Ez a vezércikk nem Sólyom László életérõl és munkásságáról fog szólni. Szólhatna épp arról is: bár Sólyom demokratikus elkötelezettségét eszünk ágában sincs megkérdõjelezni, azt sem gondoljuk, hogy mint bárki másé, az õ életmûve ne lehetne kritikai elemzés tárgya. Ám ne a személyt tekintsük most, hanem a levél filozófiáját és érveit.
Az irat argumentációja, a helyzet, sõt, a Helyzet deskripciója és analízise, mely a szerzõket gondolkodásra, majd javaslatuk kidolgozásra indította (hogy tudniillik S. L.-t azért kell megválasztani köztársasági elnöknek, mert ez így nem mehet tovább, mert...), a következõképpen hangzik: "A képviseleti demokrácia díszletei között a politikai osztály és a klientúra-burzsoázia vívja magánháborúit a köz-vagyonért, példát mutatva harácsolásból, törvényszegésbõl." Valamint: "Az országot széthullás, morális összeomlás fenyegeti."
E patetikus, közeles bukást s mély válságot felfestõ mondatok azonban szétesnek, mihelyst a poézist lehántjuk róluk, s megpróbáljuk végiggondolni jelentésüket. Higgadjunk magunkhoz: a magyarországi magángazdaságot nem a "klientúra-burzsoázia" mûködteti, sõt, kapitalizmusunk bármely szociológiai vagy közgazdasági mutatóját is tekintjük, a gazdaság túlnyomó hányada nincs közvetlen függésben a "politikai osztálytól"; kapcsolata vele távoli és személytelen. Ez az analízis összekeveri a szezont a fazonnal: ha az állami vagyon környékén sertepertélõ magáncégek szokásai és erkölcsei, a mód, ahogy az állam és a "klientúra-burzsoázia" üzletel, gyakran kétségesek is, úgy az õ erkölcseiket és bevett szokásaikat nem vetíthetjük ki a gazdaság szereplõinek teljes tömegére - csak hogy aztán az egész rendszert a pokolra kívánhassuk. Ugyancsak kétes értékû a rendszerváltás másik nagy vívmányának, a képviseleti demokráciának a megkérdõjelezése. Bár egyes pártok vagy képviselõk parlamenti mûködése valóban bicskanyitogató, ez nem a képviseleti demokrácia szabályainak vagy rendszerének, hanem épp ellenkezõleg, e szabályok be nem tartásának s e rendszer meg nem értésének vagy megvetésének az eredménye. Merõ díszletnek nyilvánítani s így diszkreditálni nemcsak hamisság, hanem veszedelmes játék is. Hiszen ha a Helyzetrõl téves tudásunk van, panáceánk is csak félrekezeléshez, s nem kívánt mellékhatásokhoz vezethet. (Szomorú, mennyi okos ember ült fel a Magyar Fórum meg a Demokrata történelemszemléletének, ennek a szörnyû, primitív intellektuális pestisnek.)
Ha viszont nincs rendkívüli helyzet, s a képviseleti demokrácia (minden bajával együtt) hozza formáját - annyira legalábbis, hogy e bajok orvoslását a rendszeren belül, s éppen szabályainak betartásával képzeljük el -, úgy az elnökválasztás sem igényel rendkívüli megoldásokat. Fölösleges, sõt, a népképviselet elvével ellentétes más, a rendszerbe nem illõ megoldásokkal kísérletezni. Márpedig Sólyom megválasztása, az, hogy a baloldali-liberális parlamenti többség konzervatív szimpátiájú politikust válasszon államfõnek, ráadásul olyat, akinek egyes korábbi döntéseit erõteljesen vitatta, bízvást lenne ilyennek nevezhetõ. Miként az is, hogy az állítólagos válságot épp a jó köztársasági elnöknek lenne dolga megoldani. Göncz Árpádot elsõ alkalomal az ellenzék és a kormánypártok közösen választották - de akkor valóban rendkívüli helyzet volt. Gönczöt másodszor, és Mádl Ferencet 2000-ben a kormánytöbbség emelte pajzsra, az ellenzék jobbára (helyesen) ellene szavazott. Azért, mert a magyar demokrácia így van kitalálva. Mert ebben van megállapodva, az úristenit neki. Mert az elnökválasztáskor a népakarat közvetetten érvényesül: a parlamenti többségen keresztül. Mind Göncz, mind Mádl érezhetõen az õket megválasztó erõkkel szimpatizált, s politikai döntéseikben inkább feléjük húztak. De ettõl nem állt meg a villamos a körúton. (Sõt. Mádl elnöki megbízatása elõtt egy jobboldali kormányban volt miniszter. Na és?) S ugyan miért ne állítana most saját, szocialista vagy liberális jelöltet a szocialista-szabad demokrata koalíció - ha eddig ez volt az úzus, ha ezt mondja az alkotmány, s ha a politikai gyakorlat ezt a rendet visszaigazolta? Miért várnánk el tõlük, hogy errõl a lehetõségrõl önként lemondjanak?
És persze van még valami, amit eszünk ágában sem lenne vitatni. A civil szervezetek jogát arra, hogy a politikusokat javaslatokkal bombázzák, sõt, nyomást gyakoroljanak rájuk. Legyen ez a dolguk. A választók többsége által közvetlenül megválasztott parlamenti többségnek pedig az, hogy e javaslatokat mérlegelje. Hogy összevesse a megbíza-tással, amit azoktól kapott, akiknek felelõsséggel tartozik. És akik a döntéseit, elõbb vagy utóbb, számon kérik rajta.
