Szombaton tartotta a Vigadóban (tán mert a Búsuló Juhászban esküvő volt) soros - háromévente esedékes - közgyűlését a Magyar Írószövetség. Az összejövetelen rendkívüli esemény nem történt. Egyéb sem, mintha mi sem. Hagyján, de még ők sem, szóval gyér érdeklődés mellett, a tétova helykeresés jegyében, finoman szólva is.
Durvábban: öregfiúk egykapuzása folyt egy tét nélküli meccsen.
Részletezve: a most leköszönt és magát újra jelöltető elnök maga is beismerte, hogy a társulat fiatalításra szorul. Számára ez tűnik a jövő (milyen jövő, azt mikor tartják?) legfontosabb feladatának. Szó, ami szó, a most megjelent háromszázvalahány (az ezervalahányból) fő átlagéletkora ötven fölött maradt (az IQ-t most hagyjuk).
Egykapuzás: nemhogy fiatal, de urbánus sem nagyon akadt a megjelentek között. Pedig efféle népségnek valahol kéne lennie, hisz Tornai felszólaló, úgy is mint elnökségi tag (exelnök, az Egy mondat a szabadságról című honfidal költője), egyenesen kormányszintű feladatnak nevezte megregulázásukat.
Tét nélküli: a Tornai-féle gondolat(?)menet szerves része, hát győztünk, miénk a vár, tiétek a lekvár. Majd a mi (ti. az övék) kormányunk helyre rakja a dolgokat. Adja a lét, és helytáll a kinevezések frontján is. A lé jönni fog, nem más, mint a kultuszminiszter ígérte ezt meg. A kultúrharc meg van nyerve, ideje vón kaszálni. Tényleg, mint szenvedélyes félkarúrabló-játékos a kotonautomata előtt, "most szálljak ki, mikor nyerésben vagyok"?
Közben meg a hangzatos rizsa, lennénk bár, minden magyar írástudó otthona, támogatjuk a határon kívülieket, az árvízkárosultakat, külön szekciót nyitunk a diszlexiásoknak, bevetjük babérral a parlagot, javítunk az érdekvédelem hiányosságain. Még József Attilát is átvisszük a temető munkásmozgalmi fertályáról a rendes halottak közé.
Szavak, szavak, még szép, ahhoz értenek az írók.
De ez a szövetségesdi valahogy nem megyen.
