Ravasz és gonosz megoldás - mit is akar a kormány az önkéntes nyugdíjpénztárak megcsapolásával?

Publicisztika

Nehéz lenne annyira álságos és káros kormányzati ötletet találni, mint az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások átmeneti feltörhetősége. Puszta bábjáték ez, kár, hogy aki elhiszi, az fog leginkább rosszul járni.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. október 10-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

A Nemzetgazdasági Minisztérium miniszteri biztosa, Kovács Zsolt az éves pénztár-konferencián jelentette be másfél hete, hogy 2025-ben átmeneti jelleggel feltörhetővé teszi a kormány az önkéntes nyugdíjpénztári megtaka­rításokat. A helyszínválasztás önmagában is dermesztő. Az ilyen eseményeken nem szoktak bejelenteni semmit, legfeljebb magyarázni. Ehelyett a vendég a köpenye alatt magával hozta az akolba a farkast, és ott mosolyogva szabadon engedte. Csak azt nem tette hozzá, hogy ti urak, ti hitvány ebek. A konferencia résztvevői pedig, mit tehettek egyebet, egymásra néztek, orcájukon mint félelem stb.

Az eredeti konstrukció: jobb, mint a semmi

A nyugdíjcélú, hosszú távú konstrukcióknak az a lényegük, hogy az embert olyan megtakarításokra ösztönözze, amelyekre amúgy nem lenne gondja. Nyugdíjra költsek harmincévesen? Ne röhögtess, most született meg a gyerek! Annak érdekében, hogy mégis megérje bébiőr (Vuitton Lajos táska, nyaralás, Serrano sonka) helyett havi akárhány ezer forintot vagy a negyedéves bónuszt nyugdíjcélra félretenni, az államok kövér kedvezményeket, jóváírást, kismacskát szoktak adni. Ha nem ösztönből döntesz, hanem előrelátó vagy, akkor én is gáláns leszek – ez az ajánlat.

Ez többé-kevésbé működött Magyarországon is – azzal a lényeges kitétellel, hogy a munkáltatói befizetésekhez kapcsolódó adókedvezményeket jelentősen megnyirbálta a Fidesz-kormány. Ma az a munkavállaló, aki önkéntes nyugdíjpénztári számlával bír, a saját (adózott) keresményéből évi 750 000 befizetett forint erejéig 20 százalékos személyi jövedelemadó-jóváírást kap – a gyakorlatban az így visszajáró szja-t hozzácsapják a pénztárban félretett összeghez –, ez az évi maximum 150 000 forint adókedvezmény lényegében az egyetlen ösztönző. A pénztári befizetésekhez mindezzel együtt szigorú szabályok is kapcsolódnak: ezt a megtakarítást nem mindig lehet, de egyébként se nagyon éri meg feltörni. Mégpedig azért, mert a nyugdíjaskor elérése előtt feltört megtakarítás után adózni kell, és bi­zonyos esetekben még járulékot is fizetni. A nyugdíjpénztári összeget nem éri meg bolygatni, mert a manőver kész ráfizetés: még a korábban elért adómegtakarításnál is többe kerülhet.

Ezt a szép konstrukciót, a belé vetett hitet kissé már a magánnyugdíjpénztárak einstandja is keresztbe vágta – ezt követően már senki se gondolt a pénztári megtakarításra úgy, mint korábban. A járadékszabályozás sem lett annyira sikeres, mint amilyennek szánták. Mert az egy dolog, hogy én megtakarítok nagy erőkkel, az meg egy másik, hogy a pénzt hogy kapom meg, ha nyugdíjas leszek: egyben veszem-e ki, vagy havonta, időben elhúzva kérem. Kezdetben az volt a mondás, hogy rá­érünk még ezt kidolgozni, aztán az, hogy valamit gyorsan csinálni kell.

Most leginkább egy összegben veszik ki a nyugdíjaskort elérő tagok a megtakarítást. Pedig, ha lenne nagyszámú tag, aki már nyugdíjas, meg még többször ennyi, aki dolgozik, akkor stabil járadékfizetési rendszer is kiépülhetne, és két irányból kapná az ember a nyugdíját: az államtól és a pénztárjától. Az utóbbi igazságosságát az adná, hogy mindenki a saját megtakarítását kapná vissza, a stabilitását meg az, hogy rengeteg tagja van. Egyszóval jó kis konstrukció lehetne ez – de ehhez muszáj lenniük a rendszerben járadékos nyugdíjasoknak (belőlük még alig van), aktív befizetőknek (belőlük egész sok van, de nem elég) és a kezdő belépőknek, akik pótolják a kilépőket (belőlük sincs túl sok).

A normális ügymenethez pedig úgy negyven évig kéne működnie az egésznek, lényegében érdemi szabályváltozás nélkül (ha-ha-ha). Akkor állna fel az egyensúly, így lenne széles bázisú a befizetők és a járadékosok köre is. Ehhez képest Magyarországon annyit sikerült elérni, hogy épp elkezdtek gyűlni az aktív befizetők, a kormány máris átírta a szabályozást.

Gazdaság - Fizetőeszköz - Pénz

 
Vinnék az aprót is
Fotó: MTI/Faludi Imre
 

Rossz emlékek

Amikor a kormány elvonta a magánnyugdíjpénztári befizetéseket, az nemcsak 3000 milliárd forint elfüstölésével járt, hanem azzal is, hogy a lakosság elveszítette a hitét. Ha egy tollvonással be lehet darálni egy nyugdíjpillért, akkor mi a garancia arra, hogy a másikat nem bántják? Emellett a SZÉP-kártyás befizetések pontosan ugyanúgy adóznak, mint az önkéntes pénztári befizetések, így semmilyen extra érdek nem fűződik ahhoz, hogy valaki hosszú távra megtakarítson. Vagyis az egyik oldalról megingott a rendszerbe vetett hit, a másik oldalon csökkent a kézzelfogható adózásbeli ösztönző, miközben a rendszer éppen elkezdett felállni. Most meg prüszköl a Nemzetgazdasági Minisztérium, hogy nem is kell ez senkinek, lám, alig van járadékos. Hát persze! Mi egyebet várhatnánk?

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a magyar az olyan fajta, hogy nem nyugdíjat akar, hanem lakást – mondta a miniszterelnök magyar hangja, Nagy Márton és a magyar hang kobzosa. Szerintem pedig, mondjuk, olyan, hogy lakást is szeretne, meg nyugdíjat is, sőt meg merem kockáztatni, privát kis megtakarítást is, és havonta egyszer-kétszer közepesen átsült steaket száraz vörösborral. Ehhez képest az lesz neki, ami jut.

Azt természetesen jól látja a kormány, hogy az emberek nagyjából minden vagyonukat arra szánják, hogy lakáshoz jussanak. Mert egyrészt eleve kevés a vagyonuk, másrészt drága az ingatlan, harmadrészt, ha Magyarországon nincs ingatlanod, akkor senki vagy. Ez valódi és súlyos probléma, amire talán megoldás sincs – ám ha mégis van, azt biztosan nem 2024 októbere és 2025 januárja között lehet kivitelezni. Hanem 2025 és 2045 között, vagy még úgy sem.

És biztosan nem az a jó megoldás, ha egy öngondoskodási formát, amely lassan harminc éve működik, egyszerűen kimiskárolnak.

Valójában semmit se fog érni az egész; a lakáskrízis kezelését ezzel nem lehet letudni. Egyrészt azért nem, mert az átlagos megtakarítás kétmillió forint, amiből Budapesten már egy garázst sem lehet venni. Másrészt, mert a pénztári vagyonok fele a felső jövedelmi tized megtakarítása: ezeknek az embereknek, de egy részüknek mindenképp lehet lakásuk vagy elég pénzük a lakásvásárlásra. A lakáskrízis nem őket sújtja – de akkor miért, milyen társadalmi igazságosság nevében kéne őket az amnesztiás megtakarításfeltöréssel, és az ezzel járó adókedvezménnyel jobb helyzetbe hozni?

Egyáltalán, mi ennek az egész baromságnak a valódi célja? A megoldást az rejti, hogy a kedvezményes feltörősdi csak 2025-ben lesz elérhető. De miért csak jövőre? Netán 2027-ben nem lehetnek lakáscéljaim? Akkor nem lesz lakáskrízis?

Nos, lakhatási válság lesz, de választás nem. Márpedig 2026-ra kell valami olyat teríteni, amitől megint nőni kezd a fű. Osztani valamit a választásokra készülve – csak az a baj, hogy már minden szét lett osztva. A magánnyugdíjpénztári megtakarításokat olyan régen elégették, hogy el is felejtettük. A csok akkora rést ütött volna a költségvetésben, hogy lényegében hatástalanítani kellett. A babaváró hitel takaréklángra lett téve, abban bízhat a kormány, hogy a feltételeket nem teljesítők nem szakadnak a nyakába túl gyorsan.

A 2022-es választásra mindent kitárazott a kormány. Volt alacsony lakás-áfa, otthonfelújítási támogatás, áfa-visszatérítés, szja-visszatérítés. Talán azzal számolt a kabinet, hogy majd a Covid utáni visszapattanás kitermeli a következő osztogatás forrásigényét – de nem így lett, nagyon nem. Nincs uniós pénz, van háború; nincs GDP-növekedés, van adósságszolgálat; nincs kilátás a változásra, van túlzottdeficit-eljárás.

Mit lehet most tenni? Hogyan lehet osztogatni? A családi adókedvezmény duplájára emelése arra lesz jó, hogy ne lehessen azt is a családi pótlék mellé tenni, mint valamit, ami a Fidesz alatt elinflálódott. Nincs mozgástér, nincs semmi. Vagy mégis van? Az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások mindösszesen nagyjából 2000 milliárd forintra rúgnak. Ha ezt engedi feltörni a kormány, akkor az voltaképp majdnem olyan, mintha ajándék lenne. Az persze túl átlátszó, hogy költsétek nyugodtan szalámira vagy nyaralásra, mégiscsak kell valami nemes cél. Ami legyen a lakáscél! Hiszen a lakásszerzéssel úgy is gond van. És össze is állt a terv. A kormány azt mondja, ha lakást akar venni a magyar, hát hadd vegyen, legyen ez az ő öngondoskodása, hajrá! Megpróbálja azt eladni választási osztogatásnak, hogy az emberek elkölthetik a saját pénzüket.

Nagyon ügyes. És amilyen ügyes, olyan aljas is.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.