És tényleg. Ami a nyár végén még csak sejthető volt, mára bizonyossá vált: Oroszországban egy korszak lezárult. Nem csupán az állam pénzügyi összeroppanása következett be tudniillik, de a politikai és gazdasági elit nyugatos csoportjai is háttérbe szorultak. Minden jel szerint hosszú időre. Ez persze nem jelenti szükségszerűen azt, hogy Oroszország éles külpolitikai fordulatot vett volna, vagy akár egy ilyen fordulat feltétlenül bekövetkeznék. Az azonban bizonyos, hogy a külső pénzügyi források elapadásával még inkább leértékelődnek Moszkva számára a korábbi nyugati kapcsolatai. És ami talán még ennél is fontosabb: ismét a bizonytalan jövőbe vész az az 1997-ben még reálisnak tetsző politikai perspektíva, amely szerint lehetséges Oroszország 10-15 éven belüli visszaillesztése a fejlett világ gazdasági és politikai szövetébe. Erre a fordulatra, úgy tűnik, még hosszú ideig várnunk kell.
A nagy pofa
1997 első felében még minden másképp festett. Mind a belső, mind a külső körülmények azt sugallták: úrrá lehet lenni a súlyos helyzeten, annak ellenére, hogy az állam már akkor is igen nehezen tudta előteremteni külső és belső adósságainak, valamint a közfeladatok finanszírozásának fedezetét. A központi költségvetés már a 90-es évek derekán sem volt képes a GDP 10-12 százalékánál többet beszedni. A gondokat csak tetézte, hogy az orosz gazdaság összteljesítménye az évtized első felében drámai gyorsasággal szűkült. Hiába adták már 1995 végére az orosz gazdaság nagyobbik részét magánkézbe, a privatizáció nem gyújtotta be a gazdaság motorját. Ráadásul az állam 1997-ig úgy bonyolította a privatizációt, hogy abból a központi költségvetésnek jelentős bevételei nem származtak. Komoly bajok voltak az új tulajdonosi osztály adófegyelmével is. A Kirijenko-kormány 1998 nyarán nyilvánosságra hozott válságkezelő programja szerint az orosz társadalom legtehetősebb csoportja adókötelezettségének csak töredékét hajlandó befizetni. Sőt az évtized talán legnehezebben felmérhető jelenségét produkálva, több száz milliárd dollárt vitt ki illegálisan az országból. A kisíbolt magánvagyon - a szakértői becslések többsége szerint - legalább duplája a teljes orosz külföldi államadósságnak.
Ilyen körülmények között próbált a költségvetés állapotán javítani a kormányba 1997 tavaszán visszatérő Anatolij Csubajsz és az első ízben fontos kormányzati posztot elnyerő Borisz Nyemcov. A Csubajsz-Nyemcov reformpáros államapparátust fegyelmező, költségvetést racionalizáló és számos ponton azt megkurtító politikája azonban több fronton is éles ellenállásba ütközött. A kártyák leosztása politikai értelemben sem volt szerencsés. A "szabályok" átszabását, a rendteremtés feladatát épp az a Csubajsz vállalta magára, aki korábbi kormányzati tevékenységével maga is jelentős részben hozzájárult a súlyos helyzet kialakulásához. A reformtandem pontosan érzékelte azt, hogy a kormány nem halogathatja tovább a költségvetés belső arányainak átszabását és a költségvetési fegyelem kikényszerítését. Mint ahogy tisztában voltak azzal is, hogy a NATO-bővítés körüli diskurzus Oroszországot tényleges kondíciójánál jóval kedvezőbb alkupozícióba emelte, és ezt a helyzetet súlyos hiba lenne nem kihasználni. A NATO-bővítés körüli többszintű tárgyalássorozat Moszkvában azt a benyomást keltette, hogy Oroszországgal komolyan számolnak. A bővítés tudomásulvételéért cserébe az orosz politikusoknak sikerült elérniük, hogy a G7 csoport - moszkvai szóhasználat szerint - politikai nyolcakká bővült, és hogy ígéretet kaptak az állami hitelezők Párizsi Klubjába való felvételre meg a Világkereskedelmi Szervezetbe történő 1998. végi bebocsátásra. 1997 első felében még minden azt sugallta, hogy a világ befogadja a külvilággal megegyezni és együttműködni kész Oroszországot. Moszkva politikai és gazdasági jövője ekkor még olyannyira ígéretesnek tűnt, hogy nemcsak az orosz kormány, de az IMF is biztosra vette: 1997 Oroszországban az évtized első gazdasági növekedését produkáló esztendeje lesz. Még a Valutaalap év eleji prognózisa is azzal számolt, hogy a GDP-növekedés 2-3 százalék közt alakul majd.
A nagy pofára esés
Annál nagyobb volt aztán az általános csodálkozás, amikor Oroszország homloka az idén nyáron nagyot koppant a nemzetközi táncparketten. Ebben az Oroszországon kívüli kedvezőtlen fejleményeken túl jelentős, ha nem épp döntő szerepet játszott az oligarchikus csoportok közt 1997 nyarán kitört háború. Az oroszországi privatizáció történetének mindmáig legnagyobb tétele körül kirobbant konfliktus magával rántotta a kormány kulcsszereplőit is.
1997 októberében a délkelet-ázsiai fejlemények nyomán az orosz pénz- és tőkepiacokra zúduló első támadással egy politikai és erkölcsi értelemben egyaránt utat vesztett és lebénított kormánynak kell szembeszállnia. Az 1998-as esztendő az októberi kihívás megismétlődésével kezdődik. Az állampapírpiac és a tőzsde ismét óriási nyomás alá kerül. A központi bank sorozatos intervenciói nyugtalanító ütemben kezdik fogyasztani a jegybank valutatartalékait. Közben az elnök egészségi állapota újra és újra politikai témává lesz. Az egyre gyakrabban gyógykezelésre vonuló elnök nyugtalanul szemléli, hogy lojalitásáról híres miniszterelnöke távollétében önálló politikai tényezőként kezd viselkedni. Az impulzív Jelcint a kormány tehetetlensége és miniszterelnökének feltűnő önállósodása cselekvésre készteti: március végén fölmenti Viktor Csernomirgyint. Az elnök, talán az 1992-es Gajdar-kormány iránti nosztalgiából, egy hasonlóképpen fiatal és politikai értelemben ismeretlen kormánytagot bíz meg az új kabinet összeállításával. Néhány nappal később az is kiderül, hogy Szergej Kirijenko Jelcin végleges jelöltje a kormányfői posztra. Kirijenko jelölését feltehetően támogatták az elnök tanácsadói is, sőt valószínűleg épp ők ajánlhatták az ifjú Szergejt az elnök figyelmébe. A politikailag gyenge miniszterelnök ugyanis látványosan fölértékelhetné az elnöki hivatal jelentőségét, és visszaemelhetné az elnök körüli intézmények hierarchiájának csúcsára. És nyilván az agg Jelcinnek is imponált a fiatal, energikus, világos beszédű technokrata, aki aligha válhatott volna riválisává. Csak éppen arról feledkezett meg az elnök, hogy - szemben ´92-vel - ma már képtelen politikai védernyőt vonni fiatal miniszterelnöke fölé. Enélkül pedig aligha lehetett esélye az állam pénzügyi helyzetét rendezni próbáló Kirijenkónak.
Ne hergelj, Szergej!
A duma a harmadik körben elfogadta Kirijenko kormányfői kinevezését, ám válságkezelő programját mindvégig elutasította. A program parlamenti jóváhagyása nélkül viszont a valutaalap tagadta meg az Oroszországnak ítélt hitel soros részleteinek átutalását. Mindeközben, még májusban, az orosz pénz- és tőkepiacok ismét kritikus helyzetbe kerültek. A befektetők mind hisztérikusabban próbáltak szabadulni részvényeiktől és állampapírjaiktól. Kiváltképp az utóbbiak piacán kialakult kritikus helyzet érintette érzékenyen a pénzügyi kormányzatot. A költségvetés ugyanis 1995 végétől próbálta krónikus hiányát rövid lejáratú állampapírok révén áthidalni. A kincstárjegyekben vállalt kötelezettségek ezen idő alatt aggasztó ütemben halmozódtak fel, ráadásul kisvártatva már nem a költségvetés hiányának betömését szolgálták, hanem a lejárt papírok visszafizetését fedezték. Az állami piramisjáték 1998 augusztusára 70 milliárd dollárnyi tartozást halmozott fel. Ami önmagában még nem lett volna katasztrófa, ha a refinanszírozás üteme nem sűrűsödött volna be oly drámaian. A nyár végére a visszafizetések költségei havi 6 milliárd dollárra szöktek fel, miközben az állam adó- és vámbevételei 2-2,5 milliárd dollár körül alakultak. Amikor a duma ennek ellenére nem volt hajlandó a válságkezelő programot elfogadni, és ezzel reménytelenné vált az IMF-hitelek újabb csomagjának megérkezése, a Kirijenko-kormány augusztus 17-én föltartotta kezét, és bejelentette: képtelen az állampapírokban vállalt kötelezettségeinek teljesítésére.
A döntés váratlan és sokkoló volt. És ha voltak is az oroszországi pénzvilágnak olyan szereplői, akik már a bejelentés előtt tudomást szereztek a készülő akcióról, az augusztusi válság idején jó néhány komoly pénzügyi kapcsolatokkal rendelkező bank a csőd szélére sodródott. Hamarosan az is kiderült, hogy gyengélkedésükben nem az állampapírpiac összeomlása játszotta a döntő szerepet, még ha folyamatosan ezt a benyomást próbálták is kelteni. A bankrendszer válsága az államcsőd bejelentése nélkül is bekövetkezett volna.
A Kirijenko-kormány augusztus 17-i bejelentése előrevetítette a kabinet politikai bukását. A kormányfő menesztésére egy hetet kellett várni. Jelcin, némiképp megbánva Csernomirgyin elhamarkodott tavaszi felmentését, ismét egykori miniszterelnökét kérte fel e posztra. Oroszország megint heteket töltött el az új kormányfő jóváhagyása körüli hercehurcával, miközben feladatok hosszú sora várt gyors megoldásra. Csernomirgyin - némi meglepetésre - sem az első, sem a második körben nem kapta meg a duma támogatását. Jelcin ekkor kénytelen volt engedni: a terebélyesedő válság nyomán az erőviszonyok számára kedvezőtlenebbé váltak. Új jelöltet állított: Jevgenyij Primakovval sikerült legalább a politikai helyzetet stabilizálni.
Tiszta kép
Az új kormányfő legfontosabb feladatának a társadalmi béke megőrzését tekinti. Az azonban továbbra sem világos, hogy ezt milyen gazdaságpolitikával kívánja elérni. Az "arccal a reálgazdaság felé" retorikája a gyakorlatban nehezen egyeztethető össze a társadalmi békét szolgáló szociális ígéretek teljesítésével. A fizetések és nyugdíjak kifizetésére továbbra is csak egy eszköz kínálkozik: a bankóprés. A pénzkibocsátás viszont, a gaz, imád inflációt gerjeszteni: márpedig ha a pénzromlás meghaladja az évi 70-80 százalékos szintet, aligha fog bárki is a reálszférába fektetni. A körön ellenkező irányban még kevésbé lehet közlekedni: vajon türelemmel kivárják-e a szegény oroszok, míg a szigorú pénzpolitika nyomán megjön a gazdag oroszok befektetési kedve, s annak jótékony hatásai nyomán eljő az általános fellendülés és jólét?
Ráadásul novemberre még az is kiderült, hogy Moszkva külső államadósságának törlesztésére is képtelen. Hiába történt meg 1996-ban a Szovjetunió után örökölt adósság átütemezése, az újabb, immár Oroszország által felvett hitelek visszafizetésének átcsoportosítása is elkerülhetetlen.
A kép tiszta és elkeserítő. Vagy inkább majdnem tiszta. Egy mozzanat hiányzik belőle, ám ez a hiányzó mozzanat elbizonytalanít minden prognózist. A lakosság tűrőképességéről aligha tud bárki is megbízható adatokkal és elemzéssel szolgálni. Mégis úgy tűnik, egyelőre fölösleges lenne a lakosság elégedetlenségét dramatizálni. Az utóbbi években a politikai osztálytól magára hagyott lakosság számos túlélési technikát fejlesztett ki. Némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy az augusztusi pénzügyi csőd a lakosság jelentős csoportjait eddig csak áttételesen érintette. Mindazonáltal aligha lehet látni és pontosan meghúzni a határt, amin túl a közfeladatait nem teljesítő állam önmaga válik az indulatok elszabadítójává. Az orosz rejtvény továbbra is megoldatlan.
Sz. Bíró Zoltán
Oroszország és Belorusszia
Vissza a feladóhoz
Az orosz és a belorusz elnök által december végén aláírt közös nyilatkozattal harmadik fejezetéhez ért Moszkva és Minszk közeledésének közelmúltbeli története. Az első lépés még 1996 tavaszán történt: az oroszországi elnökválasztási kampányban Jelcin és Lukasenko akkori megállapodása a két állam új típusú szövetségét, a Szuverén Államok Közösségét teremtette meg. A dokumentum politikai és gazdasági elemeket egyaránt tartalmazott. A következő fontos lépésre egy évvel később került sor. Az 1997 májusában aláírt újabb dokumentum már egyenesen egy orosz-fehérorosz "szövetséget" hozott létre. Az unió "alapszabályzata" körül Moszkvában éles politikai küzdelem bontakozott ki. Az akkor még meghatározó pozícióban lévő liberális tábor a szövetség kölségeit pazarlóan magasnak ítélte, amelyek veszélyeztethették volna az orosz gazdaság konszolidálását, és kockázatot látott abban is, hogy Belorusszia egy olyan periódusban kapcsolódna Oroszországhoz, amikor annak belső föderális viszonyai még törékenyek. A moszkvai liberálisokat Lukasenko belorusz elnök autoriter politikai stílusa is nyugtalanította, bár erről már akkor elhangzott néhány önfelmentő érv. Szergej Karaganov, a tekintélyes moszkvai külpolitikai elemző például a német egyesítéssel vont párhuzamot, mondván, Kohl sem Honeckerrel "egyesült". A német egység kialakításakor nyilvánvaló volt, állította Szergej, hogy Nyugat-Németország fogja magához "civilizálni" a keleti területeket; miként most Moszkva tölti be Bonn szerepét. A liberális tábor ebben egyáltalán nem volt biztos: attól tartottak, hogy Minszk és Moszkva szövetsége az egyesített állam elnöki posztjának elnyerése felé nyitja meg Lukasenko előtt az utat. Más csoportok viszont, mindenekelőtt a baloldali ellenzék, határozottan kiálltak a szövetségkötés mellett. Az unió támogatóinak "erős Oroszországot" hirdető retorikájával talán még a kommunistáknál is nyersebben élt Jurij Luzskov moszkvai polgármester.
A hatalmon lévő csoportok többsége azonban a bizonytalan, birodalmi aspirációkat sejtető politikai előnyöknél fontosabbnak tartotta a közeledésből nyerhető gazdasági hasznot. A szövetség kiváltképp az energia-lobby számára kínált és kínál ma is közvetlen előnyöket. Oroszországé ugyanis a nyugat-európai gázpiac 20 százaléka, ezért Moszkva nyilvánvaló érdeke a belorusz szárazföldi folyosó ellenőrzése, különösen akkor, amikor Ukrajna politikai jövője felettébb bizonytalan.
Azt, hogy Belorusszia milyen fontos Moszkva számára, Lukasenko elnök is világosan látja, és leleményesen használja ki Oroszország nagy szükségét. Lukasenko 1996-ban kétszer is elérte, hogy Moszkva lenullázza a belorusz tartozásokat, 1997-ben ez lényegében megismétlődött. Minszkben azzal is tisztában vannak, hogy a moszkvai politikai elit egy részének Belorusszia nem pusztán a külvilággal való gazdasági kapcsolattartás lehetőségét jelenti. A szövetséges Belorusszia e felfogás szerint Oroszország elszigetelhetetlenségének szimbóluma. Minszkre azért van szükség, hogy ne képződhessék a balti államok és a fekete-tengeri térség közti sávban egy Moszkvával szemben barátságtalan zóna. Eszerint a Minszkkel kötött szövetség Oroszország stratégiai elszigetelésének meghiúsulását is jelenti. Ez a fajta "geopolitikai" érvelés 1997-ben még nem vert nagy visszhangot, ma azonban, fél évvel az orosz állam pénzügyi összeomlása után, már más a helyzet. Azok a nyugatos csoportok, amelyek 1997 májusában még képesek voltak kikényszeríteni az uniós "alapszabályzat" eredeti változatának felülvizsgálatát, és ezzel blokkolták a közeledési folyamatot, már nem sok kását esznek meg a hatalom asztalánál. A moszkvai államcsőd utáni belpolitikai helyzetben senki nem kap szívdobogást a Minszkben uralkodó politikai stílustól, a belorusz gazdaság állapotától, várható magas szanálási költségeitől vagy az egyesülés nemzetközi megítélésétől. Úgy tűnik, a periféria felé sodródó Oroszország megpróbál megragadni minden olyan lehetőséget, amellyel legalább önmaga előtt bizonyíthatja: vannak még szövetségesei, kiaknázatlan tartalékai.
- szbz -
