Miután bekövetkezett az, amit e sorok írója hónapokkal ezelőtt megjósolt e hasábokon (lásd: Még nyolc év?, Magyar Narancs, 2018. január 11.), a történelmi diadalt aratott hatalmi konglomerátumtól egyetlen szemantikailag és pragmatikailag értelmezhető mondatot hallottunk: a kormányszóvivő (Kovács CEU alumnus Zoltán) odareccsentette, hogy majd bezárják azokat a szervezeteket, amelyek „matatnak a politikában”.
Ez azt jelenti, hogy az emberi jogi, feminista, antirasszista, környezetvédő, szegénypárti, adatföltáró, antikorrupciós stb. csoportokat szétverik, esetleg formálisan is megszüntetik, betiltják. (Ennek jelentőségéről lásd TGM: Az utolsó roham, Dinamó Műhely blog, 2014. június 20., ill. TGM: Rohadt fasiszták, hvg.hu, 2014. szeptember 9. Merthogy már három-négy évvel ezelőtt is világos volt, hogy az NGO-kat akarja megsemmisíteni a szélsőjobboldali magyar kormány. És ez a támadás a „menekültválságnál” korábban ment végbe.)
De miért?
Miért éppen az NGO-k (nem kormányzati szervezetek, amelyeket a civil társadalomhoz szokás – retorikailag – sorolni)?
Hogyan függ ez össze a jogállam és a közszabadság alapkérdéseivel?
*
A jogvédő csoportok ugyanis nemcsak a helyi államtól és a politikailag alárendelt helyzetű helyi (komprádor) tőkétől függetlenek a maguk nemzetközi hátterével, hanem a közvéleménytől is. Mivel nem törekszenek arra, hogy valamilyen tisztségre megválasszák őket, nem kell népszerűnek lenniük. Eltérően az újságoktól, amelyeknek a bevétele (közvetve vagy közvetlenül) az irányvonalukkal és irályukkal rokonszenvező olvasók számától függ, a jogvédő egyesületeknek és intézeteknek nem kell alkalmazkodniuk a közönség ízléséhez. Az emberi jogi és egalitárius morál, amelyet – eszményi esetben – képviselnek, ráadásul összefügg a nemzetközi jog és jogintézmények általános univerzalista (normatív) jellegével, amelyekért az 1945-i eredetű, antifasiszta gyökerű konszenzus és intézményei kezeskednek. Tehát van fölöttük – igaz, csak jogi, nem politikai – védőernyő.
Az 1989 utáni kelet-európai államok uralkodó osztályainak fölfogása szerint mi nem 1945-höz, az ENSZ Alapokmányhoz és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához tértünk vissza, hanem korábbi állapothoz, a Népszövetség és az ENSZ közötti vákuumhoz. (Amelynek a neve: második világháború.)
Az államtól, a gazdaságtól és a közvéleménytől független észjárás és diskurzusok – a szókratikus hagyományban éppen ezt a szellemi praxist nevezik filozófiának – megbotránkoztatják „a totalitárius demokrácia” (ahogy Jacob L. Talmon nevezte híres művében) közfölfogását. Hogyan merik valakik – jogvédők, független értelmiségiek, aktivisták, baloldali-radikális mozgalmárok – eloldani magukat az elsöprő többség és az állami fölsőbbség, a szavazatokkal és más hasonló „akaratnyilvánításokkal” alátámasztott „konszenzus” általánosságától?
Ennek az általánosságnak – amelynek a közkeletű neve a doxa – a kötelező volta demokratikus eredetű (a nép fölsőbbrendűségének tana Rousseau-tól Tolsztojig és Polányi Károlyig), ámde a népet az elidegenedés és a represszió révén alávetett, „hamis tudatú” állapotában nem lehet a legitimáció közvetlen forrásának tekinteni. Ezért a kompromisszum a modern polgári jogállamokban biztosítja a – sajnos, manipulálható, de vegytiszta állapotában is homályló – népakarattal szemben (vagy mellette) a doxától függetlenedő eszmélkedés létjogát, amelynek a példája (paradigmája) a tudomány. A jog az autonóm egyetemen és kutatóintézetben megvédi az írástudót, aki szerint a Föld kering a Nap körül, és aki szerint a fajok és nemek közötti egyenlőtlenség tévtan, a geocentrikus és rasszista doxának és képviselőinek (néha millióknak) az erőszakától, társadalmi nyomásától és véleményterrorjától – akkor is, ha e nézetek fölháborítónak tetszenek.
Ma az 1945-i (azaz a szocializmus és a liberalizmus – sajnos – utólagos antifasiszta kiegyezésével létrejött) normatív állam- és jogfölfogás nem konszenzuális, hanem határozottan ellenkulturális és nonkonformista (a szokványos szélsőjobboldali és neosztálinista duma szerint „elitista”) jellegű. (A bürökfőzetet nyakaló Szókratész „az elit”, nem az uralkodó körök, amelyek lenyelették vele. Ezt évezredek óta halljuk, de soha nem tetszéssel.)
A bűvös algoritmusokkal milliószorosított posztfasiszta gyűlöletpropaganda, webszemét és kommersz gagyi (beleértve a „spontán” náci giccset) mint a népakarat, népszuverenitás, spontán népi hagyomány megtestesítője ront rá a nonkonformizmus bármelyik megnyilvánulására. (Vö. Donald Trump: „Nincs ember okozta globális fölmelegedés.”)
A posztfasiszta szituációban – mély összefüggésben az elfajzott doxademokratizmus dekadens katyvaszával – a nonkonform autonómia attitűdjei és intézményei jelentik az ellenség élcsapatát és derékhadát.
Orbán Viktornak már megint igaza van.
*
A fajgyűlölő-etnicista korszellem (az összes európai választást a menekültkérdés döntötte el az elmúlt három évben) – amely az immár fönntarthatatlan digitális kapitalizmus kudarcának reménytelen, ám szimbolikusan sikeres „ellenszere” – egyszerűen nem engedheti meg magának az igazságra (az igazság keresésére) és univerzalisztikus axiómákra támaszkodó autonómia elismerését, amely (hallgatólagosan) kétségbe vonja a manipulációval, hazugsággal, erőszakkal összegányolt „népi” doxa legitimációs érvényességét.
Ezért kellett Orbánnak – összhangban az európai történelem minden eddigi zsarnokságával, klasszikus emlékeket ébresztve, e tekintetben kicsinyég megható módon – először a filozófusokat kipécéznie, aminek persze még nem volt nagy politikai jelentősége. Ezért kellett megszüntetnie az akadémiai kutatóintézetek autonómiáját, átvennie az egyetemek tudományos irányítását, fölszámolnia az NKA-t, alkotmányos erőszakkal létrehoznia a tragikomikus „Magyar Művészeti Akadémiát” és milliárdokat adományoznia délibábos áltudósoknak és sarlatánoknak. De ezek itt lokális káderek voltak, lenyomni őket merő, bohókás csekélység. Magyar értelmiség? Sapristi.
De az igazi ellenség az elvben Magyarországra is érvényes jogrend független szervezete (jogvédő NGO-k hálózata), amely ezért közvetlenül nem deligitimálható, s amely ezért potenciálisan a kiátkozott számon kérő (s ennyiben a szekularizált próféta) magasztos szerepében jelenik meg. Aki dorgál, kritizál, tiltakozik, korrigál, az elvont elvek iránti engedelmességre int, s aki – mint a CEU – a hímdemokratikus doxa érinthetetlenségét vonja impertinensen kétségbe, az a represszív-csonkoló, csiklókimetsző konszenzusra füllentőlegesen hivatkozó pszeudotradicionalista lóhúgy égi fönségét fenyegeti, s ezt nem tűrheti a plebiszcitárius „népi” posztfasizmust szelektíven alkalmazó fél- és áldiktátor.
Ezért kell a pastiche-középkorias, alnürnbergi neogót, származékos neonáci Soros-plakátkatedrális, a NER legragyogóbb építménye a Skála Kópé szubmagyar szellemében.
Ez az az eset, amelyben a szürreális-kontrafaktuális ősbaromság – „minden mögött, amit nem értek, a zsidók bújnak meg, ki tudja, miért” – dialektikus szintézisbe forr a fake news szubaltern bravúrjával, amely bejelenti, hogy hazudni fog, majd (Istenem!) csakugyan hazudik. Ez az az eset, amelyben mindenki tudja, hogy Soros nem fújhat minden egyes passzátszelet, majd – majdnem – mindenki úgy tesz, mintha ezt elhinné, mert hiszen „Soros”, le Juif errant, der ewige Jude elvégre csak szimbólum, a kapitalista-szocialista-marxista-liberális-neokon-szabadkőműves-sátánista-aufklärista-freudista-gnosztikus-nominalista-kozmopolita-anarchista-feminista-dzsenderista-dadaista primer ősvalóság szimbóluma. Ebben a NER és a többi posztfasiszta blueprint szétporzó, szerteszóratott, szórakozottan és kaotikusan zsarnoki mivolta megtalálja a rációt, amely minden szadisztikus erekciót lehűt.
Mi következik mindebből?
Hát persze az, hogy a „közvélemény” meghódítása a „közvéleményhez” való alkalmazkodás révén, amivel a magyarországi ún. „demokratikus” ellenzéki pártok próbálkoztak, reménytelen. (Meg helytelen.)
Parlamenti úton – természetszerűleg – az orbáni NER leválthatatlan, mert a doxa Orbán (és az egész európai szélsőjobboldal) kezében van. Az ellenzékiek ellenzékiek voltak abban a helyzetben, amelyben ellenállóknak kellett volna lenniük. De ez következik a parlamenti szerepfölfogásból, amely elavult.
Azok, akik az Orbán-rendszer ellen óhajtanak tenni valamicskét, arra vannak ítélve, hogy ne a doxa (közvélemény, közvélekedés, hiedelem) meghódításával próbáljanak fölülkerekedni, hanem hogy az igazságkeresés és a nonkonformizmus antidemokratikus (pontosabban: antidemotikus) ethoszát kövessék. Az „ideológia” (hamis tudat, eldologiasodás, elidegenedés) által összekovácsolt népi egység – amely ráveszi a szegényeket meg a cigányokat, hogy manifeszt módon saját érdekeik ellen szavazzanak, és elnyomóikat dicsőítsék, ünnepeljék – épp úgy lehet igaz (és megigazult), mint sem. Nem lehet rá támaszkodni, ha kerülni óhajtjuk a hamisságot.
Nem a gondolattalan szavazatok többségét kell keresni – mert teszem azt, a „korrupt hatalmasok” elleni differenciálatlan uszítás erkölcsileg nem magasabb rendű a nyomorultak és boldogtalanok és szenvedők elleni differenciálatlan uszításnál, hiszen nem mond semmit a korrupció eredetéről, s ez lenne a lényeges –, hanem mindig és örökké az igazságot. Ehhöz az igazságkereséshez erkölcsi, intellektuális és politikai autonómia szükséges. No meg a bátorság ahhoz, hogy kisebbségben maradunk. 1989 egyik legnagyobb hibája az volt, hogy propaganda útján szerettük volna terjeszteni filozófiai igazságainkat (amelyekkel filozófiailag is baj volt, de ez mellékszál). Ezt a kettőt – doxa és episztémé – nem lehet keverni. Tudhattuk volna, hiszen evvel kezdődik az az unásig emlegetett európai hogyismondják.
Ne alakítsatok parlamenti pártokat.
Ne azon töprengjetek, hogy miképpen lehetne úgy befolyásolni – rejtekutakon – a közvéleményt, hogy veletek egyetértsen. Ahhoz, hogy szabadok legyetek, el kell felejtenetek a konszenzuskényszert, az egyetértést, a felebarátainkhoz való testvéries hozzásimulást, a rábeszélést, a hízelgést, az imponálást, az empátiát. A nép javát a nép – beleértve benneteket – úgy leli meg, azaz ti úgy lelitek meg, hogy megmondjátok, szerintetek mi az. Lehet, nem hiszi el nektek a nép, vagy jó, vagy rossz okokból. Lehet, hogy ebben igaza lesz, lehet, hogy nem. De azért ne mondjatok semmit, hogy elnyerjétek kegyét.
Az ellenzékiség az uralmon lévő doxa változata, nem is lehet más – ahhoz, hogy átcsábítsák a hatalom híveit az ellenzékhez, alkalmazkodni kell ahhoz, ami miatt ők a hatalom hívei.
Az ellenállás más.
Az ellenállás az erkölcsi ítéletből – amely lehet helyes vagy helytelen – következő aktus, tekintet nélkül arra, hogy mi a viszonya a közvélekedéshez. Az ellenállás – szemben az ellenzékiséggel – az érv kiterjesztése.
Erre mindenki képes, és ehhöz mindenkinek joga van. Ha büntetés jár is érte. A régi, történelmi Magyarországon 12 román szavazat ért 1 magyar szavazatot. Az uralkodó osztály szószólói azt mondták, ha 1 román szavazat ér 1 magyar szavazatot, akkor elnemzetietlenítik, elrománosítják Erdélyt. A baloldal azt mondta erre, az emberek egyenlők, 1 ember, 1 szavazat. A baloldal nem is volt benn a parlamentben, ilyenek miatt. A román nemzeti párt vezetői a váci fogházban ültek. A közvélemény ezt helyeselte. A sajtó is, beleértve a liberális sajtót. Ha a baloldal részt akart volna venni a hatalomban, bele kellett volna egyeznie abba, hogy 6 román szavazat érjen 1 magyar szavazatot. Ez ellenzékiség lett volna. De nem lett volna ellenállás.
Márpedig magyar hazánknak ellenállásra – és a hozzá szükséges morális autonómiára – van szüksége. Nem szavazatgyűjtésre. Gondolkodtok, tehát vagytok.
