Legalábbis ez a következtetés vonható le a miniszterelnök és a vezető kormánytisztviselők nyilatkozataiból. Itt van mindjárt a lassan groteszkbe hajló kormányzati hozzáállás a magyar–amerikai viszonyhoz. Új amerikai nagykövetet aligha fogadtak olyan nyájaskodva, mint nálunk. „Nagy szeretettel várjuk” – mondta az amerikai nagykövetség nem hivatalos följegyzését „fecninek” minősítő külügyi vezető. „A gazdasági kapcsolatok kiválóan fejlődnek” – tette hozzá. „Goodfriend ügyvivő kiutasítása fel sem merült” – hangoztatta főnöke, a külügyminiszter. Egy másik állami vezető „két négygyerekes családanyától” várja a magyar–amerikai kapcsolatok javulását. (Nem árt tudni, hogy a kijelölt washingtoni magyar nagykövet Orbán eddigi kül- és biztonságpolitikai főtanácsadójaként nem kis felelősséget visel a magyar külpolitika jelenlegi állapotáért.)
| ||
Mintha semmit nem értenének abból, hogy miért ilyen súlyos a helyzet a két ország politikai kapcsolataiban. A külpolitikát összetévesztik a cukisággal. Valóban alapvető változásra van szükség a kétoldalú viszonyban, de ez legkevésbé a nagykövetek személyén múlik. Vissza kellene vonni az illiberális állam-tételt, helyreállítani az ország jogállami intézményeinek működését, Oroszországot akként értékelni, mint aki felrúgta az európai status quot, a magyar energiapolitikát pedig nem kellene átláthatatlan módon kiszolgáltatni az autoriter orosz vezetés kényének-kedvének. Amíg ezekben nincs változás – márpedig aligha lesz –, a legszebb szavak sem nyitják meg az utat Orbánnak a Fehér Házba.
Angela Merkel február elejére bejelentett látogatásához ugyancsak irracionális várakozások kapcsolódnak – és nemcsak a kormány, hanem egyes ellenzéki pártok és a sajtó egy részéről is. Miközben a kormány úgy tekint a látogatásra, mint ami feloldja Orbán uniós elszigeteltségét, az ellenzék egy része azt reméli, hogy a német kancellár végre helyre teszi a magyar miniszterelnököt. Mindkét várakozás alaptalan.
A kormány a zsákutcába szorulva láthatóan mindent a Merkel-lapra tesz fel: kommunikációs erőlködések közepette sugalmazzák a sajtónak a „különleges” Orbán-Merkel viszonyt. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy ők ketten fogják megoldani Európa függőben lévő ügyeit; visszatért „Európa erős embere”. Pedig épp a realitásérzék hiánya vezetett a zsákutcába.
| ||
Merkel hosszas ódzkodása egy magyarországi látogatástól több, mint finom jelzés. A német kancellár azonban formális hivatalánál nagyobb felelősséget visel Európa helyzetéért; neki kell biztosítani az unió egységes fellépését Oroszországgal szemben, továbbá Merkel számára fontos a transzatlanti szabadkereskedelmi (TTIP) tárgyalások sikere. Ezért jön Magyarországra, hogy Orbán ne akadályozza az európai konszenzus kialakulását.
A profi német diplomácia ugyanakkor biztosíték arra, hogy a kancellár tökéletesen képben lesz (van) Orbán kormányzását, a magyarországi német vállalatok vegzálását, a magyar miniszterelnök újabban a szokásosnál is élesebben megfogalmazott idegenellenes nézeteit illetően. Különösen ez utóbbi témában lenne érdekes meghallgatni, mit mondanak majd hétfőn egymásnak. Merkel ugyanis Orbánhoz képest homlokegyenest ellenkező állásponton van nemcsak a xenofóbia, de a bevándorlás kérdésében is. Elég elolvasni a FAZ-nak a közelmúltban adott terjedelmes interjúját, amiből kiderül, hogy bevándorlás nélkül a német gazdaság és társadalom súlyos kihívásokkal nézne szembe. Élesen elítéli a Pegidát, a Németországban most bontakozó idegenellenes mozgalmat. Ehhez képest, mondhatni, Magyarországon a „Pegida” kormányon van.
Merkel után, február 17-én Putyin látogat Budapestre. Az uniós elszigetelési politika rá érvényes igazán, hiszen Oroszország és csatlósai annektálták egy szuverén európai ország egy részét, egy másik részét pedig tüzérségi tűz alatt tartják. Hogy ezek után Európában nemigen található őt fogadni kész kormány, az több mint érthető.
Orbán azonban úgy véli, hogy rá az európai szolidaritás nem vonatkozik, mivel ez a szolidaritás vele szemben is érvényesül: őt sem nagyon fogadják. Két kiközösített találkozójára kerül tehát sor.
A magyar miniszterelnököt főleg gazdasági motívumok vezetik. A megroppant orosz gazdaság állapota, és a szerencsétlen paksi projekt sorsa iránti aggodalom érthető, de el nem fogadható. Nagyon nyugtalanító viszont, hogy vezető Kreml közeli orosz kommentátorok visszatérően hangoztatják: a magyar–orosz kapcsolatok Moszkva számára főleg az unió egységének megbontása miatt fontosak. E kijelentésekre még soha nem érkezett hivatalos magyar cáfolat.
Biztosak lehetünk benne: az Orbán–Putyin-találkozó körülményeit nagyítóval vizsgálja majd minden EU- és NATO-beli szövetségesünk. Alaposan meg kell fontolnia tehát Orbán Viktornak, hogy mit mond, és főleg, hogy mit ír alá Putyinnal. Különben sokáig keresgélheti a kiutat a zsákutcából.
A szerző az Együtt II. kerületi önkormányzati képviselője
