Publicisztika

Lassan végigég az évekkel ezelőtt lángra lobbantott gyújtózsinór, és eléri a lőport – talán ez a kép szemlélteti a magyar kormány és az Európai Bizottság viszonyának legfrissebb fordulatát, a 2020 utáni költségvetésre vonatkozó javaslat jogállamisági mechanizmusát. A magyar kormány 2010 óta él vissza az európai intézmények hatásköri korlátaiból és lassúságából fakadó lehetőségekkel.

Nuku Városliget, nuku Népliget. Lesz múzeumváros és Fradiváros. Nuku egészségügy, lesz – valahol a puszta közepén – szuperkórház.

Elkerülendő a szemrehányást, hogy „nem tudunk veszíteni”, és pusztán azért kritizáljuk a Fidesz kampányát és a választást, mert nem az általunk – jobb híján – támogatott alakulat nyert, mindenekelőtt azt szögezzük le: a Fidesz harmadik „kétharmados” győzelme elsősorban az ellenzék felelőssége.

Választásokat tartanak délnyugati szomszédunknál. A Fidesz mindent megtett, hogy a jobboldal nyerjen, számolatlanul adta a pénzt Janez Janša pártjának.

A választás utáni elemzések a pártok szapulásán kívül semmiről sem szólnak.

A felelősség mindegyik ellenzéki párté, egyiküknek sincs joga többit bűnbakként megjelölni.

Még csak néhány napja ismeretes az idei parlamenti választás eredménye. Most engem is az foglalkoztat, ami sokakat, főként az ellenzéki szavazókat. Mit jelent az eredmény az ország sorsára és a személyes életünkre nézve? Mit tehetek, hogyan őrizhetem meg az erkölcsi integritásomat anélkül, hogy újabb talmi reményeket tákolnék magamban? Mit tehetek konkrét közösségek szerveződése, fennmaradása és működése érdekében? Milyen döntések előtt állok, állunk? Érdekelnek természetesen az eredmény okai is, de csak annyiban, amennyiben hozzátartoznak ezekhez a kérdésekhez.

Kásler miniszter programja tökéletes tananyag lesz a populizmus bármelyik egyetemén.

Április 8-án Magyarország történelme me­gint végzetes fordulatot vett.

Ki szül nekünk rendet?

Rendben van, az ellenzék elszúrta: de hogyan jöhetett össze harmadszor is a kétharmad a Fidesznek? Hogy a fenébe kaphatott több szavazatot a győztes pártszövetség, mint 2014-ben? – kérdezik ma sokan.

Miután bekövetkezett az, amit e sorok írója hónapokkal ezelőtt megjósolt e hasábokon (lásd: Még nyolc év?, Magyar Narancs, 2018. január 11.), a történelmi diadalt aratott hatalmi konglomerátumtól egyetlen szemantikailag és pragmatikailag értelmezhető mondatot hallottunk: a kormányszóvivő (Kovács CEU alumnus Zoltán) odareccsentette, hogy majd bezárják azokat a szervezeteket, amelyek „matatnak a politikában”.

Az utókor majd nem lesz tekintettel a finomságokra, a részletekre, hanem egyértelműen és megsemmisítően fog ítélkezni a mai demokratikus ellenzékről. Róla is. Mert ennek a választásnak az eredménye valójában kizárólag rajtuk múlt.

Csalódtam? Valljam be, igen. Nem mintha valaha is más eredményre számítottam volna az idei választásokon. Jó ideje, ha megkérdezték, kire fogok szavazni, mindig azt mondtam, hogy elmegyek – állampolgári kötelesség? –, de a szavazólapot kettétépve teszem be a borítékba.