagy kompetenciáját fejlesztette-e. De erre majd még visszatérek.
Sajnos – mint már említettem – sokszor nem vagyok elég fegyelmezett, és kitérőket teszek a tankönyvből. Saját anyagokat is szoktam készíteni, nem is mondanám meg, hogy milyen modern technikai eszközökkel, mert még kikapnának ezek az eszközök, és a gyerekek is meglátnák, milyen volt a géprombolók indulata a legújabb kor hajnalán.
Persze igyekszem tanári kompetenciáimat is használni, és úgy érzem, hogy olykor versenyképes vagyok a nyomtatott tananyagokkal is. Lehet persze, hogy el kell majd bizonytalanítanom magam, ha a jövőben az ilyesmi nem fér bele a tartalmilag szabályozott, folyamatában ellenőrzött tantervekbe. (Tudom, hogy a fránya kimeneti szabályozás, ami méréseken keresztül jelez vissza, és készteti/kényszeríti esetleg a tanárt a jó tudás, ismeret, készségek megszerzésének segítésére, nem a te kedvenced. Bizonyos tekintetben meg is értem, hiszen így térben és időben nehezebb „a mindenki” ellenőrzése. Lehet, hogy csak évente vagy kétévente derül ki, hogy a gyermeket nem megfelelően nevelték és okították. Jobb, ha naponta világos, mi is a kötelező penzum. Csak bírják az ellenőrök! E tekintetben egy kicsit aggódom, de remélem, megoldjátok.)
Az igazat megvallva, én veled mintegy egyidős vagyok, tehát emlékszem még azokra az időkre, amikor tanmenetet szignáltunk mind a 120–140 órára szeptember elsején. Nem mintha sűrűn használtuk volna, de minden év elején izgatottan vártuk, hogy drága munkaközösség-vezetőnk a géppel írt másolati példányokat mosolyogva elénk tegye, hogy aztán a következő év szeptember elsejéig békésen lapuljanak a vezetői íróasztal valamelyik fiókjában, hacsak nem jött közbe valamiféle külső látogatás.
De másról is szeretnék veled, legalább így, e levél keretében eszmét cserélni. A minap láttalak nyilatkozni az egyik televíziós csatornán, és rádöbbenhettem, hogy valódi pozitív tanáregyéniség vagy. Amikor a főszerkesztő asszony arról érdeklődött, hogy milyen érzésekkel tölt el az a tény, hogy egy közvélemény-kutatásban a népszerűségi indexen nagyon, de nagyon hátul szerepelsz, te rögtön azt tudtad mondani, hogy ezt igazi fejlődésnek tekinted, hiszen korábban egyáltalán nem szerepeltél még ezen a dicsőségtáblán, és e korábbi állapothoz képest – mindenki számára világosan látható és érthető módon – előreléptél.
Ebben a beszélgetős műsorban más is megfogott. Azt mondtad, hogy a szervezeti átalakítások fő szabálya a nagy átalakításoknál, amelyeknek nemsokára mindannyian részesei lehetünk, hogy a korábbi erősségeket meg kell őrizni, azokra kell alapozni a jövőt. És a magyar pedagógia ezertizenöt évének (sic!), az elért sikereknek egyik alapja a normativitás. A szívemből szóltál. Elgondolkozva ezen a nagyszerű állításon, azon tűnődtem, hogy ezt te egy vezetéstudományi tankönyvből tanultad meg, vagy a megszerzett kompetenciád része-e, és hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. És lassan rájöttem, hogy e tekintetben nem tudok döntést hozni.
Amikor pedig visszaszámoltam az ezertizenöt évet, 2011–1015=996, egy pillanatra a szívverésem is megállt, majd pír öntötte el az arcomat. Rögtön tudnom kellett volna: „pro stabilitate regni nostri” („királyságunk megszilárdításáért”)… Ez szerepel a Pannónia hegyén álló Szent Márton-monostor királyi alapítólevelében, amely visszautal arra is, hogy Géza fejedelem hívta be a bencés szerzeteseket, 996 körül. Számolás nélkül is azonnal tudnom kellett volna, hogy mi a jelentése az 1015 évnek. Annyira elszégyelltem magam, hogy nem kapásból jöttem rá, mire is gondolsz, hogy újra elolvastam az alapítólevél fordítását. Rátekintettem az alábbi passzusra is, ami szintén része a mai Pannonhalmi Bencés Apátság alapítólevelének (még ha tudjuk is, hogy későbbi betoldások is szerepelnek benne a XI. századból):
„…legyen a monostor minden zaklatástól mentes, és legyen a szerzeteseknek joguk bármelyik apátjuk eltávozása után nyugodtan másikat választani, és tetszésük szerint bármely püspökkel felszenteltetni, valamint legyen szabad nekik akármely helyen bármelyik püspöktől a rendeket felvenniük.”
És igyekeztem mélyen elgondolkodni arról, hogy mi is ennek a passzusnak a lehetséges értelmezése.
De őszintén, túl kicsinek érzem magam ahhoz, hogy szó szerint merészeljem értelmezni a szöveget, és egyfajta szabadság és autonómia biztosítékát olvassam ki az uralkodói szövegből. Jó lenne, ha az értelmezésben tudós segítséget kaphatnék a te közvetítésedben.
Kollegiális üdvözlettel
Mariann
