A meglepetés elmaradt: a baloldali Sziriza, a Radikális Baloldal Koalíciója a várakozásoknak megfelelően megnyerte az előrehozott választásokat Görögországban, méghozzá a szavazatok 35 százalékával, ami 149 helyet jelent a 300 fős parlamentben. A nagy múltra visszatekintő szociáldemokrata baloldal, a Paszok összeomlott (4,7 százalékot kapott), a szintúgy nagy múlttal rendelkező jobboldal (Új Demokrácia), amelytől most a Sziriza veszi át a kormány vezetését, 28 százalékkal állta a sarat, és az ország meghatározó politikai ereje maradt.
Azzal is mindenki tisztában volt, hogy milyen programmal jutott most hatalomra egy olyan erő, mely még sohasem töltött be kormányzati pozíciót. Ígéretei millióknak adtak reményt egy teljesen reménytelen helyzetben. Hogy ezek a fogadkozások mennyire reálisak, az már most nagy bizonyossággal megmondható: igen csekély mértékben. A Szirizának esélye van arra, hogy komoly felhatalmazásával élve szolid engedményeket érjen el Görögország nemzetközi hitelezőinél, de ezeknek az engedményeknek az előnyeit az egyszerű görög polgár sohasem fogja látni, mert ahhoz kevésnek fognak bizonyulni, hogy mikroszinten is hatásuk legyen; csak az állam kaphat némi haladékot.
Kérdés, hogy a görög politikai szcéna új üdvöskéje, Alekszisz Ciprasz jövendő miniszterelnök ezt el tudja-e majd hitelt érdemlően magyarázni azoknak, akik most sírva-nevetve nevezik őt Göröghon megmentőjének.
| ||
Az ország ugyanis január 25-e után ugyanott tart, mint előtte. Lássuk a tényeket. Az összadósság 320 milliárd euró, a GDP 177 százaléka; és az IMF előrejelzése szint 2022-ig aránya ugyanennyi marad. Az eddig kormányzó jobboldali Új Demokrácia végrehajtott jó néhány ésszerű intézkedést – ez is okozta vasárnapi vereségét –, de nyilvánvalóan mindez nem elég.
A nyugati hitelezők a görögök valóságérzékét és életvitelét ostorozzák – alighanem okkal; a görögök magukon kívül mindenki mást. Lehet persze merengeni azon, hogy mennyire életszerű a 21. században és a jóléti állam megszokott rutinja mellett elvárni millióktól, hogy adják fel eddigi életformájukat, de az sem nevezhető épp életszerűnek, ha a görögök várják el a német adófizetőktől, hogy eltartsák őket, s még félre is nézzenek, ha mellőzik az olyan apró formaságokat, mint a tisztességes adózás.
Az európai baloldal szorongva tekint a Sziriza előretörésére, hiszen az a szemükben az ésszerűséggel szembeni alternatívát testesíti meg. A szélsőbal viszont önnön reneszánszát ünnepli e győzelemben. Szerintem minkét vízió alaptalan. A Sziriza nem egyszerűen egy párt, hanem pártok és csoportosulások halmaza a mérsékelt baltól a gyakorló holdkórosokig. A közöttük lévő viszonyt átrendezik, esetleg erodálják majd a kormányzati kihívások. Egyesek előre fognak menekülni a nehézségek láttán, mások pedig visszariadnak majd a lehetőségektől. Még nem dőlt el, hogy merre indul el a mainstream, de az is lehet, hogy idővel az egész szövetség darabjaira hullik.
Hogy belőle nem lesz a baloldal radikális megtestesülése, az egészen biztos. Cipraszt nem a balosság tette radikálissá, viszont a hatalom megragadásának vágya tetterős populistát faragott belőle. Ahhoz, hogy megőrizze ezt a hatalmat, ugyan elmenne akár a szélsőbalig is, de nem elég csak frusztrált honfitársaira figyelnie. Sorsát azok is alakítani fogják, akik európai forrásokat teremtenek számára a folytatáshoz.
Azok, akik ma az egykori Lenin frissített kiadását látnák legszívesebben benne, elfelejtik, hogy a proletariátus már nem létezik. Akik pedig a jövendő Marxokat megihlető valóság formálóját, arról feledkeznek meg, hogy a szegények és gazdagok, vagyis a többség álma továbbra is a jóléti társadalom maradt, amely persze gyakorta roppant igazságtalan, de az embereket mégiscsak boldogulni hagyja.
Ráadásul a geopolitikai helyzet sem kedvez a Szirizának, melynek tegnap még nagy, orbáni tervei voltak Oroszországgal, ám Vlagyimir Putyin kezéből azóta sorra kihullottak a legjobb kártyák. Ma már nevetséges lenne abban bízni, hogy ha a Nyugat nem állja a görög cechet, majd segítenek az oroszok. Putyin ráadásul szívesebben közelít – a görög szempontból örök ellenlábas – Ankarához, amely nem csak a gázüzletek szempontjából fontosabb partner: a NATO-nak, Amerikában és az uniónak egyaránt inkább fáj a török távolodás, mint a görög problémahalmaz.
