Nincs alapjog, mely a nyugati politikai és társadalmi berendezkedéssel bensőségesebb kapcsolatban lenne, mint a szólásszabadság. A dán karikatúrák kapcsán sűrűn javasolt sajtófelelősség ennek a szabadságnak és vele a szekularizációnak a korlátozását jelentheti. A globalizáció eddig a modernizációt vitte el Katmanduba. Most visszafelé kezdenek áramlani a folyók, és azzal fenyegetnek, hogy elmossák a felvilágosodást. Az átrendezés során a sajtószabadság és ezzel a nyugati kulturális rend új, a szabadság számára kedvezőtlen vágányra kerülhet. A jelek szerint a politikai és ideológiai ellentétei miatt megosztott, szégyenkezés bénította Nyugat maga vállalkozik arra, hogy félretegye a modernizáció szekuláris előfeltevéseit.
*
Nem árt az alaptörténetre emlékeztetni. Dániában egy mesekönyvíró (nem Andersen ugyan) meg egy szerkesztő, hogy demonstrálja, mennyire megfélemlítő egyes mohamedán aktivisták fellépése, karikatúrákat kér az iszlámról. A megjelent 12 karikatúra közt az egyiken Mohamed látható, turbánja alatt bombával. Egy Dániában menedékjogot élvező imám, hogy az igazhitűek felháborodásának nyomatékot szerezzen, arab országokban turnézik, hozzátéve a dán karikatúrákhoz még néhány igazán penetránsat. Az iszlám országok vezetői megelégszenek diplomáciai tiltakozással. Hónapokkal később azonban győz a Hamasz, és Gázában háborogni küldi a tömegeket, hogy maga mögé sorakoztassa fel a Fatah híveit. Ezt követően az iszlám országok egy részében elszabadulnak az indulatok.
Az adott kommunikációs közegben egyáltalán nem szükségszerű az az értelmezés, miszerint az iszlám mint olyan lenne a terrorizmus oka, ámbár ilyen vélemények is léteznek - és ezek sem büntethetők. Némelyik vitatott karikatúra az iszlám egyes fundamentalista értelmezései és a nők elnyomása közti kapcsolatra utal. Az iszlám hit mozgatta terrorizmus sem tartozik a középkori vérvádfantáziák körébe. (Kifogásaim természetesen nem a decentralizált iszlámra vonatkoznak, hanem az iszlamistákra és más vallások fundamentalistáira.)
A karikatúrák, ha egyáltalán valamiféle politikai akcióval összefüggésbe hozhatók, legfeljebb azt kívánták dokumentálni, hogy a mohamedánok közt vannak olyanok, akik politikai ellenfeleiket és másokat is meg kívánnak félemlíteni. Az sem kifogásolható, s nem minősül a szólásszabadsággal történő visszaélésnek, hogy a karikatúrák kifogásolják a nőknek a vallási szabályokkal intézményesített elnyomását. Mint a karikatúrák általában, ezek is sztereotípiákat használnak.
*
De mindez közömbös ott, ahol kialakult ideológiai lövészárkok húzódnak, és a bal- és jobboldal évtizedes harcát akarja folytatni. Az antirasszizmus iránt egyébként elkötelezett európai harcosok jó része azt állítja, hogy a képek sztereotipizálnak, és a kisebbséget amúgy is sérülékeny önérzetétől fosztják meg. A német Zöldek parlamenti frakciójának a vezetője például a karikatúrák kapcsán az 1939. év hitleri Németországába lázálmodja magát. A baloldal szerint a képek objektíve rasszisták. Ez a logika megfelel az SZK(b)P rövid történetében az árulókkal kapcsolatos sztálini "logikának". Más verzió: a próféta ábrázolása egy szélsőjobb hecckampány és provokáció része. Bizonyíték: a dán xenofób jobboldal vezérének tetszettek az alkotások. Továbbá a pártvezér hölgy a szólásszabadságra hivatkozik, tehát minden szólásszabadság-féltés álságos.
A karikatúrákat persze nem csak balról támadják. A bölcsességgel és mérséklettel eljegyzett államférfiak, szerkesztők és egyházi vezetők nem kívánnak a tartalmi kérdésekkel foglalkozni. Ehelyett azt hajtogatják, hogy a sajtónak felelőssége van (értsd: gyakoroljon öncenzúrát). Továbbá, hogy a vallást tisztelni kell. Igen, az atyai intelem szerint tiszteld minden ember vallását! De mi is olyan nagyon tiszteletre méltó egy olyan vallási felfogásban, mely a terroristákat a hit mártírjának tartja, és elvi követelménynek tünteti fel a nők elnyomását? Ugyan mi tiszteletre méltó van Torquemada katolicizmusában vagy az azték kultikus emberáldozatokban? Torquemada persze csak a katolicizmus egyik, meghaladott lehetősége, bin Ládin pedig valószínűleg az iszlám megcsúfolása.
A vallások mára elfogadott kölcsönös tiszteletét az teszi lehetővé, hogy ezek a vallások - a világba kilépve - nem jelentenek komolyabb veszélyt sem az elfogadott társadalmi rendre, sem egymásra. A hívők és nem hívők modernizált, szekuláris világban élhetnek, ahol a vallási tételek nem rendelkeznek az élet totális meghatározásának hatalmával, legfeljebb - az egyén szabad választása alapján - a magánszférában működnek. A magánszféra határait a közfelfogás és az alkotmányos rend határozza meg, és egyetlen vallás vagy egyház sem formálhat jogot erre. A vallás tartalmával - tekintettel ezen előfeltételek elfogadottságára - eddig nem kellett törődni a szekularizált alkotmányos államban.
Az a tény, hogy valaki vallásos, ahhoz elegendő, hogy minden más emberi lénnyel egyenlő méltóságúnak tekintsük, de az, hogy valaki intenzíven hisz valamiben, még nem ok a tiszteletre. A politikai okokból napjainkban érvényesülő iszlám fundamentalizmusra jellemző Mohamed-kultusz elutasítása nem tekinthető a mohamedánok mint emberek semmibevevésének, kirekesztésükre vonatkozó felhívásnak, e kirekesztés előkészítésének. Minden ellenkező híresztelés ellenére nem élünk a hitleri Németországban, de még csak Weimarban sem. Felesleges elvesztett háborúkhoz új haditerveket készíteni és ennek megfelelő csatákat kirobbantani. Mint a múlt század első felének amerikai joggyakorlata és a mai afrikai tapasztalatok mutatják, a közösség elleni izgatásra vonatkozó törvényeket előszeretettel érvényesítik a kisebbségek rovására.
*
Más kérdés, hogy helyénvaló, ha a kormányok és a rasszizmustól irtózó közvélemény világossá teszi a maga és a mohamedán honfitársak számára, hogy a vallási jelképek megsértése, a tabutörés nem a hívő emberek semmibevétele. Eddig legalábbis a közlések megítélésére a felvilágosodás szekularizált elvei vonatkoztak. A mégoly sérülékenynek tekintett vallási vagy etnikai kisebbségek esetében sem fogadható el, hogy e csoportok gyengesége miatt a közlés szokott normái rájuk ne lennének alkalmazhatók. A gyengeség nem hibátlanság, s nem is menlevél kritikai, bántó kifejezésekkel szemben.
A kijelentéseknek azt a tartalmat kell tulajdonítani, amit a közlő - az elfogadott társadalmi értelmezési normák szerint - tulajdonít nekik. Ha egy mohamedán hívő azt gondolja, hogy a kijelentéseket az ő saját közösségének felfogása szerint kell értelmezni, akkor magának különleges elbírálást követel. Ha az igazhitű azt hiszi, hogy pikkelnek rá, és csak őt akarják megalázni, noha tisztában van az európai kommunikáció természetével és azzal, hogy a közszféra viselkedési szabályai (házassági szabályok, ruhaviselet, autonómia) mindenkire vonatkoznak, arra csak azt mondhatjuk, hogy sajnálatosan téved. Azzal, hogy valakit tévedésben marasztalunk el, éppen elismerjük észlény voltát, és ezzel magunkkal egyenlő méltóságúnak tekintjük. Az emberi egyenlőség intellektuális alapja, hogy egyformán tévedésre képes lények vagyunk. Tévedéseinkben tiszteljük egymást, amíg ezek nem erőszakos, gyilkos tévedések. Aki pedig magát ez alól bármilyen okból, akár vallására hivatkozva kivonja, az nem hivatkozhat ugyanakkor méltósága megsértésére, bármilyen kisebbséghez tartozzon.
*
A politikai korrektség hívei az iszlamofóbia elleni küzdelem hevében a rasszizmus elleni küzdelemben kialakított feltevésrendszert, az antirasszista stratégiát és az erre épülő preventív büntetőjogi stratégiát átviszik a vallás megsértői elleni küzdelemre. Ezt azután nemcsak a mohamedán egyházi és közösségi vezetők, hanem más vallásban utazók és sok vallásos ember is örömmel üdvözli, hiszen maguk is áldozatnak tekintik magukat a szekuláris világ materiális mocskában. (Hogy a modernizációt kívánó mohamedánok vagy az ateisták mit gondolnak minderről, az figyelmen kívül marad.)
Kétségtelen, hogy az iszlámellenesség - illetve más társadalmakban más kisebbségi vallás támadása - sokszor rasszizmust leplez, vagy - éppoly megvetendő módon - a vallási kisebbség elleni diszkriminációt készíti elő. Egy adott vallás gyakorlói sokszor meghatározott fajjal, etnikummal azonosíthatók, bár a nyugat-európai mohamedánokra ez nem jellemző. Az idegengyűlölet szempontjából itt elhanyagolható a különbség, de az idegengyűlölet és a rasszizmus nem azonosítható. Az általánosítás veszélye miatt minden kritikai közlés gyanússá tehető, s a gyanú árnyékának kerülése öncenzúrához vezet. A szólás a felvilágosodás szellemében csak úgy működhet, hogy a közlőt privilegizálja a hallgatóval szemben. Az alapfeltevés szerint a sértettnek módja van megfelelő érvekkel megvédenie magát, és a jog csak akkor korlátozhatja a közlést, ha a válaszadásra nincs lehetőség. Erről természetesen szó sincs a jelen esetben. Tiltakozott számos dán mohamedán, és kellő számú dán zászló égett világszerte.
Ha sikeres a vallás bírálatának rasszizmussá átminősítése, az azt jelenti, hogy például nem lehet bírálni, támadni a vallási alapú terrorizmust, holott a vallás igencsak ludas a terrorizmusban. Ha sikeresen összekeverjük az iszlamofóbiát a kisebbségvédelemmel, és mindezeket megtesszük a szólásszabadság korlátozási alapjának, hamarosan az összes érzékenység védelmet követel a kritikai közléssel szemben, s elsőként a hatalmasok érzékenysége. Mert ugyan ki tudja elhatárolni a kisebbségi vallási és faji érzékenységet a többi vallás, etnikum stb. érzékenységétől? Miért lennének ezek kevésbé értékesek?
Ha az általánosítás veszélye miatt minden kritikai közlés gyanússá válik, ha a gyengék védelme címén az éppen érintettek érzékenysége diktál, az paternalista cenzúrához és - még rosszabb - öncenzúrához vezet. Az érzékenységi mérce elfogadása azt jelenti, hogy a szólás korlátja a sértettek narcisztikus önértékelése lesz. Ha az érzékenység szabja majd meg a védendő határait, s a papok és politikusok azt, hogy mire is vagyunk érzékenyek, akkor nemcsak a szólásszabadságot, de az egész jelenlegi nyugati szekularizációt "átértelmezik". Tudniillik nem lesz semmi értelme.
A szerző alkotmányjogász.
