Az otthoni pálinkafőzés részleges legalizálása, a háztartási alkalmazottak munkavégzésének adómentessége, pár bezárt vasúti szárnyvonal újranyitása, a kisposták rehabilitálása, a gyes visszacsinálása három évre, a buktatás meg az osztályozás visszaállítása - az első három hónapban ezeket kormányozta a kormány. Rendben, csapjuk még hozzá a bankadót meg a társasági adó mérséklését. Egyéb intézkedéseit a további kormányzásra való szervezeti és lelki felkészülésként értékelhetjük: ezek vezérmotívuma a nemzeti zászló és a centralizáció volt; egy olyan, részben formális, jogszabályi elemekből, részben meg informális, személyi alá- és fölérendeltségekből összerótt gépezet felállítása, mely a központi csúcsakaratot a döntéshozatal legkisebb, legeldugottabb szegleteibe is elviszi. Ezen intézkedések már nagyobb invencióról tanúskodnak, és még messze nem értek véget.
Ezzel szemben azon problémák, amelyek a kormányzás folyamatában sürgős megoldásra várnak, hevenyészett, szűkített és önkényes listája a következő. A pénzügyi egyensúly és az ország finanszírozhatóságának fenntartása. Az önkormányzatok mértéktelen eladósodottsága, melynek következtében, és persze a válság következtében, nemhogy az általuk abszolválható fejlesztések, de sok helyen a puszta működésük is megkérdőjeleződött. Az egészségügy és a közösségi közlekedés jelen formájának finanszírozhatatlansága. Az ország energiaellátásának biztonsága. Persze, persze, ne rohanjunk, még szép, hogy három hónap alatt nem lehet mindenre megoldást találni, és Orbán pályájának fintora, hogy épp akkor nyerte el a teljes felhatalmazást az ország vezetésére, amikor az ország a legnagyobb bajban van.
De mi a fenéből gondolhatná azt bárki, az öncsalás veszélye nélkül, hogy legalább meg lesz próbálva? A kormánypárt már a "modernizáció" szót sem állhatja, privatizálni nem akar, épp ellenkezőleg, a gazdaságban főszerepet szán az államnak mint tulajdonosnak és mint gazdaságélénkítőnek; a versenyt nem szíveli, viszont hajlik a protekcionizmusra. Az elborultság, az ország nemzetközi pozíciójának teljes félreértése már most tízmilliárdokkal nehezíti a kormány - és mindannyiunk - helyzetét.
Az, hogy egy államtitkár Bécsben el meri suttogni a "reform" szót, még nem túl erős indikáció; miközben a miniszterelnök maga a 100 napot önértékelő beszédében a leghalványabb célzással sem sejteti ilyen irányú szándékait. Igaz, Orbán két nappal e beszéd előtt, Kötcsén még azon borongott, hogy a 2011-es költségvetés borzalmas dolgokat tartogat, s hogy emiatt sokan elhagyják majd őt. Mintha azért kellene megszállni minden intézményt, és minden autonómiát felszámolni a kormányzaton belül és kívül, mert olyan intézkedéssorozat következik nemsokára, amelyet az érintettek - az államapparátus, a szakmai érdekcsoportok, az önkormányzatok, hovatovább a választók - máskülönben súlyosan elszabotálnának. Vagy menten rohannának a szocpárthoz.
Hát, ha csak azért nem - aki megéri, meglátja. Orbánnak persze aligha lesz más választása, mint hogy szigorú, 3 százalék körüli hiánnyal számoló költségvetést írjon - és bár ez még mindig jobb, mint ha a lovak közé dobná a gyeplőt, de önmagában nem garancia semmire. Értelmetlen kórházösszevonásból már láttunk épp eleget, és avval sem leszünk kisegítve, ha kevesebb 7-es busz közlekedik majd, miközben minden marad a régiben. A reformdiktatúrához, vagy mondjuk úgy: a lehetőséghez, hogy a hosszú távú gazdasági növekedést megalapozó, mélyreható változtatások elvégezhetők legyenek, még akkor is, ha jótékony hatásukat később érzi majd a társadalom, egyelőre csak a diktatúrát sikerült összeeszkábálni. És ez a rend nemhogy a reformokhoz, de a kormányzáshoz is kevésnek tűnik: talán ha önmaga fenntartásához lehet elég ereje - egy ideig. Ezért fél Orbán.
