Putyin felejtésre ítéli Oroszországot: betilt, elhallgattat

A hatalom részéről történt sorozatos támadások és provokációk után nyíltan ellehetetlenítenék az egyik legjelentősebb orosz civil szervezet működését. 

Az orosz főügyészség november 11-én a legfelsőbb bírósághoz benyújtott keresetében kezdeményezte az egyik legtekintélyesebb oroszországi civil szervezet, a Nemzetközi Memorial felszámolását. A beadvány arra hivatkozik, hogy a szervezet rendszeresen megsértette az „idegen ügynökökre” vonatkozó törvényt. Lépett a moszkvai ügyészség is, és a fővárosi bíróságon kérte az önálló jogi személyként működő Memorial Jogvédő Központ betiltását. A főügyészségi keresetet november 25-én tárgyalják, a második feljelentés elbírálását egyelőre nem tűzték ki. Ám az elmúlt hónapok oroszországi fejleményeit látva bizonyosak lehetünk abban, hogy mindkét szervezet sorsa megpecsételődött: aligha történhet meg, hogy a két ügyészi kezdeményezés közül akárcsak az egyiket is visszautasítsa az eljáró bíróság.

Mindez szervesen illeszkedik abba a represszív kampányba, amely Alekszej Navalnij év eleji oroszországi visszatérésével és azonnali letartóztatásával vette kezdetét, majd számos oknyomozó portál és civil szervezet felszámolásával folytatódott. De ez az eset túlmutat az eddigieken, hiszen az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb oroszországi szervezet került a hatalom célkeresztjébe.

Ez a civil kezdeményezés még Gorbacsov idején jött létre. A Memorial magját alkotó csoport tagjai 1987-ben azzal a céllal fogtak össze, hogy emléket állítsanak a sztálini terror áldozatainak. Ám az eredeti kezdeményezés gyorsan túlnőtt e célon, s a politikai üldözöttek sorsának, a sztálini terror működésének a feltárását jelölte meg feladataként. A végül 1989 januárjában megalapított szervezet első elnöke Andrej Szaharov lett, s az azóta eltelt több mint három évtized alatt a Memorial hatalmas munkát végezve felbecsülhetetlen szerepet játszott a szovjet múlt kritikai kutatásában.

A Memorial történeti vizsgálódásai kilenc területre koncentráltak, a két legfontosabb ezek közül talán a Gulag és az államvédelmi szervek története. Az első keretében született meg a szovjet büntetőtáborok rendszerét a maga teljességében feldolgozó, máig megkerülhetetlen kézikönyv (Szisztyema iszpravityelno-trudavih lagerej v SZSZSZR: 1923–1960), míg a másodikban az a két vaskos, enciklopédikus igényű útmutató, amelyben az állambiztonsági szervek vezető munkatársainak szolgálati pályáját mutatták be rendkívüli alapossággal (1. Kto rukovogyil NKVD: 1934–1941, 2. Kto rukovogyil organami goszbezopasznosztyi: 1941–1954). A szervezet munkatársai olyan nem kevésbé fontos területeket is feltérképeztek, mint a szovjet rendszerrel szembeni szocialista ellenállás, a politikai foglyok sorsának alakulása, a hitük miatt üldözöttek története, a szovjet disszidens mozgalom, vagy a „terror topográfiája”. A szovjet–lengyel kapcsolatok tragikusságát szem előtt tartva a Memorialnak külön „lengyel programja” is volt.

A felháborodott polgárok

A szervezet nemcsak kutatott, és kutat ma is: fontosak történelmi felvilágosító és ismeretterjesztő programjai, és azoknak a nagy adatbázisoknak a kialakítása, amelyek segítségével a terror áldozatai visszakereshetők, sorsuk és szenvedéseik rekonstruálhatók. A Memorial nélkül aligha jöttek volna létre olyan – az 1937 és 1953 között kivégzett tízezreknek állított moszkvai és Moszkva környéki – emlékhelyek, mint a Donszkoje kladbiscse és a butovói Kommunarka.

A Memorial kezdeményezte az Utolsó cím nevű programot is, amelynek során – a szervezet adatbázisát felhasználva – emléktáblát helyeznek el azoknak a házaknak a falán, ahonnan ártatlan szovjet állampolgárokat hurcoltak el, akiknek többsége soha nem tért vissza. És persze ők indították el sok évvel ezelőtt azt az október 30-án évről évre ismétlődő eseményt is, amikor a Lubjanka téren – a mindenkori állambiztonsági szervnek otthont adó épület előtt elhelyezett hatalmas kolimai emlékkőnél – a hozzátartozók felolvassák az áldozatok nevét. Hosszú évek alatt sem értek még a moszkvai áldozatok névsorának végére.

 

A kő is elnémul (Megemlékezés a Lubjanka téri emlékműnél, 2018. október 29.)

Fotó: Getty Images

Tevékenységüket, ezt a hatalmas kutató és felvilágosító munkát a hatalom már egy ideje nem nézi jó szemmel. A múlt kritikai feldolgozása éles ellentétben áll a Kreml kizárólagosságra törekvő emlékezetpolitikai elképzeléseivel. Ma már az is bajkeverőnek számít, aki kész és képes a múlt meggyőző, konzisztens és a hivatalostól eltérő értelmezését adni, s ezzel akadályozza a hatalmat a múlt feletti ellenőrzés megszerzésében, megnehezíti az ön­ünneplő hazafias propaganda kiteljesedését.

Ám a hatalmat nemcsak emiatt zavarta a Memorial, hanem azért is, mert a szervezet kiterjedt jogvédő tevékenységet is folytat.

Önálló jogvédő központja még 1991-ben alakult meg, s most éppúgy fel akarják számolni, ahogy a főként történeti kutatásokkal foglalkozó Nemzetközi Memorialt. A jogvédő központ a mai hatalmi jogsértéseket leplezte le, és az áldozatainak nyújtott jogsegélyt. 2014 óta közzéteszi a politikai és felekezeti okokból üldözöttek listáját – a legfrissebb lajstromot alig két héttel az ügyészi keresetek benyújtása előtt hozták nyilvánosságra. Ezen ma 420 politikai és vallási üldözöttet tartanak számon, s minden ügyet részletesen bemutatnak. A Memorial nyilvántartásaiban szereplő politikai foglyok száma az elmúlt öt évben csaknem megötszöröződött, s most alig valamivel kevesebb, mint a Szovjetunió utolsó éveiben volt.

A szervezetet többször érték súlyos támadások. 2016-ban például ismeretlenek megfenyegették a felső tagozatos diákoknak kiírt történelmi pályázat zsűrijét, s egyik tagját, Ljudmila Ulickaját valamilyen zöld folyadékkal le is öntötték. A támadók ugyanis rossz néven vették, hogy a pályaművek bírálói a hamis és zajos hazafiságnál többre értékelték a kritikai megközelítést. Néhány hete álarcosok törtek be a szervezet székházába, ahol egy lengyel dokumentumfilmet vetítettek az 1932–1933-as nagy éhínségről, a holodomorról. A nagy sokára kiérkező rendőrség nem a rendbontókkal foglalkozott, hanem a film nézőivel. Részletes kérdőívet töltettek ki velük, amelyben többek között afelől érdeklődtek, hogy honnan tudtak a vetítésről. Azt, hogy a támadás elkövetői egyeztettek a hatalommal, nemcsak a hatósági kérdőívezés bizonyítja, de az is, hogy még a rendőrök előtt ért a helyszínre az egyik központi tévécsatorna, az NTV stábja, hogy rögzítse a maszkos rendbontók obstrukcióját és gyalázkodását. A még aznap este bemutatott „riport” nem a szervezet pártját fogta, hanem a film miatt „felháborodott polgárok” hangját tolmácsolta.

Az örökmécses lángja

A hatalom persze nem csak közvetetten, pogromlovagok segítségével próbálja ellehetetleníteni a szervezetet. A Memorial volt az egyik első civil szervezet, amelyet arra köteleztek, hogy a 2012 novemberében hatályba léptetett szabályozásnak megfelelően magát „idegen ügynökként” regisztrálja. A szervezet vezetése, élén a legendás történésszel, Arszenyij Roginszkijjal soha nem tagadta, hogy a Memorial külföldről is kap működési támogatást. (A Roginszkijjal készült interjúnkat lásd: Kik vagyunk hát valójában?, Magyar Narancs, 2009. október 8.) Azt azonban határozottan elutasította, hogy a szervezet politikai tevékenységet folytatna. Az „idegen ügynök” minősítéshez a törvény szerint két feltételnek kell teljesülnie: a civil szervezetnek külföldről anyagi támogatást kell kapnia, és politikai tevékenységet kell folytatnia. A Memorial vezetői szerint a munkájuk – kutatás, felvilágosítás és jogvédelem – semmilyen módon nem tekinthető politikai tevékenységnek. Ám álláspontjukat minden lehetséges bírói fórumon lesöpörték, és a szervezetet már 2013-ban „idegen ügynökké” nyilvánították.

A most ellenük indított eljárásnak is az az alapja, hogy az ügyészség szerint a Memorial több alkalommal elmulasztotta jelezni, hogy „idegen ügynök”. A szervezet ügyvédje e vádat megalapozatlannak találja, a kért büntetést pedig aránytalannak. A Memorial utoljára 2019-ben kapott figyelmeztetést és pénzbüntetést azért, mert valamilyen rendezvényén vagy kiadványán nem jelezte „idegen ügynöki” státusát. Ám ilyen sem tavaly, sem idén egyetlen esetben sem történt, épp ezért a mostani ügyészi kereset jogilag megalapozatlan. Politikailag viszont nagyon is érthető. Ott ugyanis, ahol nem léteznek valódi ellenzéki pártok, ahol hiányzik a demokratikus nyilvánosság, ahol a kritikai újságírást ellehetetlenítik, ahol az állampolgári méltóság és öntudatosság védelme és segítése ellenzéki tevékenységnek számít és ezért üldözendő, nem lehet helye annak a civil szervezetnek sem, amely a legtöbbet tette a múlt önkritikus feldolgozásáért, a hiteles történelmi emlékezet kialakításáért, és a politikai okokból meghurcoltak védelméért.

Miközben a Memorialt bezárják, az orosz társadalom nagy többsége mind őszintébb elismeréssel gondol Sztálin személyére és történelmi teljesítményére, és – a hivatalos propaganda sugallatát követve – örömmel hiszi el, hogy a sztálini korszak leszűkíthető a II. világháborús győzelemre, és a diktátor nevéhez semmi más nem köthető.

A Memorial az orosz társadalom azon részének akaratát és lelkiismeretét képviselte, amelyik nem akar felejteni, és úgy tenni, mintha a 20. századi szovjet történelem makulátlan lett volna. E nagyszerű emberek elhallgattatása éppoly képtelen és aljas dolog, mintha a Kreml falánál lévő, a II. világháború áldozataira emlékeztető örökmécses lángját fújná el valaki.