Nem csak pártjaik ámítottak körkörösen, önmagukat is szédítve valamiféle sikerről, de a választóik is ámították magukat. Még azon sem akadtak fenn, hogy mind a négy pártvezető azzal bolondított, hogy van esélye miniszterelnöknek lenni. Szociálisan be vannak zárva a hasonszőrűek ketrecébe, érzelmileg a saját vágyaikba, szemléletileg a saját világképükbe. Nem igazán képesek látni, hogy milyen nemzet tagjai. Nem ismerik saját népüket, de még saját magukat sem eléggé. Főleg pedig: nem képesek szembenézni azzal, hogy milyen ellenséggel állnak szemben. A valóság láthatatlan számukra.
Az egyetlen célravezető utat, Bokros Lajos 500 napos ideiglenes kormányalakítási javaslatát az ellenzéki pártok az év elején fikázva lepöckölték. Politikai impotenciájuk parádés példája, ahogy az utolsó pillanatokig „korainak” tartották, hogy visszalépésekről tárgyaljanak (már azok a pártok, amelyek nem zárkóztak el ettől eleve), hogy csalhatatlan „intuíciójukkal” az utolsó utáni pillanatokban mégis lemondjanak, amikor ez már szart se ért. Akik meg a leghatározottabban zárkóztak el bármiféle visszalépéstől, mint a középre húzódó Jobbik, azok egyrészt csak egyetlen vidéki választókerületben voltak képesek nyerni (holott szavazóbázisuk jelentős része vidéken van), és még a legszorosabb hátországukban, saját híveik is lehazaárulózták azokat, akik nem hajlandók adott esetben visszalépni netán egy baloldali liberális javára. A kriptofideszesekkel átitatott LMP „lehet más” politikájáról nem beszélve, amely eleve a kormányzattal való jövendő együttműködésre épült.
Most azt mondják, hogy lemondanak. Még zuhantukban is ámítanak!
Miközben szavakban az ellenzéki politikusok támadták a rendszert, a gyakorlatban visszafogott magatartásukkal azt sugallták, hogy mégiscsak szabad országban élnek. Ezért se fogtak érdemben össze. Botorul abból indultak ki, hogy összefogás nélkül is többségben lesznek, és ha netán mégsem, képviselőik mégis lesznek az Országgyűlésben – mert „azért” és „még” van Magyarországon demokrácia, és „hát” lesz is „ugye”! Ez a hibbant derűlátás nemcsak az ő vesztük, de a híveiket is magukkal rántották – s most ők, az utóbbiak vannak partra vetve, és magukra hagyva igazán.
Az ellenzéki politikusok 1998, az orbáni párt első hatalomra kerülése óta tapasztalták, hogy a mára uralkodó rendszer ellenségként kezeli őket. Máig nem fogták fel, hogy tényleg ellenségek, nem pedig ellenfelek. Holott „az ellenfeleink idegenszerűek”, „a haza nem lehet ellenzékben”, „a centrális erőtér a maga természetességével képviseli a nemzeti érdeket” rettenetes orbáni gondolatok. Azzal űzték el mindezt a tudatukból, hogy ezek csak szavak, csak technikák, csak „termékek”. Nem kell ezeket komolyan venni. Mielőtt Hitler hatalomra került volna, az ő veszett gondolataira is ugyanezt mondta a sok korabeli ütődött demokrata. Képtelenek tudomásul venni, hogy a politikában is minden a szavakkal, rajtuk keresztül a gondolatokkal, a gondolatokon keresztül a politikai kultúrával kezdődik. De az ellenzék egyik orákuluma, TGM ki is vágta a rezet: „A kultúrára hivatkozni a legújabb fasiszta trükk!”
Nekik csak a gazdasági és hatalmi dolgok tények. Azt hitték, ha a lopásra hivatkoznak, a maffiára, az majd hatni fog. Hatott. Pont fordítva.
Az ellenzék politikusainak többsége ellenzékiként viselkedett egy olyan rendszerben, mely őket ellenségként kezeli. Engedelmeskedtek a nekik diktált demokratikus látszatnak és ezzel szentesítették azt. A nemzetvezető politikai gazembert miniszterelnökurazták, és hasonszőrű híveivel is igyekeztek szóba állni. A legnagyobb tévesztésük, hogy ezt az őket is, és az egész országot is megnyomorító rendszert képtelenek annak tekinteni, ami: a magyar történelem legaljasabb, demokráciával leplezett fasisztoid diktatúrájának.
A szőnyeg alá söpörték annak a politikai valóságnak a tudatát, amelyben élnek. „Profi” módon tudomásul vették a helyzetüket. Ezzel valójában szembekerültek az őket támogató polgárok többségének morális ítéletével. Akik ösztönösen, megtéveszthetetlen belső biztonsággal érzékelték, hogy semmiféle taktikázásnak nincsen már értelme. De szavazóik maguktól többségükben már képtelenek önmaguktól közösen cselekedni. Akár a túldomesztikált tenyészet, melynek nincsenek már immunreakciói. Erről tanúskodik, mennyire gyengén működött az átszavazás. Nyilván túl sok ez a mentális rendszerüknek, ők is egészen „egyszerű” üzenetekre szorulnak, ők is irányításra vágynak, nekik se különb a politikai kultúrájuk.
Az orbáni állampártra szavazók hatalmas aránya azt jelzi, hogy a magyar politikai kultúra tényleges állapotát semmiféle formális, statisztikai vizsgálat nem képes érdemben feltárni. Ehhez részt vevő, ennek a kultúrának a közegébe beolvadó megfigyelés szükséges. Ilyesmit valójában minden állampolgár valahogy megél, többnyire anélkül, hogy egyelőre megfogalmazni tudná a tapasztalatát. De az már világos, hogy a nemzet közel másik felén semmiféle leleplező tény, semmiféle tárgyilagos érv egyelőre nem segít: elzárva minden nem kormányzati hírforrástól rendíthetetlen hívei maradnak az alakváltoztatott fasisztoid rendszernek. Ők is eladták a lelküket a vezérüknek, ahogy a német társadalom többsége egykor Hitlernek. Az utóbbiaknak még a 2. világháborús vereség sem tudta kinyitni a szemét. Csak a nyugati szövetségesek 1945 utáni politikai kényszerének köszönhető, hogy jobboldali (hangsúlyozzuk: nem baloldali) kormányoknak néhány évtized alatt sikerült úgy áthangolni őket (nemzedékváltás segítségével is), hogy ma Németország élhető lett.
Magyarországon is elenyésző kisebbségben vannak, akik valóban értik, hogy mit és milyen nehézségeket jelent a demokrácia. Akik felkészültek a vele járó bizonytalanságokra, és természetesnek tartják, hogy a szabadságért mindig újra meg kell küzdeni. Ezért az orbáni rendszer nem pusztán csak néhány elszánt politikai bűnöző műve – fenntartja azt szolgaian a gazdasági és állami élet számtalan résztvevője is. Nem a következő négy év lesz a legvégzetesebb. A fideszes fasisztoid klónok a többségük erejével ugyan megpróbálják teljesen felszámolni a sajtószabadságot, maguk alá gyűrni a bíróságokat, ellehetetleníteni a civil mozgalmakat. A feketeleves a bukásuk után következik. Akkor majd nem fog segíteni a nemzeten senki, mert nem lesznek itt nyugati megszálló csapatok, melyek 1945 után Németországon a maguk jól felfogott érdekében segíteni kényszerültek. Magyarország eleve jelentéktelen állam, és attól a kivándorlási vérveszteségtől, melyet még el fog szenvedni a nemzet, még jelentéktelenebb lesz. Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy megakadályozzák, hogy orosz birodalmi hídfőállás legyünk. A többit az utódainknak kell kilefetyelniük, több évtizeden keresztül.
Olyan ez a mai uralom, akár a török hódoltság. Teljesen épen már nem lehet felszabadulni belőle.
