A vetélkedést - elsõ pillantásra racionális mérlegelés alapján - az döntötte el Bush javára, hogy a morális értékek és a terrorizmus kérdésében az amerikai választók túlnyomó része (80/18, illetve 86/14 arányban) a hivatalban lévõ elnököt látta jobbnak, míg a gazdaság és az egészségügy fontosságát, amelyekben Kerrynek volt döntõ (80/14 és 77/23 arányú) elõnye, hátrébb sorolták. Amikor azonban az exitpoll kérdezõbiztosai a szavazófülkébõl kilépõket arról faggatták, végül is miért döntöttek úgy, ahogy döntöttek, meghökkentõ válaszokat kaptak: elegük van a szabadosság kultuszából, hallani sem akarnak az azonos nemûek házasságának legalizálásáról, az "esemény utáni" tablettáról és az abortusz "szabadságáról".
H
A dolgok ilyetén alakulásában Karl Rove - Bush egekig dicsért kampányfõnöke - játszotta a fõszerepet. Az õ alapvetõ ötlete - amelyet most szerte a világon tanulmányoznak - igen egyszerû volt. Ahelyett, hogy bonyolult kérdésekrõl vitatkoznál - ahol a "pró" és "kontra" érveket nemhogy a választók, de a jelöltek sem látják át -, dobj be egyszerû, ugyanakkor a közvéleményt megosztó kérdéseket. Két dologra ügyelj csak: 1. mérd fel, hogy az adott kérdésben mit gondol a csendes többség, s õk mozgósíthatók-e; 2. hitesd el, hogy ennek a kérdésnek te vagy a fõ védelmezõje, a másik jelölt pedig az "ellenség oldalán áll". Utána pedig hagyd, hogy a sajtó bõ terjedelemben adjon hírt az azonos nemûek esküvõjérõl, az "esemény utáni tabletták" vásárlóiról, az abortuszklinikák mûködésérõl és a "teremtés-tudomány" vagy az "intelligens tervezés" - úgymond - vesszõfutásáról a tudomány "fellegváraiban". Ez azután a csendes - értsd a választásokon korábban csak csekély számban részt vevõ - többséget aktivizálja ("na, azt azért nem várom meg, amíg kötelezõ lesz a homokosság" - ahogy a régi vicc mondta), és szállítja neked a gyõzelmet.
A szabad akarat régóta foglalkoztatja a gondolkodókat. Sokan az isteni eleve elrendeltetést, mások meg a természet törvényeit vélték az emberi szabadság korlátjának. A valóságban a szélsõséges nézeteket - a természet vak erõi, vagy egy jóságos/zsarnoki isten akarata által mozgatott drótokon függõ bábuk volnánk - csak elvétve vallják. Az átlagember szeretné hinni, hogy a világ lehetõvé teszi számára: önmaga határozza meg, mit is akar. Miközben a filozófusok nézetei nem közeledtek az idõk folyamán - éppen a tudomány eredményei nyomán -, világossá vált: szabadságunkat nem a szabad akarat nehezen átlátható vagy megoldhatatlan paradoxonjai veszélyez-tetik. Szabadságunknak nagyon is valóságos tolvajai vannak. Az élet szinte minden pillanatában, kisebb és nagyobb döntéseinkben álnokul csapdába csalnak, miközben errõl fogalmunk sincs.
Robert Cialdini amerikai pszichológus, a befolyásolás kutatója egy egész sor olyan hétköznapi mechanizmust tárt fel, amelybõl ravasz emberek csapdát szerkesztenek, majd a gyanútlan polgárt ügyesen manipulálva arrafelé terelik. Így azután az saját akaratából - sõt, láthatólag büszkén és dalolva - sétál bele az egyre kevesebb választási lehetõséget kínáló, egyre sürgetõbb döntést követelõ, és mind kevesebb megfontolást lehetõvé tevõ helyzetbe. Végül a választási lehetõség elvész, mérlegelésre nincs idõ és maradt a nekünk rendelt - értsd: valaki által számunkra kiválasztott - egyetlen megoldás, amely elõl már ki sem térhetünk. Ezek a csapdák az ún. "kattan-indít" mechanizmus alapján mûködnek, amelyet a pulyka- mama viselkedése példáz a leg-jobban. A pulykamama jó mama: gondozza és dédelgeti csibéit. Ha veszélyben vannak, védelmezi, ha éhesek, táplálja õket. Ám csak akkor, ha hallja éhséget vagy veszélyt jelzõ csipogásukat. Ha "csak" látja a veszélyt, de nem hallja a vész-jelzést, nem segít. És fordítva, ha meglátja õsi ellenségét, a görényt, azonnal dühödten nekitámad. Ám ha a kitömött görényben lévõ magnóról a csibék csipogását hallja, azonnal babusgatni kezdi a görényt! Különös viselkedését a csipogás kulcsingere váltja ki. Ha van ilyen inger, az beindít egy automatikusan végigszaladó cselekvéssort, ha nincs, hiába a nyilvánvaló helyzet, mégsem indul el a cselekvéssor.
A pszichológusok egy sor "kattan-indít" mechanizmust azonosítottak az ember világában is. Ezek túlnyomó részét a kereskedõk - tudatosan és ösztönszerûen - rendszeresen alkalmazzák. Ilyen csapdamechanizmus a szívesség felkínálása, amelyet viszonozni illik, vagy a hiány elõidézése, amely értékesebbé varázsolja a megszerzendõ dolgot. De ilyen a rábeszélõ tekintélyesnek vagy azonos identitásúnak feltüntetése. Ezek mindegyike arra szolgál, hogy rávegye az egyébként vonakodó, bizony-talan és bizalmatlan, további in-formációt kérõ, racionálisan mérlegelni igyekvõ személyt, hogy megfontolás nélkül hozza meg döntését. A mindennapi élet sok-féle példát ad a ravasz módon felállított döntési csapdákra. Aki kis ajándékot ad neked (kóstolót a sajtból), azt azzal viszonozod, hogy kedvezõen ítéled meg a kérését (vásárolsz a sajtból). Aki hozzád hasonló (ugyanott született, ugyanúgy öltözik stb.), annak elõnyben részesíted a javaslatát, aki tekintélyes (doktor, hivatalt visel), annak gondolkodás nélkül követed az útmutatását, amibõl hiány van, abból többet veszel, és hajlamos vagy többet adni érte.
H
Ezeket a "kattan-indít" mechanizmusokat az evolúció "programozza" belénk. Olyan "konstrukcióknak" tekinthetõk, amelyek hosszú évezredek során támogatták az egyén és a közösség fennmaradását. Ilyen túlélést segítõ mechanizmus az ún. etnocentrikus szindróma is. Az etnocentrikus szindróma az emberré válás evolúciós környezete által életre hívott adaptáció. Az állandó életveszély, az egyéni túlélést biztosító kicsi csoport és a körüllevõ ellenséges törzsek szinte belénk programozták a "csupán a tieidben bízhatsz" elvét. Újra és újra igazolódott: csak annak higgy, aki ugyanúgy néz ki, csak azt kövesd, aki azonos szimbólumokat visel, csak azt támogasd, aki szüleidre emlékeztet. Közben azonban az embert körülvevõ környezet jelentõsen átalakult. A viszonyítási rendszerként szolgáló csoport fokozatosan bõvült. Az ember egyre nagyobb, egyre összetettebb és mind személy-telenebb közösségben éli le életét. Fontossá vált megbízni az ismeretlenekben. A kereskedelem és a piac által kialakított, a nem rokonokra is kiterjesztett bizalom, valamint az ismeretlenekkel való együttmûködési készség hihetetlen dinamikát kölcsönzött a társadalmaknak. Ha azonban olyan helyzetbe csöppenünk, amely a régi, veszélyekkel teli evolúciós környezethez hasonló - biztonságunk megrendül, életformánk megkérdõjelezõdik, családunk veszélybe kerül -, és gyorsan kell döntést hozni, miközben információ nincs, hirtelen bekattan az etnocentrikus szindróma. Kövesd a hasonlót - aki ugyanolyan jelet használ, ugyanúgy beszél, aki közösségedre hivatkozik. Utasítsd el, aki "más", akinek eltérõ a szimbóluma, más módon él, más hiteket követ. Ahelyett, hogy további információt keresnél, és tisztázó kérdéseket tennél fel, csak arra figyelj, mit hirdet a tekintély: a pap vagy a fõnök. Ne kérdezz, ne kételkedj, ne gondolkozz. Ne az ész érveire, az érzelmek húrjain játszó vezérre hallgass. Csak arra legyen gondod, hogy azt, ami arra kiválasztatott, megfogalmazott, lelkesen végrehajtsd.
Mit is kell tehát tennie annak, aki sikeres - értsd: nagy szavazótábort meghódító - politikus akar lenni? Ki kell választania olyan kérdéseket, amelyek megosztják a társadalmat, majd a válaszokat el kell látni "mi" és "õk" címkékkel. Mi jók, becsületesek, igazak, intelligensek vagyunk. 'k becstelenek, hazugok, buták, gonoszak. A kü-lönös az: még hirdetni sem kell, hogy az "õk" milyen gonoszak. A szociálpszichológiai kísérletek tanulsága szerint már pusztán a - külsõ jegyekben nem tükrözõdõ - formális felosztás is megteszi a hatását. Ekkor azután fel kell tenni a kérdést: "Mond, te melyik oldalon állsz?" És a dolog eldõlt. Így még annak is elejét lehet venni, hogy az esetleg kételkedésre haj-lamos ember további információt keressen. Hiszen aki kérdez, az kételkedik, aki pedig kételkedik, az az ellenséggel tart. Az ellenséggel pedig - aki a "mi" romlásunkat akarja - nem tárgyalni, hanem leszámolni kell.
A nemrég lezajlott népszavazásra feltett, a kettõs állampolgársággal és a kórház-privatizációval foglalkozó tipikusan ilyen csapdahelyzetet elõidézõ kérdés volt. A figyelmeztetés elkésett, a ráció alul- maradt. A népszavazást követõen vált világossá: semmi nem dõlt el. Most indulhat vita arról: kinek mennyit, miért és hogyan. Vagyis csak most kezdjük el gyûjteni, mérlegelni, összehasonlítani az információkat, amelyek birtokában akár racionálisan is lehetne dönteni. A baj csak az, hogy erre a népszavazást követõen már soha nem kerülhet sor. A résztvevõk, választásuknak megfelelõen - ki az igenre, ki a nemre, aki pedig otthon maradt, az arra - már bekattantak. Így a jövõben mindenki - a kognitív disszonancia elméletének megfelelõen - bármilyen további információt csak arra használ fel, hogy korábbi döntését igazolja. A kérdéseket tehát most már végleg nem a ráció, hanem a pillanatnyi helyzet és az érzelmek fogják eldönteni. Ez pedig megnyugvást nem, csupán növekvõ frusztrációt ígér. Akkor különösen, ha a "kattan-indít" módszerét - a szakértõk szerint bevált és ezért nélkülözhetetlen eszközt - a politika egyre kiterjedtebben fogja alkalmazni.
