A rezsim tragikus mérlegű közoktatási („köznevelési”) rendszerének fontos eleme a szűkített időtartamú tankötelezettségi időszak. Setét Jenő vezetésével az Idetartozunk Egyesület nemrég petíciót indított, azt követelve, hogy állítsák vissza a 18 éves korig tartó tankötelezettségi korhatárt.
Hét évvel ezelőtt az LMP hasonló tárgyú népszavazási kezdeményezését teljes közöny kísérte, a pártnak még a szükséges aláírásokat sem sikerült határidőre összegyűjtenie. A mostani aláírásgyűjtést az egyik legismertebb roma közéleti személyiség, illetve az általa alapított szervezet kezdeményezte, az akció címzettjei elsősorban a politikai pártok, közvetve pedig azok a középosztálybeli csoportok, amelyek esetleg felismerik, hogy a jelenlegi közoktatási folyamatok számukra is katasztrófával fenyegetnek.
Hatására a parlamenti ellenzéki pártok és a Momentum is közös közleményben állt ki a 18 éves korig tartó tankötelezettség helyreállítása mellett. A tankötelezettségi korhatár kérdése tehát az ellenzéki politikai agenda számon kérhető részévé vált. Hibának minősítette a korhatár csökkentését az egykori fideszes oktatási miniszter, majd pártelnök, a főváros XII. kerületének újraválasztott polgármestere, Pokorni Zoltán is, aki elismerte, hogy az érintett tanárok jelentős része örömmel fogadta, hogy megszabadulhat a „problémás” diákoktól. De miért olyan fontos a tankötelezettségi korhatár, miközben Európában csak kevés ország tartja 18 éves korukig a diákokat az iskolapadokban?
| ||
A gyakorlatias szempontok
A hosszabb tankötelezettséggel a közoktatási rendszer azt üzeni, hogy a diákoknak legalább 18 éves korukig az iskolapadban a helyük, mivel érettségi, de legalább szakképzettség nélkül esélytelenek a munkaerőpiacon. Ha a tankötelezettség legalább a diákok nagykorúságáig tart, akkor az általános iskolát végzett tanulókat valamilyen középiskola vagy szakiskola mindenképpen köteles fölvenni és nem bocsáthatja el annak a tanévnek a végéig, amelyben betölti 18. életévét.
Az érettségit nem adó szakiskolai képzést nem lehet háromévesre csökkenteni és nem lehet teljesen kiiktatni a szakiskolai tantervből a közismereti tárgyakat. A képzés első két évében a diákoknak módjuk van szakot váltani, hiszen ekkor mindenütt matematikát, idegen nyelvet, történelmet, irodalmat és a többi hagyományos iskolai tárgyat tanulják.
A tankötelezettség csökkentése ellenben azt jelenti, hogy az általános iskolai végbizonyítvánnyal rendelkező diákot elvben a legalacsonyabb presztízsű középiskola vagy szakiskola sem köteles fölvenni.
A gyakorlatban persze a diákok zöme továbbtanul, de a háromévesre redukált, és a közismereti tárgyak többségétől megfosztott szakiskolai képzés rögtön szakmatanulással kezdődik, a szakváltás pedig értelemszerűen csak évvesztés árán lehetséges, hiszen mire lehullnak a falevelek, és az amúgy is alulmotivált szakiskolai diákok rájönnek, hogy az adott szakmát semmiképpen nem szeretnék művelni, már annyi gyakorlati órájuk volt, hogy az évközi szak- vagy iskolaváltás nem lehetséges.
Az iskolák rengeteg tanulót hajítanak utcára vagy „beszélnek rá” arra, hogy „saját elhatározásukból” távozzanak 16 éves korukban, mielőtt bármiféle szakképesítést szereznének. Összességében tehát a tankötelezettségi korhatár felemelése mindenképpen növeli a diákok esélyét arra, hogy szerezzenek valamiféle középfokú képzettséget, csökkentése viszont az ellenkező hatással jár.
A közoktatás lomha, nehezen mozdítható rendszer, de a tankötelezettségi korhatár változásának hatása kivételesen gyors. Magyarország is vállalta, hogy 10 százalékra csökkenti a korai iskolaelhagyók arányát, tehát azok arányát a 18–24 éves korosztályon belül, akik legfeljebb csak alapképzettséget szereznek. Az ezredforduló után ez a mutató folyamatosan csökkent is, majd stagnált; az elmúlt években azonban nemhogy a vállalt 10 százalékos szinthez közelítene, de ismét növekedésnek indult.
Ma a korai iskolaelhagyók aránya már 12,5 százalék, nagyjából akkora, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Az ijesztő trendet egyértelműen a tankötelezettségi korhatár leszállítása magyarázza, amit az is bizonyít, hogy a köztársaság bukása utáni években az iskolába járó 17 évesek aránya drasztikusan, 98 százalékról 85 százalék alá csökkent. És még egy példa: az 1992-ben általános iskolát végzett roma diákoknak a fele sehol nem tanult tovább. Ez az arány 2010-re 5,5 százalékra zuhant, most viszont ismét növekszik.
A magyarországi nyílt munkaerőpiac egyik jellegzetessége, hogy alig kínál munkaalkalmat az alacsony képzettségűeknek.
| ||
Egyenlőtlenség és szelektivitás
A jogállami korszakban a 18 éves korig tartó tankötelezettségi korhatárnak és a látványos középiskolai expanziónak az volt a szerepe, hogy ellensúlyozza a magyarországi közoktatás kirívó egyenlőtlenségét és szelektivitását. Az egyenlőtlenség azt jelenti, hogy a családok társadalmi státusza sokkal nagyobb mértékben meghatározza a diákok várható iskolai teljesítményét, mint a legtöbb fejlett országban.
A szelektivitás pedig azt, hogy a tanulói utak nagyon korán szétválnak.
A magyarországi diákok iskolai teljesítményének szóródását kirívóan nagy mértékben az intézmények közötti minőségi különbségek magyarázzák, ez pedig öngerjesztő folyamat, hiszen arra sarkallja a szülőket, hogy gyerekeik olyan iskolából, sőt, olyan óvodából startoljanak, ahonnan kikövezett út vezet a magas presztízsű gimnáziumokba.
Az összetett probléma megértéséhez hasonlítsuk össze a magyar és a lengyel oktatási rendszert!
Magyarországon az 1985 és 1993 között létrejött közoktatási rendszer több dimenzióban is a leginkább szelektív megoldást választotta. Nem változtatott a viszonylag rövid ideig tartó, nyolcosztályos egységes intézményi szakasz hosszán, ugyanakkor a „szerkezetváltó” középiskolák révén két korai kilépési pont is megtörte a korábban egységes rendszert: tíz-, illetve tizenkét éves korban elkanyarodik társaikétól azoknak a diákoknak az iskolai útja, akik felvételt nyertek a nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumokba. Ugyancsak nagyon rövid az osztálytanítós rendszerű kompetenciafejlesztő alapszakasz hossza.
A tanszabadság záloga ekkoriban az volt, hogy sikerül-e az oktatás folyamatszabályozását kimenetszabályozással felváltani. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat nem kívánja kontrollálni az iskolai ismeretátadás tartalmát, teret ad a tankönyv- és tantervpiacnak, és nem küld szakfelügyelőket a pedagógusok nyakára, akik a bemutató órát követően a szőnyeg szélére állítják kollégáikat és elmarasztalják őket, ha elégedetlenek voltak a látottakkal.
Ellenben meghatározza, hogy a közoktatás kimeneti pontjain miféle készségekkel és tudással kell rendelkezniük a diákoknak, és azokat iskoláktól függetlenül méri és értékeli. Az 1990-nel beköszöntő jogállami korszakban a magyar közoktatást tanszabadság és kimenet-szabályozás jellemezte, ám a jogalkotó elmulasztott kimeneti mérési pontokat építeni a rendszerbe.
Az általános iskola elvégzése lényegében csak azt bizonyítja, hogy az adott diák legalább nyolc évet eltöltött az iskola falai között, és a tantestület évről évre továbbengedte, ám valóságos tudását egyetlen, iskolától független testület sem mérte meg. Az egyedüli független mérési pont az érettségi vizsga. A szabad iskolaválasztást pedig – ami Európában példátlan, csaknem korlátlan szelekciós lehetőséget adott az iskoláknak – már 1985-ben bevezették.
Ez a kombináció szükségképpen csak szélsőségesen egyenlőtlen, szelektív, gyenge hátránykompenzációs képességű oktatási rendszert eredményezhetett (amit a háromévenként megismételt PISA-mérések rendre vissza is igazolnak). Ezt ellensúlyozta a korszakban az a tény, hogy olyanok előtt is kinyitották a középiskolák kapuit, akik korábban az érettségi közelébe sem érhettek, majd pedig 1996-ban 18 éves korra emelték a tankötelezettség felső korhatárát.
Lengyelországban másképpen szőtték a közoktatás szövetét.
A rendszert az ezredforduló előtt alakították át radikálisan: hatévesre bővítették a kompetenciafejlesztő alapszakaszt, és erre építették rá a hároméves felső tagozatot, majd a középiskolai és középfokú szakképzési szakaszt.
A magyarországi folyamatokkal ellentétben sikerült megakadályozni, hogy az elit gimnáziumok lefelé terjeszkedjenek, ehelyett az univerzális alapképzés időtartamát tolták ki kilenc évre. A rendszerbe legalább négy külső kimeneti mérési pontot építettek be, megint csak szöges ellentétben a magyar oktatással.
Az eredmények visszaigazolták a reformot. A lengyel közoktatás korábban gyenge kompetencia-eredményei olyan látványosan javultak, hogy a szakirodalom egyenesen „lengyel csodáról” kezdett beszélni. Emellett a lengyel közoktatás az egyik legkevésbé szelektív az OECD-országok között. Emlékszünk rá, a magyarországi korai iskolaelhagyási ráta az egyik legrosszabb, 12,5 százalékos, és folyamatosan romlik. Ugyanez a ráta Lengyelországban 4,8 százalékos.A tankötelezettségi időszak hosszának jelentősége tehát csak összefüggéseiben érthető meg. Az alacsony szelektivitású, befogadó lengyel, skandináv, finn oktatási rendszer rövidebb tankötelezettségi időszak mellett is jól működik, de még a magyarországihoz jóval inkább hasonlító Csehország és Szlovákia iskolarendszerében is jelentősen kisebb a korai iskolaelhagyási ráta, mint Magyarországon.
A szelektív magyarországi közoktatási rendszerben viszont a tankötelezettségi időszak hossza kardinális fontosságú kérdés volt a jogállami időszakban is. A tankötelezettségi korhatár 2011 utáni csökkentése is sokkal súlyosabb következményekkel járt a magyar közoktatásban, mint azt más országok tapasztalatai alapján várhatnánk. Hiszen a jogállam és a tanszabadság bukása után a közoktatási rendszer szelektivitása csak tovább súlyosbodott, az etnikai szegregáció ismét gyors növekedésnek indult.
| ||
Megnőtt azoknak a költségvetésből finanszírozott iskoláknak a száma, amelyek területi ellátási kötelezettség nélkül belátásuk szerint dönthetik el, hogy kiket vesznek föl és kiket nem. Ugyanakkor kiszedték a rendszerből az ellensúlyozó tényezőket: az államosítás és a normatív finanszírozás megszüntetése révén kikapcsolták az expanzió „motorját”, helyreállt a középfokú kormányzati keretszám-gazdálkodás 1991 előtti gyakorlata és csökkentették a tankötelezettség felső korhatárát.
A petíció kezdeményezői úgy vélik, az elmúlt években elegendő bizonyíték gyűlt össze ahhoz, hogy megkíséreljenek többségi támogatást szerezni a tankötelezettségi korhatár 18 éves korra emeléséhez. Csakhogy a magyar közoktatás történetének legsúlyosabb kirekesztő fordulatát, illetve a tankötelezettségi időszak szűkítését nem a ráció, hanem a közép- és alsó-közép rétegek feltételezett érdekei és a politikai számítás diktálta.
A 2011-ben megalapozott közoktatási („köznevelési”) rendszer létrehozói azzal számoltak, hogy a kedvezményezettek számára az izoláció teszi kifizetődővé a szakítást a tanszabadsággal. A kormányzat olyan oktatásra tett ígéretet, amely egyszer és mindenkorra garantálja, hogy e rétegek gyerekeinek ne kelljen együtt tanulniuk mélyszegénységben élő és mindenekelőtt roma társaikkal.
Érvek a 18 mellett
A mérleg másik serpenyőjében azonban nincs más, mint forráskivonás, a tankönyvpiac felszámolása, a gimnáziumok és az alapítványi iskolák elleni hajsza, romló színvonal, a felsőoktatási keretszámok és az államilag finanszírozott képzés szűkítése. Mindez a középrétegek érdekei szempontjából is érzékeny veszteség. Persze az iskolákra nehezedő szelekciós nyomás változatlanul roppant nagy és nagyon sokan gondolják úgy, hogy van menekülési út az egyre rosszabbul teljesítő állami fenntartású iskolarendszerből.
Az általános iskolás diákok több mint 15 százaléka ma már nem állami fenntartású iskolába jár, köszönhetően mindenekelőtt annak, hogy rendkívül gyorsan növekszik az egyházi fenntartású iskolák száma. A mostani petíció mégis arra számít, hogy a befolyásos iskolahasználók jelentős része számára ez az egyenleg nem lesz mindig elfogadható, és a többség nem fogja az idők végezetéig úgy gondolni, hogy az izolációért cserébe nem nagy ár a közoktatás szétverése és romló színvonala. Mindenesetre a petíció feltűnő módon nem sérelmi nyelven fogalmaz, és nem elsősorban az oktatási folyamatok kárvallottjainak romló helyzetére utal, hanem a partikuláris érdekeken túlmutató észszerűséget akarja visszahozni a közoktatásról szóló vitákba.
| ||
A politikai feladvány még nehezebb, mivel a „köznevelési” rezsim létrehozásának legfontosabb „eredménye” az lett – és talán célja is éppen az volt –, hogy megakasztotta az integrációs folyamatokat, megállította és visszafordította a legszegényebb rétegek javuló továbbtanulási trendjeit. A 16 évre csökkentett tankötelezettség a jelenlegi kirekesztő közoktatási szisztéma egyik legkényesebb eleme, amihez a kormányzat körömszakadtáig ragaszkodik – mert ha engedne, összeomolhatna az egész nyolc évvel ezelőtt létrehozott „köznevelési” rendszer.
Való igaz, a tankötelezettségi korhatár emelését aligha lehet „önmagában” követelni, mert ez a probléma elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy miként lehetne befogadóbb és egyenlőbb oktatási rendszert létrehozni. A tankötelezettségi korhatár emelése után tarthatatlan lenne a háromévesre redukált és a közismereti tárgyakat szinte teljes egészében kiiktató szakképzési rendszer és értelmét vesztené az iskolaelhagyóknak kitalált ún. Híd-program fenntartása is. Bizonyos, hogy javulnának a katasztrofális korai iskolaelhagyási mutatók, és csökkenne azok száma, akiket az oktatási rendszer minden szakképesítés nélkül idő előtt kidob.
A 18 éves tankötelezettségi korhatár helyreállítása tehát önmagában nem fékezné meg a magyar közoktatási rendszer nagyfokú szelektivitását. De az bizonyos, hogy összeomolna a fejlett világban példátlanul kirekesztő, tanszabadságot nem ismerő, pedagógusokat és diákokat cselédsorba taszító, pusztító „köznevelési” szisztéma, ami a kilenc éve hatalomra jutott autoriter rezsim legvégzetesebb hatású és leggonoszabb közpolitikai építménye.
A magyar társadalom jövője függ attól, hogy ez sikerüljön.
