Magyarországon a hálapénz inkább előnyös, mint ártalmas – betegnek és gyógyítónak egyaránt

  • Haskó László
  • 2020. január 16.

Publicisztika

Mert itt költségvetésből finanszírozott, hiánygazdálkodó, szocialista egészségügy van.

Amióta tudok a hálapénz ellenes orvos-kollégák létezéséről, csodálom őket, illetve csodálkozom rajtuk. Akárhogy töröm a fejem, az (egészséges és indokolt) irigységen kívül nem találok más motivációt szélmalom-harcuk hátterében. Érdekes, hogy nem csak a kifejezetten korrupciónak tekinthető paraszolvencia helyzetek megszüntetéséért ásták ki a csatabárdot, hanem úgy általában.

Azon is csak csodálkozom, hogy ezzel a soványka és az orvosi szakma gyakorlatának teljes félreértését mutató programmal át tudták venni annak az orvosi kamarának a vezetését, amely alakulása óta jószerivel csak az anyagiakkal foglalkozik, az orvosi (és szakdolgozói) fizetések emelését hangoztatta és hangoztatja ma is. Nos, én az elfogadó szempontjából a világon semmi erkölcsi különbséget nem látok a tisztességes körülmények között utólag átvett hálapénz és az állami fizetés között.

A fizetések hetven éve államiak és aránytalanul alacsonyak.

Hozzáértő és elhivatott orvosokból nem képzelhető el, hogy egy gárda kialakuljon ingyen, vagy olcsón. Ugyanakkor a MOK volt elnökének (és a jelenleginek?) milliós nagyságrendű havi járandósága is fölvet erkölcsi, ha jobban tetszik, „teljesítmény-arányossági” problémákat. A Fidesz-éra előtti elnökök ugyanis „amatőrök” voltak, minimális költségtérítés mellett látták el megtisztelő feladatukat. Vagyis nagyon könnyű úgy vizet prédikálni, ha a bor az állami csapból folyik, vagy ha éppen azért harcolunk, hogy folyjon.

Nem vitatható, hogy csaknem valamennyi szakmában Magyarországon a fizetés olyan, mint a teljesítmény:

kicsi és hamar értékét veszti.

Ez sajnálatosan igaz az egészségügyre is. Sok oka van annak, hogy miért nem megfelelő színvonalon gyógyítunk, itt csak arról az apróságról van hely szólni, hogy nincs hol gyógyítani. A honi (főleg a fővárosi) kórházak és rendelők még a huszadik században elvárt színvonaltól is el voltak maradva, a huszonegyedikben egyszerűen anakronisztikusak. Isteni csoda, és a valódi egészségügyi dolgozók odaadása, hogy csak annyi kórházi fertőzés van, amennyi van. Azért hívom fel erre a figyelmet, mert legtöbb helyen a személyes hygiéne biztosítására sem a kórházi büdzséből, sem a dolgozó munkabéréből nem telik.

A személyzeti öltözők állapota még a kórtermeknél és a betegvécéknél is kétségbeejtőbb. A házilag mosott munkaruhákról és az „utcáról” fölvett segéd-munkaerőről ne is beszéljünk. Ha valaki ilyen átkozott körülmények között (bármilyen motiváció hatására) jobban teljesít, ne adj’ isten jobb képességű az átlagnál, a jelenlegi rendszerben – lassan száz éve – nincs mód törvényes érdemi honorálására. Különösen sok hárul a rossz körülmények miatti kompenzálásból a két hálapénzesnek kikiáltott szakmára, a szülészre és a sebészre.

Ők ráadásul napi 24 órában sebészek és szülészek. Akkor is, ha otthon újságot olvasnak (esetleg írnak), vagy színházban nevetnek. De van, aki a 24 óra alatt öt-hat műtétet végez, van, aki csak egyet, vagy egyet se. A honorárium (a paraszolvencia szocializmus előtti neve) teljesítmény arányos, a fizetés nehezen tehető azzá, és

Magyarországon a közeljövőben ilyesmire esély sincs.

Aki ezek után azt gondolja, hogy a hálapénz-rendszer híve vagyok, az téved. Egy kis bányászvárosban kezdtem a pályát 1973-ban. Ott a hálapénz ismeretlen fogalom volt. Azután Pesten dolgoztam egy ezerágyas intézményben 14 évig. Az utolsó években nagyjából ugyanannyi hálapénzt kaptam, mint amennyi a fizetésem volt. Akkor egy típusműtét szokásos (nem kötelező!) honoráriuma 500 Ft körül járt.

A rendszerváltás után saját orvosi vállalkozást indítottam, részben azért, hogy mindenki máshoz hasonlóan – a versenyszabályok szerint – magam határozzam meg munkám ellenértékét. Dolgoztam egy évtizedet a fejlett nyugaton, szintén paraszolvenciamentesen. Ott is tisztesnek számító alapfizetésért és (magyar szemmel) horribilis műtéti túlóra díjért.

Egyáltalán nem gondolom tehát, hogy a hálapénz rendszer tisztességes demokráciában elfogadható lenne. Azonban amíg a vadkapitalista Magyarországon költségvetésből finanszírozott, hiánygazdálkodó (mesterségesen diktált teljesítmény visszafogásos) szocialista egészségügy van, addig a hálapénz inkább előnyös, mint ártalmas – betegnek és gyógyítónak egyaránt.

A szerző sebész.

Neked ajánljuk