Bojtár Endre: Néhány szó a mai magyar irodalomról

publikálva
1998/47. (11. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az a lehetetlen feladatom lévén, hogy néhány perc alatt képet adjak önöknek a mai magyar irodalomról, először is azt kell hangsúlyoznom, hogy szkeptikus vagyok az irodalom mindenfajta nemzeti - magyar, szlovén vagy bármilyen - csoportosításával szemben: az irodalom egyéni, nem pedig csapatsport. Másodszor arra szeretném önöket figyelmeztetni, hogy ez az én nagyon töredékes és hiányos képem lesz. Ami egyrészt jó, mert abból fakad, hogy Magyarország 1989 óta szabad, és nincs hivatalos, államilag kötelező kép. Például az az egyetlen színvonalas és mindenfajta ideológiai kényszer nélkül írt összefoglalás a magyar irodalom 1945 utáni történetéről, amelyik 1993-ban jelent meg, több, nemzetközileg is elismert írónknak még a nevét sem említi. A ránk szakadt szabadságnak van azonban árnyékos oldala is: a szabadság tanácstalanságot szült, s az egyetlen központi olvasat helyébe nem a nyilvánosságban kialakuló különféle társadalmi olvasatok pluralizmusa, hanem a magánolvasatok káosza, vagy még pontosabban: zavarba ejtő csendje lépett. Úgy is mondhatnám, hogy irodalom van, irodalmi kontextus azonban nincs, vagy rendkívül hiányos, töredezett. Amennyire tudom, ez a helyzet régiónkban általános, sőt egyesek szerint nemcsak itt, hanem Nyugaton is: a demokráciák normális állapota, ahol az irodalom magánüggyé vált. A magyar szellemi életet ezenfelül még külön megterheli az a két háború közötti időből örökölt megosztottság, amely külföldiek szemében érthetetlenül nevetséges: népiek és urbánusok ellentéte, amely a szocializmus idején elfojtódott, hogy aztán leplezetlen élességgel törjön elő a rendszerváltás után. 1990 őszén a liberális Esterházy Péter, aki rendszeresen megjelent a népiek folyóiratában, a Hitelben, megszüntette rovatát, mert a folyóiratban a főszerkesztő, a népiek vezére, a költő Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének későbbi elnöke, antiszemita esszét publikált. A két, egymás műveit nem nagyon olvasó tábornak külön folyóiratai és kiadói vannak, újabban külön írószövetségei is, s csak nagyon kevesen vannak, akik bejáratosak mindkét táborba, vagy egyikbe se tartoznak. (Ez alól csak a vidéki folyóiratok képeznek kivételt, amelyek majd mindegyike kénytelen felülemelkedni e megosztottságon, például a kitűnő győri Műhely is, amelynek szerkesztője Villányi László.) A frontok hol megmerevednek, hol ki-kitör a Kulturkampf, attól is függően, hogy melyik tábor éppen milyen támogatást kap a politikától.

A mai magyar irodalomról három szempontból lehet beszélni: külső körülményeiről, magukról a művekről és végül azok nemzetközi ismertségéről.

A külső körülmények lassan a demokráciákban szokásos állapotra állnak be. Az irodalom társadalmi fontossága csökkent, mégis paradox módon 1989 óta rengeteg (talán túl sok) könyvkiadó és folyóirat született, amelyek közül kettőt említek meg: a Holmit és - szerénytelenül - az általam és barátaim által szerkesztett 2000-t. Átmeneti visszaesés után az olvasók száma körülbelül két éve újra nő.

Ami most már a lényeget, a műveket illeti, nem szívesen terhelném önöket írók neveinek valamiféle lehetetlenül hosszú listájával: minden ilyen lista ugyanis szükségszerűen biceg, s leginkább összeállítóját tünteti fel a tudatlanság vagy az elfogultság fényében. Ennek ellenére nem kerülhetem el, hogy szóljak néhány szerzőről és műről, melyek újabb irodalmunk szilárd alapját jelentik.

1979-et vehetjük határévnek: ekkor jelent meg Esterházy Péter Termelési regény című könyve, a kelet-európai élet ironikus enciklopédiája, amely nemcsak önmagában remekmű, hanem jelezte, hogy megváltozott a műfajok hierarchiája. Mindaddig - a hagyományoknak megfelelően - a magyar irodalom csúcsteljesítményeit a költészet adta, jóllehet költőinket külföldön a nyelvi elszigeteltség okán alig-alig ismerték. Különösen azt a költői irányzatot szeretném kiemelni, amelyhez az itt jelen lévő kitűnő Lator László is talán a legtöbb joggal sorolható, s amely olyan nagy nevekkel büszkélkedhet, mint Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és folytatójuk, Tandori Dezső, aki a hetvenes évek magyar irodalmi színpadát dominálta. Ezek a költők mind a forma virtuózai, költészetük klasszicizáló-metafizikus, középpontjában az általános emberi kérdésekkel, elsősorban a halállal. Rajtuk kívül meg kell említenem Petri Györgyöt, a rendszerrel nyíltan szembeszegülő liberális demokratikus ellenzék tagját, aki a Heine-féle közéleti-politikai költészetet és az ironikus filozófiai lírát ötvözte, s akinek versei ezért csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg. Amint említettem, a hetvenes évek végétől azonban a magyar irodalom történetében először a hangsúly a prózára helyeződött át, és a regény vált a vezető műfajjá. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy korábban ne lettek volna igen jelentős prózaíróink. Munkásságuk azonban különálló hegycsúcsokat jelent, s nem állt össze olyasfajta vonulattá, amit valamiféle különleges "magyar prózának" hívhatnánk, habár persze tárgyi megjelölésként - magyarul írt prózai művek - úgy hívjuk őket. Itt nemcsak olyan emigrációban élő nagymesterekre gondolok, mint az Amerikában 1989-ben öngyilkosságot elkövetett Márai Sándor vagy a londoni Határ Győző, akiknek művei csak a rendszerváltás óta hozzáférhetők, és ezért azóta, mintegy utólag kell megtalálniuk a maguk helyét a magyar irodalom kontextusában, hanem az itthoniakra is: a "nagyrealista" Déry Tiborra, aki 1956 után írt műveiben az önéletrajzi és az esszéregény elemeinek ötvözésével még jóval a posztmodern divatja előtt hozott létre maradandó posztmodern műveket, vagy Örkény Istvánra, az 1945 után legértékesebb műveket adó közép-európai irodalmi irányzat, a groteszk legkiemelkedőbb magyar képviselőjére, Mrozek, Hrabal, Havel, Rózewicz pendant-jára; és mindenekelőtt Ottlik Gézára, akiről kissé részletesebben kell beszélnem, ha arra a kérdésre keressük a választ, mi volt az oka a próza, a regény felé történt elmozdulásnak.

A szociológiai magyarázatot tartom a legmeggyőzőbbnek. Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy a prózához tágas történelmi tér és hosszú idő kell, s a hektikus 20. századi történelem egyiket sem biztosította íróink és olvasóik számára. Emiatt saját maguknak kellett megteremteniük azt a belső kilátó-pontot, ahonnan a nagyobb folyamatok láthatók. Ebben sajátos módon "segített" nekik az a puha diktatúra, amelyben éltünk. A hivatalos szocialista kultúrpolitika a hírhedt három "t" alapján osztotta fel az írókat: voltak, akiket támogatott, voltak, akiket tűrt, és voltak, akiket tiltott. E szocialista műfajhierarchia miatt jelentős írók kerültek évekre, sőt évtizedekre a tűrt és a tiltott határára, köztes területére, amelyet aztán kényszerűségből az alkotó szabadság hatalomtól független tágas terévé alakítottak. Közülük volt az első Ottlik Géza, aki néhány remek novellán kívül 1949-ben megírta az Iskola a határon-t, Nádas és Esterházy fellépéséig alighanem a legjobb magyar regényt, amelyet 1958-ban adtak ki, de csak 15-20 évvel később talált megfelelő befogadásra, éppen az új prózaírók részéről. Ottlik a napi zajoktól félrehúzódva, angol fordításokból élve, egészen 1990-es haláláig dolgozott második regényén, a Budán, amely aztán már halála után jelent meg. Hasonló volt a sorsa Mészöly Miklósnak, aki több mint 30 éve a Duna szigetén lévő egyik kis faluba visszahúzódva élt és él, s aki fütyült rá, hogy műveit hol kiadták, hol betiltották. Példája közvetlenül hatott arra a Nádas Péterre, aki Esterházy mellett irodalmunk fordulatának másik főszereplője: Nádas ugyanabba a faluba, Mészöly szomszédságába menekült 1968-ban, és ott írta meg két regényét. A harmadik példaképül szolgáló prózaíró Konrád György volt, akinek első (és szerintem azóta is a legjobb) regényét, A látogatót 1969-ben még kiadták, de aztán az író hamarosan persona non gratává vált, s így írta újabb műveit. Ezeknek az íróknak, valamint a példájukat követő Nádas Péter és Esterházy Péter művei révén a 80-as évek elejétől átalakult irodalmunk egész hangneme. E változás talán legfontosabb jellemzője az, hogy az irodalom visszanyerte a diktatúrában elvesztett becsületét, az irodalom újra erkölcsössé vált. Ami távolról sem azt jelenti, hogy valamiféle, mégoly becsületes didaktikus irodalom alakult volna ki, hanem azt, hogy az erkölcs közvetlenül magával az írói munkával, Ottlik kifejezésével "a létezés-szakmával" kapcsolódott össze. Ezt fejezik ki Márai Sándor szavai, amelyeket Esterházy tett közismertté: az írónak nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban kell gondolkodnia, s Nádas is azt tartja a maga legsajátabb írói feladatának, hogy tisztességes mondatokat írjon. Az erkölcs a nyelvtant hatotta át.

Az elmondottakból talán kiviláglik, hogy a magyar irodalomban 1989-ben már nem volt szükség rendszerváltásra, az jóval előbb lezajlott, s újabb lényeges fejlemény a 90-es években sem történt. A mai irodalom vezető figurái továbbra is az említettek: elsősorban is prózánk ikercsillagai, Nádas és Esterházy, s a többi, a 70-es évek végén és a 80-as években indult író, akik közül csak négyet említenék: Kertész Imrét, a holocaustról írt leghitelesebb regény, a Sorstalanság szerzőjét, a fiatalabb Krasznahorkai Lászlót és Márton Lászlót, valamint az Erdélyből 1982-ben Magyarországra áttelepült Bodor Ádámot. Az, hogy együtt említem őket, nem jelenti azt, hogy egyformák lennének, hisz például elképzelni is nehezen lehetne két egymástól különbözőbb írói alkatot, mint Nádasé vagy Esterházyé, s a többiek sem tartoznak ugyanahhoz az irodalmi irányzathoz - mert hisz nincsenek is ilyen irányzatok, legalábbis én nem látom őket. (A posztmodernről nálunk is vitáztak sokat, de nem jutottak megegyezésre sem a tekintetben, hogy mi lenne az, sem a tekintetben, hogy ki lenne posztmodern.) Még kevésbé látom csoportosíthatónak újabb költőink legjobbjait, Bertók Lászlót, Rakovszky Zsuzsát, Parti Nagy Lajost vagy az itt jelen lévő Kukorelly Endrét, s az "újabb" megjelölés megint csak nagyon viszonylagos, hiszen például Kukorelly közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez, s munkásságát mint valami klasszikusét már vastag monográfia tárgyalja. Mégis ők a legújabb említésre méltók.

Végül röviden arról, hogy mennyiben egyezik meg a magyar irodalomnak ez a képe avval, amit a külföld ismer. Tudjuk, hogy irodalmainkat 1989-ig kettős mércével mérték, s egyik sem irodalmi-esztétikai volt. Egyfelől a magyar irodalom is beletartozott a testvéri szocialista irodalmak közösségébe, ami azt jelentette, hogy a szocialista országok kölcsönösségi alapon adták ki egymás műveit, mégpedig a hivatalos, támogatott műveket, amelyek közé be-becsúszott egy-egy tűrt mű is, tiltott azonban - az egyeztetett kultúrpolitikának, értsd: a cenzúrának "köszönhetően" - soha. Másfelől volt a Nyugat, ahol egy kelet-európai író akkor számíthatott sikerre, ha otthon üldözték, fél vagy pláne két lábbal a börtönben volt, s külön szerencsének számított, ha az illető ezenfelül még jó író is volt. Ez Konrád György esete, aki először disszidens tevékenysége, politikai esszéi, majd A látogató révén vált a hetvenes évek végétől Nyugaton a magyar íróvá. Amikor a 80-as évek végétől, a szocializmus megszűnése után többé-kevésbé érdektelenné váltak a politikai szempontok, Konrád nyomán könnyebben találtak utat a nyugati olvasóhoz a csak önértékükre támaszkodó írók és művek. A jelenlegi helyzet kivételes a magyar irodalom történetében: Nádas, Esterházy, Kertész Imre és mások jóvoltából német nyelvterületen alighanem a magyar irodalom az első számú külföldi irodalom, s jó esély van arra, hogy Nádas meghódítja az angol nyelvű kultúrát is. Aminek én nem valamiféle nemzeti büszkeség kielégülése miatt örülök, hanem egyszerűen azért, mert - és evvel fejezném be rövid beszámolómat - sokan felfigyelhetnek rá, önök is, hogy jó könyvek születtek, amelyeket immár az emberiség egyelőre többségben lévő, magyarul még nem tudó része is elolvashat - mert abban az illúzióban ringatom magam, hogy ránk fér a jó könyvek olvasása.

A szerző irodalomtörténész, baltista, az MTA Irodalomtudományi Intézetének osztályvezetője, kiugrott lóversenyes. Fenti esszéje a Szlovéniában, a vilenicai írótalálkozón elhangzott beszéd szerkesztett változata.

publikálva
1998/47. (11. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk