Vajda Mihály

Jár nekik

Publicisztika

Csalódtam? Valljam be, igen. Nem mintha valaha is más eredményre számítottam volna az idei választásokon. Jó ideje, ha megkérdezték, kire fogok szavazni, mindig azt mondtam, hogy elmegyek – állampolgári kötelesség? –, de a szavazólapot kettétépve teszem be a borítékba.

Nincs párt, amelyre szavazni szeretnék. Aztán az utolsó hetekben, napokban a számomra érzékelhető liberális közhangulat hatására mintha reménykedni kezdtem volna. Attól féltem, hogy egyedül maradok? Nem hiszem. De miben reménykedtem? Nem tudom. Továbbra is meg voltam győződve róla, hogy a Fideszt nem „fogjuk”, nem fogják, mert hiszen velük sem vagyok azonos, legyőzni. Sajnos igazam lett, s így persze a remény is elszállt. Tegnap estétől azon gondolkodom, miért élt bennem ez a szilárd meggyőződés.

Nézem a sárga – nagyon narancs, nagyon magyar – térképet, benne a pár színes folttal, s nem tehetek ellene semmit, hogy azt gondolom: előttem a butaság tengere. Butaság? Igen, butaság. Nemcsak a sárga tenger buta, a belőle ki­emelkedő színes foltocskák, a színes szigetek is a butaság jelei – egy radikálisan másféle butaságé.

De hadd mondjak el egy történetet a rendszerváltást megelőző hónapokból. Bécsben ellopták az útlevelemet. A követségen szereztem egy útilaput, mellyel haza­utaz­hatok. Téblábolván összeismerkedtem valakivel, aki ugyanebben a cipőben járt. Másnap aztán összetalálkoztunk a Westbahnhofon, együtt szálltunk be egy fülkébe. Emlékeim szerint, minthogy már ismerősök voltunk, nem mutatkoztunk be egymásnak. Nem tudom, ki volt az illető, de mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy a másik is értelmiségi. Mi másról beszéltünk volna 1989 nyarán, mint a hogyan továbbról, arról, mi lesz, mit kell csinálni, mit lehet tenni, mit tudom én.
A fülke harmadik utasa, egy igen szimpatikus, jó arcú munkásember figyelt, de hallgatott. Mondjuk Bicskéig. Bicskénél megszólalt: „Uraim, mondhatok én is valamit?” „Már hogyne.” „Mindabból, amiről az urak itt beszélgetnek, nem lesz semmi.” „Már miért?” „Én negyven évig voltam csoportvezető a Kelenföldi pályaudvaron. Elképzelhetik, hány emberrel volt dolgom. Ha tapasztalataimat összegezni akarom, egyet kell mondjak: a magyar ember alkatánál fogva buta. Értik? Ezért nem lesz a dologból semmi sem.” Értettük. És az azóta eltelt majd’ harminc évben nagyon sokszor jut az eszembe ez a beszélgetés. A magyar ember igen­is buta – ha nem is alkatilag, ha nem is a vérében van a butaság, mert hogy ezt nem szeretném hinni – értem ezt máig is. Csakhogy buták vagyunk mi is, liberális, balliberális, konzervatív liberális értelmiségiek. Egyek buta népünkkel. Mindig újból és újból elhitetjük magunkkal, hogy mi majd a politikát illető gondolatainkkal kigyógyítjuk a népet jobbágy- vagy éppen rabszolga-mentalitásából, butaságából – öntudatos polgárrá neveljük a magyar embert. Aztán jöttek új, ifjú, értelmiségiek, azt hittük ők is liberálisok, holott kiderült, nem hisznek semmiben, csak abban, hogy őket mindenből – pénzből és hatalomból – több illeti meg másoknál. S nem szégyellnek rájátszani a magyar ember butaságára, miközben kiválasztott népnek hazudják. Ők tudják, hogy nem több szabadságot, nem több egyenlőséget, nem testvériséget kell hirdetni a népnek – nem is érdekli ez őket –, hanem biztonságot. Előbb be kell beszélni nekik, hogy jön a vasorrú bába a drótvágó ollóval, ránk ereszti a gyilkos ösztönű migránsokat, akik mindent elrabolnak tőlük, megerőszakolják a lányaikat, asszonyaikat. Majd nagy hangon kijelentik, hogy csak ők akarják megvédeni a népet, s képesek is rá.

Mi meg képtelenek vagyunk felfogni, hogy a buta nép mindezt elhiszi, mert mindig úgy élt, hogy valós vagy hazudott ellenséggel riogatták, akiktől az urai majd megvédik. Horthy Miklós sem védte meg őket senkitől, Kádár János bácsi sem, Orbán Viktornak meg nincs is kitől megvédenie a népet, hacsak nem magától Orbán Viktortól és barátaitól. A nyomorult migránsok – ha vannak is közöttük iszlamista forradalmárok – …

De álljak már meg! Kinek magyarázom ezt? A buta nép akkor sem hinné el, ha ez a szövegem valami furcsa véletlen folytán a kezébe kerülne.

Csak azt ne kérdezze tőlem senki, hogy mit tegyünk. Nem tehetünk mást, mint hogy műveljük kertjeinket.

De ember, nem azt kérdezzük, hogyan éljünk Orbán alatt, azt kérdezzük, hogyan távolítsuk el őt.

Hát én meg azt honnan tudhatnám? Láthatóan azok sem tudják, akik tegnapig azt hitték, hogy most már végre sikerülni fog, hiszen a nép most már látja, hogy hazudnak, lopnak és csalnak. Szerintem is látja. De egy hazugságot a „migráncsokról” és az aljas Soros bácsiról elhisz nekik. Az pedig jár nekik, hogy gazdagodjanak. Jár bizony, mert megvédenek minket.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.