1
A korszellem, a világnézet, a morális érzékenységek változását a reneszánsz óta filozófiai, történeti (pl. vallás- és művelődéstörténeti), társadalomtudományi, irodalmi, önelemező módszerek sokaságával vizsgálják: amióta egyáltalán kialakult a sejtelme annak, hogy egyáltalán van társadalom, s az eszmék alakulása nem pusztán intézményi autoritások és elszigetelt egyének interakcióiban alakul. Amikor megingott az egyetemes egyház tekintélye, kiderült, hogy a világszemléletnek története van, hogy létezik – amint az ókor is tudta – közvélemény és közszellem. És változik.
A francia forradalomra következő konzervatív visszahatás („a reakció”) föltételezte, hogy – mind a hit, mind az újító hitetlenség megbukván – csak a hagyomány lehet természetes, minden új hit, elmélet, doktrína (különösen a hagyományos hierarchia eltörlését természetjogi érveléssel követelő egalitarizmus) csak mesterséges lehet, gyökerüktől elszakadt mesterkélt lények (az ún. értelmiségiek, brrr) hiperracionalisztikusan összebarkácsolt találmánya, amely ellentétben áll az engedelmességre késztető valósággal. (Utópia. Eltervezett tanépület.)
Innen egy lépés – hiszen mi lehet a mesterkélt és irreális (időleges!) győzelmének titka a természetes és a valóságos fölött? – a sötét összeesküvés tana: a forradalom előtt az elnyomás által föld alá vagy félhomályba kényszerített társaságok titkosságát a „filozófusok”-nak rótták föl; a forradalmat titkos elitek, apró fanatikus sejtek „csinálják”. Olyan okos ember, mint Metternich is hitt benne, hogy a francia forradalom a sociétés de pensée, a szabadkőművesek, az enciklopédisták stb. műve.
| ||
Ez semmit nem változott, bár teljes nyíltsággal csak a magyarországi rezsim fejezi ki, amelynek a hivatalos lapjában azt írja az állami ideológus („Greta Thunberg elárulta magát: a klímavédelem humbug”, Magyar Nemzet, 2019. december 9.), hogy Greta Thunberg szerint „...az emberi jogok, az igazság és a politikai akarat válsága ez. »Ezt a válságot az elnyomók gyarmatosító, rasszista és patriarchális rendszerei teremtették és táplálják. Le kell bontanunk mindent!« Ezek a mondatok mindent elárulnak.” Szerző szerint ezek a baloldali, antikapitalista mondatok „a globális pénzügyi elitek” preferenciáit fejezik ki. „Ismerjük el, Rot[h]schildék, Goldsmithék, Sorosék [?] stb. – vagyis a globális elit – jól felépített terve ez. Egyben mondjuk ki: ennél gonoszabb, hidegfejűbb és kegyetlenebb terv kevés volt eddig...” Tehát nemcsak a „népességcsere”, vagyis a színesbőrű, muszlim tömegek „bevándoroltatása” meg a férfiatlanító dzsenderizmus a zsidó bankárok műve, hanem a finánctőke-ellenes, romantikus antikapitalista, környezetvédő világmozgalom is: tehát végső soron minden, ami a legbanálisabb állagőrző reakciósság szemében egyenlősítő újdonságnak tűnhetik föl. Nyilvánvalóan összecsöng a nácizmus nagysikerű tételével, amely szerint a liberalizmus és a marxizmus, a kapitalizmus és a szocializmus azonos (ugyanis mindez – mindenfajta modernség – magától értetődőleg zsidó), de fájdalmasan nélkülözi a fasiszta ellenforradalmiság hevét és lendületét.
2
A tizenkilencedik és huszadik századi szociáldemokrata és kommunista pártok, szakszervezetek, majd kormányok és államok – többek között – arra törekedtek, hogy „a dolgozó tömegek” életszínvonalát emeljék, életminőségét javítsák, munkaidejét csökkentsék, otthoni kényelmét javítsák, hogy iskolázzák és műveljék őket, hogy gazdasági, szociális, egészségi, higiéniai, testedzési és kulturális (azaz anyagi) állapotuk állandó fejlődését joggal megígérhessék. Ugyanakkor arra, hogy ez a fejlődés mindenkit egyformán érintsen, hogy lehetőség szerint kiküszöböljék az irigységet, az önzést, a vetélkedő anyagiasságot és előmozdítsák a plebejus önérzet elterjedését. Ez a fölfogás maga volt a morális eudaimonizmus, azaz a boldogságot (és az egyenlő közboldogságot oltalmazó egyenlősítő rendet, civilizációt) legfőbb értéknek tekintő erkölcsi meggyőződés.
A heterodox baloldal evvel soha nem volt elégedett („kispolgárinak” tartotta), amint az sokszor megmutatkozott, legutóbb 1968-ban. 1968 forradalma a szociális állam („jóléti állam”, „fogyasztói társadalom”) nyugati és keleti verziói és általános konformizmusa ellen tört ki. De szemben a mai helyzettel, maga is eudaimonista volt: a szabadságot mint élvezetet (és megfordítva) hirdette és gyakorolta, hitt a gyönyör és a mámor egyszerre szubverzív és megváltó erejében; elszörnyedve nézte a családi házat és gépkocsit vásárló, tévénéző és utazgató munkásosztály kispolgáriasodását, de maga is a boldogságban bízott, csak másfajta boldogságban.
Ennek vége.
A mostani radikális fiatalság – amelynek a körében töltöm életem jó részét Szicíliától Koszovóig és Boszniáig, Hanza-városoktól a francia Svájcig és Thüringiáig, Kolozsvártól Varsóig és Prágáig – egyáltalán nem ilyen. (A szocialista gondolkodás típusairól ld. esszémet: „1989: The End of What?”, openDemocracy, 2019. november 8.)
A „klímaválság” fókuszt kínált a radikális baloldali ifjúság nem Max Weber-i (tehát nem puritán, nem polgári) „evilági aszkézisének”, amely a társadalmi igazságosság, a teljes körű egyenlőség, a (külső és belső) természet integritása védelmében elutasítja az anyagi jólét fokozásának a kapitalizmus kezdetei óta domináns (a szocialista-kommunista mozgalmaktól egyenlősítő irányban és értelemben radikalizált) ideológiáját. A testi öröm, a materiális boldogság eudaimonizmusa – amely még mindig a korszellemmel szemben értetlen, pusztuló szociáldemokrácia, tehát a kisebbségbe szoruló munkásosztály hanyatló világnézete – halott; mint vezető eszme egyelőre még élvezi a relatív többség támogatását, de a jövőt bár nem titkos társaságok, de aktív és lelkes kisebbségek szokták közelebb hozni.
Az anyagi jólét keresése (the pursuit of happiness) ma a végítélet harsonája, átok és hazugság, maga a Rossz, amely az emberi nem pusztulását okozza.
Ez a nézet természetesen nem új, mindig a filozófia egyik fő szólama volt és az ókor vége óta – összhangban India és Kína magasrendű civilizációinak alapgondolataival – az európai kultúra egyik fő meghatározója. Ugyanakkor – kisebb, eretnek kommunista és anarchista szektáktól eltekintve – a testi örömök és anyagi élvezetek elutasítása a keresztyénségnek a reformáció óta egyfolytában tartó hanyatlása miatt „a múlt” kulturális anyagához tartozott, a modernség boldogságot követelt, boldogságot ígért és (bizonyos mértékig) boldogságot szerzett magának. Ez alkalmasint végleg megszűnt most.
A „növekedés”, a „fejlődés”, a „haladás” betű szerint elpusztítja a világot, „a kozmopolita X és Z nemzedék” (ahogy a Magyar Nemzet írja, maga se tudja, mennyire helyesen, hiszen a világpolgári eszme a Sztoa – és persze a zsidó és görög közötti különbséget el nem ismerő Újszövetség – válasza Róma bukására, mint ahogy ma a kapitalizmus válságára és a szocialista alternatíva megszűnésére) elátkozza és életformájában is elutasítja. Azt, amit a keresztyénség megvetően „a világ”-nak nevezett, a mai radikális fiatalság úgyszintén elutasítja, amennyire tudja, életformájában is. Itt nem pusztán a fogyasztói idiotizmus iránti undorról van szó, hanem a termelés (a produktivitás), a technikai fejlődés, a jólét, a kényelem, a terjeszkedés, a növekedés, a diverzifikáció, az anyagzabáló innováció, a folyamatos változtatás-alkalmazkodás, az öncélú élvezet („szórakozás” stb.) – és persze mindenfajta kormányzat – lenéző és gyűlölködő elvetéséről.
A „karrier”, a sikerhajszolás, a hatalomvágy, a „föltörekvés”, a „többre viszem, mint a szüleim”, az egyetértésre vágyó, lájkvadász és kattintásvadász magatartás, a skalpvadász, erőszakoló-csábító szexizmus, a torkosság és iszákosság: tabu – nem más ez, mint az önzés ősrégi tagadása. A radikális fiatalság néma borzongással és megbotránkozással fordul el mindentől, ami kommersz (különösen, ha kompetitív), ami érzékborzolóan közönséges, ami andalítóan szentimentális, mindentől, ami komolytalan és sekélyes. Rengeteg mindenre mond átkot.
De egy biztos: nem gazdagabb, hanem szegényebb világot pártol.
Olyan világot, amelyben gyerekeket és nőket nem vernek, amelyben foglyokat nem bántalmaznak, amelyben állatokat nem kínoznak, amelyben vizeket nem szárítanak ki, s amelyben nem hamvad el az emberi élvezet oltárán nővérünk és fivérünk, a természet – ahogyan azt oly rég megtanulhattuk Assisi Szt. Ferenctől. De Ferenc testvérnek – a réginek és a mostaninak – könnyű: az ő univerzális testvériségeszméjük bizonyos (Istentől származik), s nekik a világ pusztulása, bár rossz, nem végleges soha, hiszen számukra van túlvilág. De ez nekünk nem adatott meg. Ha a Föld elpusztul, az emberiség is elpusztul, s ez nekünk azt jelenti: minden elpusztul. Világszerte lángolnak az erdő- és bozóttüzek, ezrével halnak ki a növény- és állatfajok, száraz lábbal lehet átgázolni valaha mély, hatalmas folyókon: itt a világvége.
Ennek az oka: a boldogság keresése.
3
A radikális fiatalság nem azért vegetárius és vegán, mert félti az egészségét, nem azért igyekszik természethű életmódot folytatni, mert jólesik neki, nem azért nem vesz autót, mert nem telik rá, nem azért tartja magát távol a represszív praxisokat népszerűsítő alantas szórakozástól (pl. a mácsó sovinizmust megtestesítő profi labdarúgástól), mert szereti az unalmat, hanem azért, mert így helyes.
| ||
Nem azért nem nagyon vesz divatos új ruhát, mert nem akar szép lenni, hanem azért – mert amint azt már évezrede megfigyelték az aszkéták, a remeték, a szerzetesek, az anakhoréták, a kontemplatív és meditatív közösségek esetében – , mert szomorú. Mert az életkilátások (mindenkinek) bizonytalanok, mert minél tovább él vagy minél fiatalabb valaki, annál bizonyosabb, hogy kínok között végzi, értelmetlen háborúkban, ma még elképzelhetetlen nyomor és szenvedés közepette.
De főleg azért szomorú, mert helyes politikai berendezkedés, jó erkölcs és igazságszeretet, kellő önmérséklet, együttérzés és önzetlenség esetén nem kellene borzalmas kínok között megdögleni. A kapitalizmus a mai radikális fiatalság számára nem csupán „rendszer”, hanem az emberiség vigasztalan végállapota. Az önzés vezetett a kizsákmányoláshoz, a népirtáshoz, a gyarmatosításhoz, a fajgyűlölethez és fajüldözéshez, a koncentrációs táborokhoz, a háborúkhoz, a tömeges kitelepítésekhez, a népcsoportok és kultúrák egyenlőtlenségéhez, a részvét kihalásához, a nők és a melegek szüntelen bántalmazásához, gyerekek millióinak megerőszakolásához – az önzéshez pedig a boldogság akarása.
Nem tréfa.
Akárcsak a nagy filozófiák és vallások zöme, a mai baloldali radikális fiatalság is az áldozathozatal, az önföláldozás, a lemondás etikáját tartja helyénvalónak.
Gyermekeink és unokáink nem többet kérnek, hanem jobbat. Beérik kevesebbel, ha az a kevés erkölcsileg igazolható. Nem „fönntartható, de versenyképes” gazdaság kell nekik, hanem tisztaság. Nagy vallási mozgalmak és nagy forradalmak a tisztaságra vágytak. De a boldogság vágya elragadta őket, hiszen a régi világ egyik legnagyobb szerencsétlensége a szegénység volt. A középkor egyszerre tartotta fönn a főurak és egyházfejedelmek hivalkodó ragyogását, kifinomult – de brutális és perverz – érzékiségét és a szerzetesrendek munkát és élvezetet elutasító szegénységét, szüzességét, böjtölését és hallgatását. A hajdani polgári-populáris kultúrának az a diadala („happy ending” csakugyan), hogy valaki „megüti a főnyereményt”, hogy „a gépírólány hozzámegy a milliomoshoz”, hogy a kis senki vagyont örököl, hogy a kopaszodó hivatalnokról kiderül: herceg, és „a nők bálványa” lesz – ez ma elképzelhetetlen. Milliomosnak és hercegnek lenni szégyen. Ezt mindig így gondolta a munkásmozgalom, de a munkásmozgalom mindenkiből fejedelmet akart csinálni, autonóm, diadalmas, mással összemérhetetlen egyéniségeket, megszavazta mindenkinek a boldog szabadszerelmet és tyúkot a fazakába, mint IV. Henrik.
Ennek vége, vége, vége.
Tyúkot nem eszünk, és nem leszünk egyre gazdagabbak és egészségesebbek és önállóbbak. Senki se. Nem azért, mert alávetjük magunkat mások parancsainak, hanem azért, mert a terjeszkedő és úrhatnám egyéniség gyarmatosítja mindazt, ami és aki gyöngébb nála, a „színes” népeket, az etnikai kisebbségeket, az alávetett osztályokat, a vesztes országokat és nemzeteket, a nőket, a különféle rangsorok alján állókat, a betegeket, a fogyatékosokat, a foglyokat és az ápoltakat, a hontalanokat, a menekülteket, minden rendű-rangú jogfosztottakat – és a természetet, amellyel elmondhatatlan kegyetlenséggel és ridegséggel bánik, akárcsak a belső természettel. A lélekkel. Ez a negatív szabadság nem kell többé.
4
Mindenki elég nagy rémülettel nézi a „politikai korrektség” működését, főleg a nyugati egyetemeken. Vannak vele bajok bőven, de a lényegét meg kellene érteni: ez az új nemzedék erkölcsi türelmetlenségéből fakad. A morál az első, nem a tolerancia meg a kényelem meg a nézetek szabad összecsapása. Nincs idő. Az idő történetileg is sürget (a klímakatasztrófa miatt) és társadalmilag-erkölcsileg is: nincs idő a bűnös hierarchia magasztalására, nincs idő az ellenszenvesnek beállított fajok és nemek finomabb vagy durvább kigúnyolására, nincs idő az évszázadok óta tartó fölényérzetek mentegetésére, most kell jónak, sőt: most kell tökéletesnek lenni. Ez vallásos attitűd – vallásos ateizmus – , és nem lehet toleráns, nem is az. A megváltás sose ér rá, mindig siet.
A tőkés produktivizmus – akár a maga szociáldemokrata vagy lenini válfajában, az egyenlő népjólét érdekében – szóba se jöhet. Egyrészt szolgává tette az embert a futószalag mellett, másrészt emberi (azaz elnyomó, kizsákmányoló, részvéttelen) világgá tette a természetet, amely nem lehet senki tulajdona. Soha. Senkié. Nem kell, ami egyre nagyobb, egyre magasabb, egyre modernebb, egyre hatékonyabb, egyre gyorsabb. Elég. Föl kell szabadítani uralmunk alól mindent, ami az uralmunk alatt van, mert a farkas is a testvérünk, mondta nekünk és a farkasnak (frater lupe!) Assisi Szt. Ferenc, mert még a kövek is üdvözülni fognak, mondta állítólag a forradalmak alatt Lukács.
Nincs mire várni. Most kell jónak lenni, nem arra várni, hogy a rossz elmúljék magától.
Mint minden vallási jellegű lelkesültségből, ebből se hiányozhatnak a kissé ijesztő túlzások. Az Extinction Rebellion (XR), a Fridays for Future – a hindu OM meditatív hanggal kezdődő szertartásokon: az OM pránava (gyökérmantra) a teremtés jelképe és „a harmadik szem” (ajna csakra) szimbóluma is (lélekszimbólum) – időnként nemcsak a haláltól óv, hanem közel kerül a halálkultuszhoz; az XR-ban vannak olyanok, akik a túlnépesedést malthusiánus szemmel nézik; az Animal Liberation legújabb nemzedékében van olyan (az egész környezetvédő mozgalomban fontos) ember, aki nyugodtan kijelenti, hogy egyáltalán nem szereti az embereket, csak az ártatlan állatokat. És így tovább. Semmi nem veszélytelen.
Az az ismert tény, hogy a „fejlett országok” munkássága egyre konzervatívabbá válik politikailag (ez nem egyszerre következett be mindenütt, de most már nagyjából adottnak tekinthető) – és nyilván nem rokonszenvezik az ipar leépítésével, kulturálisan pedig kitart a jóléti állam szimbólumai (autó, futball, sertéssült, tévé, társasutazás) mellett – nem változtat rajta, hogy az univerzális radikális politika is osztálypolitika, de nem a hatalomátvétel (proletárdiktatúra) értelmében: a politikában már nincs osztályszubjektum, ám az egyetemes antiimperialista politika mégis polgárellenes (fehérpolgár-ellenes) politika.
| ||
És közvetlenül irányul minden kapitalista politika ellen, amely – amint Greta Thunberg is fölismerte – jellegénél fogva képtelen a klímaválságnak nem hogy a megoldására, de valamelyes enyhítésére se. (Tudjuk, hogy az összes döntő – káros – emissziók egyenesen növekedésnek indultak megint.) A problémát csak valamiféle kemény kommunista világkormány lenne képes „kezelni”, de ez nemcsak lehetetlen önmagában, de nem is akarja senki.
5
Jézus, amikor elmondja híres szavait a madarakról: nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak (Máté 6, 26) vagy a mező liliomairól: nem szőnek, nem fonnak, de Salamon minden dicsőségében nem öltözködött úgy, mint ezek közül egy (Máté 6, 28. 29), akkor arra buzdít bennünket, hogy ne törődjünk a holnappal. „...Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát... Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől.” (Máté 6, 33. 34.)
Jézus – akárcsak az esszénusok (amint már Renan megállapította, Jézus élete, 1863, 10. fejezet) – kommunista volt, a vagyonközösség, pontosabban a vagyontalanság híve, aki szerint a szegénység erény (a tű foka), az ő híveinek mindenüket el kellett adniuk, s a befolyt jövedelmet elosztaniuk a szegények között, a holnap nem számít, Isten mindannyiunkról gondoskodik („kérjetek, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”, Máté 7. 7). Ez és nem más a forradalmi radikalizmus lényege, amely annyira riasztó a polgárnak. Forradalmon itt nem erőszakot értünk. Ha meg kell mentenünk a világot (és a lelkünket), nem szabad óvatoskodnunk. A takarékosság és a megfontoltság üzleti ügyekben: ennek a következménye a világvége. Az anyagi javak és örömök megvetése, a termelés és a haszon csökkentése azonban megmentheti a világot.
Kívülállónak nagyon nehéz megértenie az új aszkézis szexuális morálját. Egyrészt engedékeny, s mivel egalitárius, ezért semmilyen szexuális praxist nem vet el eleve, kivéve a megalázót és szadisztikusat. De a lényeg mindenfajta kényszer kizárása: legyen gazdasági vagy kulturális vagy pszichológiai kényszer, akár magának a szexuális vonzalomnak a kihasználása hatalom szerzésére, beleértve az erotikus hatalmat. Itt se az eudaimonizmus uralkodik, hanem minden romantikus szerelem alapvonása – itt is! – , nem törődünk a holnappal, nem törődünk a következményekkel, a tiszta érzés az, ami, és nem más, aki nem érti, ne szeressen.
Csöppet se véletlen, hogy a mozgalom jelképe a nem könnyű életű, hűvös beszédű szűzlány, Greta Thunberg. Ez is nagyon ősi jelkép.
„Te pedig, kis gyermek, a magasságos Isten prófétájának hívattatol; mert az Úr előtt jársz, hogy az ő útait megkészítsed.” (Luk. 1, 76.)
Mondanunk se kell, ugyancsak tradicionálisan akarják őt sok százezren elpusztítani, gúnyolják, gyalázzák, rágalmazzák – különös intenzitással és gyakorisággal a magyar jobboldal és a fasiszta Bolsonaro elnök – , ami persze a prófétai küldetés mindenkori, ismeretes velejárója. Tisztelőit is hagyományos szemrehányások illetik: naivak, hiszékenyek, balekok, mint a hívők mindig.
Gyermekesség, naivság, istenfélő harag: a minta nyilván nem tudatos, amikor ostorozza a kufárokat az ENSZ-ben meg a klímacsúcson és hasonló helyeken, hiszen Greta nyilvánvalóan nem vallásos, és – joggal – nem is képzeli magát prófétának. Nem az, de a történetbe beleszőtt profetikus minta eltéveszthetetlen. Nem boldogságot, hanem igazságot prédikálni mosolytalanul. Áldozatot kérni és kevesebbet ígérni, mint amink most van. Fölkínálni magát a gyűlöletnek. Ismerem ezeknek a gyerekeknek a komoly, figyelmes arcát. Ismerem a szelídségüket és a szigorúságukat. Ismerem a szenvedők iránti könyörtelen szánalmukat. A törékenységüket és a haragjukat. A bűntudatukat és a rousseau-i könnyeiket. Boldogok, akik sírnak.
(A publicisztika eredetileg a Magyar Narancs 2019. évi karácsonyi duplaszámában jelent meg, most újraközöltük teljes terjedelmében online is.)
