Hatvan felé járó szegedi férfi ismerősöm, aki régóta, rendszeresen sportol, most daganatos beteg. Az utóbbi tizenöt hónap a diagnózis fölállításával, kemoterápiával, sugárkezeléssel telt, a mellékhatások megismerésével, keserves tanulással, bizakodással. „Eddig szinte minden rendben ment”, írja.
Az SBO-n ugyan sokat kellett várnia, amikor bekerült, de erre számított. Azt is természetesnek vette – és aki járt már magyar egészségügyi intézményben, ezekre az apróságokra tényleg immunis –, hogy a sugárkezelésen nem akkor került sorra, amikorra ment. Várni kellett az onkológusra. A várakozás eredményeképp viszont mindig rendes ellátást kapott.
Számítani lehetett arra, hogy egyszer rosszabbul jár.
Szeptember végén MRI-vizsgálatra kért időpontot a november 4-ével kezdődő hétre. Fölkerült egy várólistára. Októberben érdeklődött, hogy vajon mikor derül ki, mikorra kap időpontot. Azt a választ kapta, hogy majd értesítik. A november negyedikével kezdődő héten ismét telefonált. Azt mondták neki, még mindig nem derült ki, mikor fogják megvizsgálni. Elmagyarázták, akkor fog változni ez a helyzet, ha azok, akik erről dönthetnek, „új időablakokat nyitnak”, amelyekre ki lehet jelölni időpontokat. Érzékeltette, hogy agydaganatának természete miatt neki ez most már fontos lenne, de
azt a választ kapta, hogy „rengeteg onkológiai beteg várakozik képalkotó vizsgálatra”.
Érdeklődött a kezelőorvosánál is, ő megnézte, hogy egy másik „kontingensbe” esetleg befér-e az ismerősöm. Nem fért be. Feltételezi, hogy év vége felé elfogyhatott az államilag finanszírozott vizsgálatokra szánt pénz, és ezért áll a sor.
A család tanakodott, de mivel az előző vizsgálat eredménye alapján minél előbb tudni akarták, azóta mi változott odabenn, november 5-én, kedden az ismerősöm benevezett egy fizetős MR-vizsgálatra. Százezer forintba került.
November 9-ére, szombatra kapott időpontot.
Reméli, jövőre egy darabig megint befér a listákra. Nem is akar belegondolni abba, hogy – mint írja –, „mit élnek át azok, akik betegek és szegények”.
Az újságíró, ha ilyen történetet hall,
kérdéseket küld a megfelelő helyekre, majd újabban ugyanígy várakozik, reménykedik egy tisztességes válaszban.
Most nem várom ki, megtudom-e, mi az aktuális hivatalos magyarázata annak, hogy a betegek a magánegészségügyi ellátást választják. Szerintem itt kétségbeejtő helyzetben lévő és állandó fájdalommal élő embereket is rászorítanak arra, hogy kíméljék az államkasszát, és hiába fizettek harminchat éven át járulékot, fizessenek külön, ha tényleg korrekt körülmények között szeretnének gyógyulni.
Biztosan vannak olyan kifejezések, amelyek alkalmazhatóak erre a helyzetre. El lehet magyarázni, hogy ez nem az, aminek látszik: nem átterelés, nem zsarolás, hanem az egészségügy rendszere ilyen szerencsétlen. Megkaptam már, igazságtalanság az ilyen helyzetek miatt mindig az aktuális kormányt – ez most épp a leghosszabb ideje, tizennégy éve dolgozik – hibáztatni, mert az egészségüggyel mindegyik kudarcot vallott.
Hallottam, hogy ezt jobbá tenni, úgy, hogy mindenki lássa, tényleg jobb lett, nem lehet.
Hallottam, hogy érdekek sérülnének. Régi, jónak látszó gyakorlatokon is változtatni kellene. A legnagyobb nehézség pedig az emberek ellenállása: hogy méhkashoz hasonlít az egész, amihez nem lehet akárhogy nyúlni. Aki hozzányúl, annak el is kell hitetnie, hogy jobbító szándékkal teszi, az eredmény ezen múlik.
Mindegyik érv mögött ott az a sejtetés, hogy az adott körülmények között, abból a pénzből és azzal az emberséggel, ami rendelkezésre áll, ez a legjobb egészségügyi ellátás, ami megteremthető.
Végső soron – mindig erre juthattam, amikor ezzel foglalkoztam –
csak a remény marad. Bízni abban, hogy amit ügyködnek, tényleg valami óvatos, szakszerű művelet, nem altatás.
Abba is belegondoltam, hogy milyen jogon kérem számon a képmutatást az államon, ha a hétköznapi élet is tele van ilyen helyzetekkel. Lehet, pont olyan az állam természete, amilyen az enyém, csak nem veszem észre saját romlottságomat.
Az ilyen eszmék futtatásának az a következménye, hogy az ember megváltoztatja az életét, abban a reményben, hogy jobb lesz tőle másoké is. Takarékosabban él, kevesebb nehéz ételt eszik, elhagyja a tényleg fölösleges dolgokat, nem iszik például alkoholos italt. Időben lefekszik, eleget alszik. Gondot fordít arra is, hogy elég figyelem jusson a munkájára és a családjára. Hideg fejjel, meleg szívvel készül a (z országgyűlési) választásaira. Elszámol háromig, mielőtt arról beszélne, ami feldühítette.
Kivárja szépen, hogy új időablakok nyíljanak a számára.
Járható út, egészséges embernek.
Egy tanulsága van annak, amit a szombati MRI-vizsgálatra induló ismerősömtől hallottam. A sorsukra váró betegek nyomorúságához képest az én életem fényűzés, de az állam tisztviselőinek jó néhány megnyilvánulása is – például ez. Ez szerintem érvényes nézőpont. Más szerint nyilván demagógia. Erre van érzékünk. Olyan országban élünk, amelynek miniszterelnöke azt magyarázza egy stadionban 47 ország vezetői előtt, hogy ő nem a hatalmi struktúrák, hanem az emberek mellett áll.
(Címlapképünk forrása: Szent Margit Kórház)
