Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. október 10-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A Nemzetgazdasági Minisztérium miniszteri biztosa, Kovács Zsolt az éves pénztár-konferencián jelentette be másfél hete, hogy 2025-ben átmeneti jelleggel feltörhetővé teszi a kormány az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarításokat. A helyszínválasztás önmagában is dermesztő. Az ilyen eseményeken nem szoktak bejelenteni semmit, legfeljebb magyarázni. Ehelyett a vendég a köpenye alatt magával hozta az akolba a farkast, és ott mosolyogva szabadon engedte. Csak azt nem tette hozzá, hogy ti urak, ti hitvány ebek. A konferencia résztvevői pedig, mit tehettek egyebet, egymásra néztek, orcájukon mint félelem stb.
Az eredeti konstrukció: jobb, mint a semmi
A nyugdíjcélú, hosszú távú konstrukcióknak az a lényegük, hogy az embert olyan megtakarításokra ösztönözze, amelyekre amúgy nem lenne gondja. Nyugdíjra költsek harmincévesen? Ne röhögtess, most született meg a gyerek! Annak érdekében, hogy mégis megérje bébiőr (Vuitton Lajos táska, nyaralás, Serrano sonka) helyett havi akárhány ezer forintot vagy a negyedéves bónuszt nyugdíjcélra félretenni, az államok kövér kedvezményeket, jóváírást, kismacskát szoktak adni. Ha nem ösztönből döntesz, hanem előrelátó vagy, akkor én is gáláns leszek – ez az ajánlat.
Ez többé-kevésbé működött Magyarországon is – azzal a lényeges kitétellel, hogy a munkáltatói befizetésekhez kapcsolódó adókedvezményeket jelentősen megnyirbálta a Fidesz-kormány. Ma az a munkavállaló, aki önkéntes nyugdíjpénztári számlával bír, a saját (adózott) keresményéből évi 750 000 befizetett forint erejéig 20 százalékos személyi jövedelemadó-jóváírást kap – a gyakorlatban az így visszajáró szja-t hozzácsapják a pénztárban félretett összeghez –, ez az évi maximum 150 000 forint adókedvezmény lényegében az egyetlen ösztönző. A pénztári befizetésekhez mindezzel együtt szigorú szabályok is kapcsolódnak: ezt a megtakarítást nem mindig lehet, de egyébként se nagyon éri meg feltörni. Mégpedig azért, mert a nyugdíjaskor elérése előtt feltört megtakarítás után adózni kell, és bizonyos esetekben még járulékot is fizetni. A nyugdíjpénztári összeget nem éri meg bolygatni, mert a manőver kész ráfizetés: még a korábban elért adómegtakarításnál is többe kerülhet.
Ezt a szép konstrukciót, a belé vetett hitet kissé már a magánnyugdíjpénztárak einstandja is keresztbe vágta – ezt követően már senki se gondolt a pénztári megtakarításra úgy, mint korábban. A járadékszabályozás sem lett annyira sikeres, mint amilyennek szánták. Mert az egy dolog, hogy én megtakarítok nagy erőkkel, az meg egy másik, hogy a pénzt hogy kapom meg, ha nyugdíjas leszek: egyben veszem-e ki, vagy havonta, időben elhúzva kérem. Kezdetben az volt a mondás, hogy ráérünk még ezt kidolgozni, aztán az, hogy valamit gyorsan csinálni kell.
Most leginkább egy összegben veszik ki a nyugdíjaskort elérő tagok a megtakarítást. Pedig, ha lenne nagyszámú tag, aki már nyugdíjas, meg még többször ennyi, aki dolgozik, akkor stabil járadékfizetési rendszer is kiépülhetne, és két irányból kapná az ember a nyugdíját: az államtól és a pénztárjától. Az utóbbi igazságosságát az adná, hogy mindenki a saját megtakarítását kapná vissza, a stabilitását meg az, hogy rengeteg tagja van. Egyszóval jó kis konstrukció lehetne ez – de ehhez muszáj lenniük a rendszerben járadékos nyugdíjasoknak (belőlük még alig van), aktív befizetőknek (belőlük egész sok van, de nem elég) és a kezdő belépőknek, akik pótolják a kilépőket (belőlük sincs túl sok).
A normális ügymenethez pedig úgy negyven évig kéne működnie az egésznek, lényegében érdemi szabályváltozás nélkül (ha-ha-ha). Akkor állna fel az egyensúly, így lenne széles bázisú a befizetők és a járadékosok köre is. Ehhez képest Magyarországon annyit sikerült elérni, hogy épp elkezdtek gyűlni az aktív befizetők, a kormány máris átírta a szabályozást.
Rossz emlékek
Amikor a kormány elvonta a magánnyugdíjpénztári befizetéseket, az nemcsak 3000 milliárd forint elfüstölésével járt, hanem azzal is, hogy a lakosság elveszítette a hitét. Ha egy tollvonással be lehet darálni egy nyugdíjpillért, akkor mi a garancia arra, hogy a másikat nem bántják? Emellett a SZÉP-kártyás befizetések pontosan ugyanúgy adóznak, mint az önkéntes pénztári befizetések, így semmilyen extra érdek nem fűződik ahhoz, hogy valaki hosszú távra megtakarítson. Vagyis az egyik oldalról megingott a rendszerbe vetett hit, a másik oldalon csökkent a kézzelfogható adózásbeli ösztönző, miközben a rendszer éppen elkezdett felállni. Most meg prüszköl a Nemzetgazdasági Minisztérium, hogy nem is kell ez senkinek, lám, alig van járadékos. Hát persze! Mi egyebet várhatnánk?
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a magyar az olyan fajta, hogy nem nyugdíjat akar, hanem lakást – mondta a miniszterelnök magyar hangja, Nagy Márton és a magyar hang kobzosa. Szerintem pedig, mondjuk, olyan, hogy lakást is szeretne, meg nyugdíjat is, sőt meg merem kockáztatni, privát kis megtakarítást is, és havonta egyszer-kétszer közepesen átsült steaket száraz vörösborral. Ehhez képest az lesz neki, ami jut.
Azt természetesen jól látja a kormány, hogy az emberek nagyjából minden vagyonukat arra szánják, hogy lakáshoz jussanak. Mert egyrészt eleve kevés a vagyonuk, másrészt drága az ingatlan, harmadrészt, ha Magyarországon nincs ingatlanod, akkor senki vagy. Ez valódi és súlyos probléma, amire talán megoldás sincs – ám ha mégis van, azt biztosan nem 2024 októbere és 2025 januárja között lehet kivitelezni. Hanem 2025 és 2045 között, vagy még úgy sem.
És biztosan nem az a jó megoldás, ha egy öngondoskodási formát, amely lassan harminc éve működik, egyszerűen kimiskárolnak.
Valójában semmit se fog érni az egész; a lakáskrízis kezelését ezzel nem lehet letudni. Egyrészt azért nem, mert az átlagos megtakarítás kétmillió forint, amiből Budapesten már egy garázst sem lehet venni. Másrészt, mert a pénztári vagyonok fele a felső jövedelmi tized megtakarítása: ezeknek az embereknek, de egy részüknek mindenképp lehet lakásuk vagy elég pénzük a lakásvásárlásra. A lakáskrízis nem őket sújtja – de akkor miért, milyen társadalmi igazságosság nevében kéne őket az amnesztiás megtakarításfeltöréssel, és az ezzel járó adókedvezménnyel jobb helyzetbe hozni?
Egyáltalán, mi ennek az egész baromságnak a valódi célja? A megoldást az rejti, hogy a kedvezményes feltörősdi csak 2025-ben lesz elérhető. De miért csak jövőre? Netán 2027-ben nem lehetnek lakáscéljaim? Akkor nem lesz lakáskrízis?
Nos, lakhatási válság lesz, de választás nem. Márpedig 2026-ra kell valami olyat teríteni, amitől megint nőni kezd a fű. Osztani valamit a választásokra készülve – csak az a baj, hogy már minden szét lett osztva. A magánnyugdíjpénztári megtakarításokat olyan régen elégették, hogy el is felejtettük. A csok akkora rést ütött volna a költségvetésben, hogy lényegében hatástalanítani kellett. A babaváró hitel takaréklángra lett téve, abban bízhat a kormány, hogy a feltételeket nem teljesítők nem szakadnak a nyakába túl gyorsan.
A 2022-es választásra mindent kitárazott a kormány. Volt alacsony lakás-áfa, otthonfelújítási támogatás, áfa-visszatérítés, szja-visszatérítés. Talán azzal számolt a kabinet, hogy majd a Covid utáni visszapattanás kitermeli a következő osztogatás forrásigényét – de nem így lett, nagyon nem. Nincs uniós pénz, van háború; nincs GDP-növekedés, van adósságszolgálat; nincs kilátás a változásra, van túlzottdeficit-eljárás.
Mit lehet most tenni? Hogyan lehet osztogatni? A családi adókedvezmény duplájára emelése arra lesz jó, hogy ne lehessen azt is a családi pótlék mellé tenni, mint valamit, ami a Fidesz alatt elinflálódott. Nincs mozgástér, nincs semmi. Vagy mégis van? Az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások mindösszesen nagyjából 2000 milliárd forintra rúgnak. Ha ezt engedi feltörni a kormány, akkor az voltaképp majdnem olyan, mintha ajándék lenne. Az persze túl átlátszó, hogy költsétek nyugodtan szalámira vagy nyaralásra, mégiscsak kell valami nemes cél. Ami legyen a lakáscél! Hiszen a lakásszerzéssel úgy is gond van. És össze is állt a terv. A kormány azt mondja, ha lakást akar venni a magyar, hát hadd vegyen, legyen ez az ő öngondoskodása, hajrá! Megpróbálja azt eladni választási osztogatásnak, hogy az emberek elkölthetik a saját pénzüket.
Nagyon ügyes. És amilyen ügyes, olyan aljas is.
